2. A kalitka madárra talál

Kizökkent az idő; – oh, kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt.

2.1. A választás
Egy szelíd tekintetű suhanc napok óta csak egy könyv fölé hajolva olvas. Mi a jó és mi a rossz? Ki a jó és ki a rossz? Mire hív Isten? Hogy válhatok Istennek tetszővé? Kérdések, amelyekre elszántan keresi a választ. Lehetőségek, parancsok és belső késztetések. Mit tehetek? Mit választhatok? Ki lehetek? Mit vár az Örökkévaló? Hol a helyem a világban? Én és Isten. Isten a jelentős Másik, akinek meg kell látnia bennem a jelentős Másikat. A lehetőséget. Mikor lát engem szeretnivalónak Isten? Láthat-e bennem szeretnivalót? Láthatja-e bennem a jelentős Másikat Isten? Mit kell tennem? Semmi vagyok, de minden akarok lenni! Isten embere! Mondatokat olvas újra és újra. „Az Úr szolgája szelíd és szabadító. Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt. (…) Ezt mondja az Úristen (…) Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket. Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket! (…) Énekeljetek az Úrnak új éneket, dicséretet a föld széléig, akik tengerre szálltok, és ami a tengert betölti, a szigetek és lakóik.”
A fiút sodorják a gondoltok. Élvez minden mondatot. Életértelmet talál – az Úr gyönyörködtető szolgájává lenni. Követendő magatartásra lel – szelídnek és kitartónak lenni. Nem megnyugodni, nem összetörni. Célt lát – menni, énekelni új dalokat, míg a Földön érvényt nem szerez a törvénynek. Újra kell énekelni, újra kell gondolni az Úr dicséretét, s hirdetni minden határon túl, a Föld széléig. Mindenkinek. Képtelen szabadulni a szavak igéző hatása alól. Ezt kereste, erre vágyott! Ő lesz, aki tanúságot tesz az Igazság mellett! Ő lesz az Igazság lelke. Neki kell lennie Isten ajándékának! Egyszerre fagyos rémület s szenvedélyes rajongás volt a szívében. A feladatban rejlő lehetőség egyszerre rémiszti, s részegíti. Nem ereszti. Tovább olvas. Csak ő van és a szöveg: „Izráel nem értette Istenét.– Isten szavai immár csak neki,  csak hozzá szólnak – Sokáig hallgattam, némán türtőztettem magam.  De most zihálva nyögök, és lihegek, mint egy szülő asszony. Letarolom a hegyeket és halmokat, úgyhogy egész növényzetük elszárad. A folyókon gázlókat készítek, és a mocsarakat kiszárítom. Vezetem majd a vakokat olyan úton, amelyet nem ismertek, ismeretlen ösvényeken viszem őket. (…) Meghátrálnak és csúful megszégyenülnek, akik bálványokban bíznak, akik szobroknak mondják ezt: Ti vagytok az isteneink! Ti süketek, halljatok! Ti vakok, nézzetek föl, és lássatok! (…)Igazsága érdekében akart az ÚR nagy és felséges tanítást adni. Ezért lett ez a nép kirabolt és kifosztott; csapdába és verembe estek mindnyájan, és börtönbe vannak zárva. Kirabolták őket, és nem volt szabadító, kifosztották őket, és nem mondta senki: add vissza! Ki ügyel erre közületek, ki hallgatja figyelmesen a jövő érdekében? (…) Vajon nem az ÚR, aki ellen vétkeztünk? Nem akartak útjain járni, és nem hallgattak tanítására. Ezért ontotta rá heves haragját és a háború tombolását. Lángolt körülötte, de nem értette, égette őt, de nem szívlelte meg.”
Isten elszánt. Izráel nem érti Istenét. Isten büntet. Izraelnek csapást csapás után kell elviselni – mert Izráel nem érti Istenét. Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget! Mert Izráel nem érti Istenét! Valakinek holnap meg kell váltani ezt a világot! Valakinek meg kell érteni Isten szavát! Az, akinek lesz ehhez bátorsága, lesz elegendő szeretet a szívében, az lesz a kiválasztott. Dermedten nézett maga elé. Ő az? Neki és csak neki szólnak e szavak? Rá vártak Ézsaiás rettentő szavai? Ez Isten akarata? Hétszáz évig csak olvasták, de senki se vette magára. Hétszáz évig az ég adta világon semmi sem valósult meg belőle! Hétszáz évig Izráel nem értette Istenét. Isten Akaratának meg kell valósulnia! Meg kell valósulnia. Hitte! Nem elhitte, hanem hitte! A prófécia Isten szava, nem igaz/hamis jóslás, nem jámbor óhaj, hanem egy pontosan végrehajtandó cselekvési sor. Út a harmóniához. Út Istenhez. Az Igazság. A prófécia végrehajtása Isten iránti szeretet kinyilvánítása. Tanúságtétel. Meg kell valósulnia, meg kell valósítania. Hétszáz éve írva van és azóta senkinek sem volt se elég ereje, se elég mersze a feladat elvégzéséhez. Senkiben nem volt annyi szeretet Isten iránt, hogy végbevigye az akaratát. Talán még gondolni se gondolt rá senki. Pedig meg volt írva. Mindig és mindenki olvashatta. De senkiben nem volt annyi hit, annyi szeretet Isten iránt, hogy akaratát felvállalja és végbevigye.

2.2. Az elszánás. 
Újra és újra olvassa a próféciát, megint és megint. Remeg az izgalomtól. „Ki hitte volna el, amit hallottunk, és az Úr karjának ereje ki előtt volt nyilvánvaló? Mint vesszőszál sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. (…) az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?! (…) önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért.”
A kezdettől látta a véget – az irtózatos vég rettenetét, a szenvedést, a megaláztatást, a megkínzást. Átéli a messiássá válás minden egyes mozzanatát. Érti ez – Isten Akarata. Retteg, hogy neki kell teljesítenie a szenvedés, a megaláztatás, a megkínzás útján – az Akaratot. Mámoros – ugyanezért. Kétségbeesés és boldog elszánás. Kérdéseire itt a válasz, ez a lehetősége. Izráel nem értette az Úr szavát! Ő van hivatva, hogy szenvedéseivel megértesse, hogy szörnyű kínhalálával elfogadtassa Isten akaratát. Ez a feladat, amit neki kell elvégeznie, mert csak ő végezheti el. Ő érti az Úr szavát. Semmi vagyok, de minden akarok lenni! Isten embere! Meglátta a kiválasztottat – magában. Kizökkent az idő; – oh, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt. Atyám teljesítem akaratod!

2.3. Évekkel később.
A férfi hunyorogva nézte az utat, a kopár pusztaság éles fényei vakították. Határozott léptekkel haladt előre. A városban tikkasztó hőség. A sivatag felöl jövő száraz levegő az időtlen várakozások rendjét őrzi. A napcserzett barna arcán a lelket emésztő belső küzdelmek nyomai. Érzelemmentes, rövid pillantásokat vetett az emberekre. Ott volt köztük, de nem velük foglalkozott. Ment, mint akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja – ezért őrzi meg. Elfordult, a házak közti réseken át igyekezett előre. Minden idegszálával arra koncentrált, ami történni fog. „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” Sietett, néha megingott, megszédült, de nem lassított, mert nem késhetett. Még néhány pillanat és felfedi szigorúan őrzött titkát. Amikor a zsinagógához ért, úgy érezte hazatért. Bement s felolvasásra jelentkezett. Az emberek elhallgattak. Méregették. Odanyújtották neki Ézsaiás próféta könyvét, ő pedig kinyitotta a könyvtekercset, és megkereste azt a helyet, ahol ez van megírva: „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.”
Isten akaratának teljesedése mindenki számára kihirdettetett. Innentől kezdve mindenki tudhatta – ő az. Mindenki tudhatta az ő élete a prófécia beteljesítése. A szavakat követően „összegöngyölítve a könyvtekercset, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában mindenkinek a tekintete rajta függött; ő pedig így kezdett beszélni hozzájuk: Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára. (…) Amikor ezt hallották, a zsinagógában mindenki megtelt haraggal, felkeltek, kiűzték őt a városból, és elvitték annak a hegynek a szakadékáig, amelyen városuk épült, hogy letaszítsák; ő azonban átment közöttük, és eltávozott.”
A haragvók maguk gondolták a legkevésbé, hogy haragjukkal maguk hitelesítették a bejelentés igazát. Megkezdődött, aminek meg kellett kezdődnie s nincs visszaút. A férfi ahogy maga mögött hagyta üldözőit egyre inkább nem akar mást, csak lerogyni egy félreeső zugban, megbújni s pihenni. Halálosan kimerült. Még nem vette birtokba a szerepet, de ő már a szerepé volt. „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” Fáradtan, nehezen lélegzett. A szemét alig tudta nyitva tartani. Egyre halkabban, akadozva szinte csak motyogott magában. „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” A létezés rejteket adó díszletei között érezte az örökvalóságot. A lelke és a teste a végtelené. Lassan megnyugodott. A kezdettől látta a véget – az irtózatos vég rettenetét, a szenvedést, a megaláztatást, a kínhalált. Atyám, teljesítem akaratod! Csend. Csak a végtelen süket csend. Egyedül volt. Atyám, teljesítem akaratod! – suttogta.

3. Pax Augusti

3.1. A kor, amelyik keresi az arcát.
A kegyetlen évszázadok után a Római Birodalomban csaknem teljes béke honol. Augustust alattvalói istenként ünnepelik. Mégis ez az a kor, amikor nemcsak a zsidók, de az egész görög–római világ feszült izgalomban várja a messiást. Ott van Augustus, minden rendben, béke és prosperitás, közben túlkereslet van megváltó iránt. Ki érti ezt? Miért várják a messiást azok, akik úgy beszélnek uralkodójukról, mint egy istenről, akinek a jöttét az evangéliumok kezdeteként hirdetik? Miért?
Augustus diadala, egy halom társadalmi válsággal párosult. Ezek egy részét – paradox – magának a birodalomnak a sikerei generálták, egy részük pedig ekkorra érett be. A Róma teremtette globalizáció kitágította az emberek mozgásterét, utak, kikötők épültek. Az infrastruktúra fejlesztésének következtében soha nem látott méretekre nőtt a kereskedelem, az áruforgalom, közlekedés, az emberek utazási lehetősége és velük a gondolatok szabad áramlása. Nyüzsgés, gazdagodás, keveredés. Aki nyüzsög az gazdagszik, aki gazdagszik az nyüzsög. Az emberek vándoroltak, utaztak, mentek a városokba, mentek a régi/új központokba, mentek Rómába és Rómából az új lehetőségeket ígérő provinciákra. Róma új távlatokat nyitott s ezzel csúcsra járatta a migrációt. Mindenki mindenhova ment, minden mindennel keveredett, az emberek az emberekkel, a gondolatok a gondolatokkkal. Miközben Róma erősödött a kultúrkörök határai elmosódtak. A birodalomi szintű keveredés-közeledés az élet minden területén, így az identitésok gerincét adó vallások esetében is végbement. Ha ez nem történik meg, akkor olyan centrifugális politikai léphettek volna a színre, amelyek az éppen most kialakult, perspektivikus egészet veszélyeztették volna. Igen ám, de ez, a birodalom, a béke és a jólét szempontjait figyelembe véve előnyös fejlemény a társadalmi identitás területén nehezen reparálható károkat okozott. Tudniillik azzal, hogy beindult a birodalmi egységesülés, a társadalmi csoportoknak eleddig, karakterisztikus, magabiztosságot adó azonosulási pontjai érvényüket vesztették. De úgy, hogy közben nem jöttek létre újak. A perspektívák kitágultak, de egyben szét is estek. Baj van, és csak az van! Ha a gondolatok megőrzik elszigetelt kultúrális szuverenitásukat, veszélybe sodorják a békét és a prosperitást, ha összeegyeztetik a nézeteket, ha egymáshoz idomulnak, tömegek veszítik el az identitásukat. Kellenének az életnek új célt, formát adó gondolatok. De nincsenek. A lelkek sodródnak. A béke és a prosperitás nem kalkulált ára! Mit tehetnek? Várnak. Várják a messiást.

3.2. A mag
Most fokuszáljunk a birodalom keleti szélére, ahol egy kis, hányattatott sorsú nép él, a zsidó, akik szintén válságban vannak és várják a messiást. Némi nagyvonalúsággal elmondható, hogy ők mindig bajban voltak s így, mindig várták a messiást. Erről szól/szólt az életük, s ha eljönne – ki tudja? – lehet, hogy életük értelmét veszítené. De, bármi történne is, ők folyamatosan várták a megváltót és az eljövetelére kész forgatókönyvekkel rendelkeztek. Elképzelésük szerint a megváltó eljövetelét, vagy ki kell érdemelniük, vagy, ki kell provokálniuk. Vagy pedánsan, minden részletre kiterjedően be kell tartani a Törvényt, vagy harcba kell bocsátkozni Izrael ellenségeivel és arra kényszeríteni Istent, hogy a választott népe oldalán avatkozzon be, küldje a messiást – a katonát. A két stratégia egymás mellett létezett és egymás mellett lett a zsidó identitás forrása. Ebből már sejthető, hogy a zsidók 1. századi válásága más természetű, mint a birodalomban általában. Ott a válságot a szinkretista – a vallásokat összehangoló – folyamatok okozták, itt az ezzel szembeni fellépés. No, de ne szaladjunk előre! Vissza a zsidókhoz. Izrael megértéshez időben vissza kell menjünk, a babiloni fogságig.
A babiloni fogságot, Jeruzsálem pusztulását, a zsidó nép szétszórattatását a korabeli zsidó mainstream a törvények be nem tartásával magyarázta s Isten büntetéseként értelmezte. Ez a gondolati irány a fogság végeztével a Törvény maradéktalan betartásában látta Isten jóindulatának elnyerését. Az igaz, a Törvényt tisztelő élet jutalma a messiási birodalom eljövetelének a záloga – monták.  Ők a zsidó nép legfőbb feladatának a Szentíráshoz való visszatérést tekintették. Ez önmagában nem lett volna válságforrás, csakhogy! a babiloni fogság jelentette történelmi megrázkódtatás következtében és az újabb csapásoktól való rettegésükben az élhetetlenségig túlszabályozták önmagukat. Engedmény nincs! A Törvény uralkodik. Mindenütt. Nomokrácia. Rosszul mondom. Engedmény nincs, a rettegés uralkodik mindenütt. A rettegésre adott válasz – nomokrácia. A zsidó döntéshozók – az írástudók – Isten újabb büntetésétől félve újraértelmezték a Tórát és buzgalmukban sok olyan szabályt is levezettek belőle, aminek a hátterében nem volt se isteni kinyilatkozás, se semmi, csak a félelem és a félelem vezérelte szándék, hogy Istennek bemutassák elkötelezettségüket. A vak buzgalom azt eredményezte, hogy a zsidó elit az élet újabb és újabb, eleddig szabad területét is leszabályozta. Az újabb és újabb rendelkezéshez a Tórában újabb és újabb útmutatásokat „fedeztek fel”, aminek az lett a vége, hogy már nem a Tórából vezették le a helyes élet szabályait, hanem az élet túlszabályozásához kreáltak a Tórából üzeneteket. Nem lehet hibázni! Nem pusztulhat el Jeruzsálem, nem lehet még egyszer fogság, szétszórattatás, a messiási birodalom eljövetelét nem hiúsíthatja meg egy hiba. A tévedéstől való páni félelem egy túlszabályozott, befelé forduló, merev, görcsös életidegen gyakorlatot teremtett, aminek tartalmilag vajmi kevés köze volt a Szentíráshoz.
Az újra szerveződő zsidó társadalom azonban ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, nem lett egységes. A zsidók egy másik része tudniillik a görög–római világgal való hasonulás felé mozdult. A hellenizmus mindenfele teret nyert s így alternatívát kínált a zsidó társadalomnak is. A görög kultúra hatására először a diaszpórában, majd a óhazában s magában Júdeában is különböző, a Törvénytől eltávolodó szabadon, sőt szabadosan gondolkodó irányzatok fogalmazták meg magukat. A változások eredményeként létrejöttek a törvényeket megőrző-fellazító zsidó szubkultúrák. A folyamat új senki által nem kalkulált lehetőségeket rejtett magában. A hellenizmussal való érintkezés ugyan gyengítette a merev, antiszinkretista zsidó szerveződéseket, a tradicionális zsidó identitást, de maguknak a zsidó gondolatoknak viszont új perspektívát adott. A görög kultúrából is építkező kinyílt zsidó gondolatok sokak számára vonzóvá váltak. Először a kiközösített görög zsidók, majd a pogány istenfélők, a gondolati árvák fokozott érdeklődése adott jelentőséget ennek a tendenciának. A gondolat iránti növekvő kereslet kielégítése érdekében a Szentírást lefordították görögre, ami további lehetőségeket adott e fejlődési iránynak. Az eredmény; a nem zsidók adaptálják zsidó gondolatokat s felfedezik a Tórában a mindenkihez szóló közlést, a történetekből mindenki számára üzenettel bíró allegória lesz – filozófia. A gondolat elindul a partikularitásból – a csoportból – az univerzalizmus – az Ember – felé.  Így lesz a zsidó gondolat egyszerre egy befelé forduló, önmaga túlélésére koncentráló, bezárkózó alakzat, ugyanakkor egy nyitott, a világnak lehetőségeket kínáló, erjedésben lévő gondolati rendszer – lehetőség.

3.3. A harcosra vártak, de a bárány jött
Az Ószövetségben a próféciák sora beszél a Messiásról, mindent tudtak, tudhattak róla. Dániel megírta, hogy mikor – a zsidókon uralkodó negyedik birodalomban jön el. A kor embere kiszámolhatta, hogy a babiloni, a perzsa és a görög után, most a római elnyomás idején fog eljönni. Ézsaiás pontosan leírta, hogy hogyan fog kinézni, mit fog tenni és mi lesz a jöttére a kor kegyetlen reakciója, mit kell elszenvedni az – Igazságért. Mindent tudtak, mindent tudhattak. És idő volt. De mégis valami egészen mást vártak. A zsidók évszázados gondja – mint a kis népeké általában – hogy a történelem az egyik elnyomásból a másik elnyomásba löki őket. Ennek a hányattatásnak vet majd véget a népét felszabadító messiás – a katona. Mondták ők. Bárányra nem gondoltak. Vártak s lázasan keresték a jeleket, ami a messiás megjelenésre utal, Galilea tele volt prédikátorokkal, akik a nép közé kiáltották, már látják a messiást, már itt van, csak egy pillanat s felszabadítja/megmenti a népét.
Ebben a lázas zajban a Jordán völgyében felbukkant egy furcsa, torzonborz figura, aki valami mást csinál, mint a többiek, akinek a szava mégis tömegeket vonzott, akinek a szavára tömegek alámerítkeztek, hogy így, megtisztulva, megtérve legyenek készek a messiás eljövetelére. Ő nem egy volt a sok közül, hanem ő volt az a jelentős valaki, akinek a személye mindenkit foglalkoztatott, aki jelent s jövőt formált. A zsidók papokat és lévitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék tőle: „Ki vagy te?” Akkor vallott, és nem tagadott. (…)„Én nem a Krisztus vagyok.” (…) „Hát akkor? Illés vagy te?” (…) „Nem az vagyok.” – „A próféta vagy te?” (…) „Nem.” Ezt mondták tehát: „Ki vagy? (…) Erre ő így felelt: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak, ahogyan Ézsaiás próféta megmondta.” A küldöttek között voltak farizeusok is, és ezek tovább kérdezték őt: „Miért keresztelsz tehát, ha nem te vagy a Krisztus, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt nekik: „Én vízzel keresztelek. De közöttetek áll az, akit ti nem ismertek, aki utánam jön, és akinek saruja szíját megoldani sem vagyok méltó.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt. Másnap János látta Jézust, amint jön felé, és így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!”A messiás, Isten akarata szerint. De nem katona!
A zsidók egy hadvezért vártak s közben Isten Báránya érkezett közéjük. Baj van. A zsidók a zsidó nép szabadságát akarták kiharcolni, de Jézus jött, aki nem a harcot, hanem a szeretet-magatartást hirdette, aki nem egy konfliktusban akart győzni, hanem nem akart konfliktust, aki nem a zsidó nép felszabadításában, hanem az Ember megváltásában gondolkodott, aki nem áldozatot, hanem irgalmasságot akart. Isten akarata elválik a nép akaratától. Jézus, a próféciák – Isten Akarata – és nem a népe igényei szerint cselekedett. Ha tetszik nem a népet képviselte, hanem Istent. Ha tetszik nem azt képviselte, amit a többség akart, hanem azt, amit mindenkinek akarnia kell – harmóniába lenni Istennel. Jézusnak ez nem többség / kisebbség kérdés, ez út az Örökkévalóhoz. Izráel nem értette az Úr szavát?
Amit egy társadalom nagyon akar, azt a társadalom megalkotja magának. A harcos szerepelvárásra jönnek a szerepteljesítések s jönnek a harcosok. Az i.e. negyvenes évektől felszaporodtak a rómaiakkal való összecsapások, a terrorakciók, az első században már mindennaposak voltak a radikális, erőszakos akciók. A harcos iránt volt kereslet és lettek harcosok és a harcosok harcban gondolkodtak és csak abban. A folyamat vége, hogy Jeruzsálemben kirobban a Templom pusztulásához vezető felkelés. A harc, amitől kezdetben a szabadságot remélték újabb pusztulást hozott. Mindeközben Jézus színre lépése, tiszavirág életű felívelése, majd bukása, megfeszítése múló epizódnak tűnt, úgy tűnt semmin sem se változtatott, úgy tűnt, hogy a gondolata kudarc s eltűnik a semmibe. Nem így lett.

3.3. És a bárány legyőzi a kardot

„Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik,
egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből,
míg minden be nem teljesedik.”

Jézus komolyan vette a próféciákat s szóról szóra végrehajtotta Isten akaratát. Nem lármázott, a megrepedt nádszálat nem törte össze, hirdette a törvényt, az Úr dicséretére új énekeket énekelt, a vakok szemeit megnyitotta, tette, amire az Úr elhívta. S végül eljött az óra, Jézus elment a helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és mondta a tanítványoknak: Üljetek le itt, míg elmegyek, és amott imádkozom. Előre ment, arcra borult s könyörgött: Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint te. Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál. És itt az óra, az irtózatos vég rettenete, a szenvedés, a megaláztatás, a megkínzás, a halál. Én értük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nékem adtál, mert a tiéid. És nem vagyok többé e világon, de ők a világon vannak, én pedig te hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! Atyám teljesítem akaratod! Kijelölted az utat, döntenem kellett! Atyám, teljesítem akaratod! Atyám! Adja erőt akaratodhoz! Segíts, hogy fáklyád lehessek! – így Istennek. Csend. „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” – így magának. Csend. Atyám teljesítem akaratod! Kijelölted az utat, döntenem kellett! Atyám, teljesítem akaratod! Atyám! Adja erőt akaratodhoz! A lélek kész, de a test erőtlen. Segíts, hogy fáklyád lehessek! Csend. Nincs jel. És Te semmit se adsz? Hallgatsz? – a kétségbeesés hangja. Semmi. Nincs jel. Meddig leszek még itt, e fák között? Vagy hamarosan vége? S jön az örök sötétség? Atyám! Könyörgök! Szabadíts meg ettől! De semmi. Csend. Nincs jel. A Te akaratod legyen meg, ne az enyém! Ha el nem múlhat tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod. A Te akaratod! Csend. Nincs jel.
És ebben a süket, néma csendben az elszánás és a kétségek köveivel kirakott úton indult el az ember emberért tett vállalásának utolsó felvonása a beteljesedés felé. A következő órákban számtalanszor visszafordulhatott volna, de nem tette. A prófécia megvalósult, ami nem enged – fogva tart. Ha van Isten, ha nincs. És, ha nincs akkor még inkább. A történet végzetté lett.

4. A holnapok

„… és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben,
mint az egész Júdeában és Samariában
és a földnek mind végső határáig.”

4.1. Az akárkik valakik akarnak lenni
Az 1. században Róma a létezés krízisét éli át. Az emberek csak „vannak”, de létezésüknek nincs eszenciája – mondtuk volna, ha ott lettünk volna – akarnak, de nem tudnak valamivé válni. Valakivé. Akárkik. Hiába sokaknak gyötrő ez az állapot – akkor is. Nincsenek támasztékok, amin megkapaszkodva megalkothatnák magukat. Nincsenek a megbízható, stabil azonosulási pontok. Egzisztenciális válság. Nem a megélhetés anyagi oldala van veszélyben, hanem a szellemi. Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem (…) ígével. És nincs Ige. Pontosítok – nem tudják, hogy van Ige. A harc –ahol harcoltak – ezt a hiányt nem tudta pótolni, csak elfedte a bajt, kitolta a krízist.

4.2.A leterített ember talpra áll. 

Mert a törvényt Mózes közvetítette,
a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.

Az egzisztenciális válsággal sújtottak egyszerre éltek át egy regressziós és egy meg- és letisztulási folyamatot. A hasznavehetetlen normák, célok, értelmezési keretek leépültek. Az eredmény – napi szinten közvetlenül találkoztak a létezés nagy témáival, a végtelennel, a véletlennel, és a halállal. Ez szorongás forrás.  Nem csak ott és akkor, hanem korábban is, és késöbben is – ma is. Ezek olyan kérdések – a lélek nyílt sebei – amelyek nem maradhatnak kezeletlenül nyitva. A kezelés; a sebeket gyógyító gondolati konstrukciók megalkotása. Ott és akkor a középpontban az evangéliumok, amelyek – vegyük észre – nincsenek befejezve. És a Biblia, ami – vegyük észre –szintén nincs befejezve. A kerszténység nyitott konstrukciókkal operál, nyitott konstrukciókat ajánl. Az evangéliumok, illetve maga a Biblia olyan magával ragadó gomolygó szövegek, amelyek nem engednek, amelyek helyzettől függően állandó újragondolásra sarkallnak. És! amelyek helyzettől függően állandó újragondolásra adnak lehetőséget. Mert nincsenek befejezve! És nem is lehet őket befejezni, mert az ember maga nincs befejezve. Befejezhetetlen. Ezért éli át rendre a kitaszítottságot, a kiszolgáltatottságot, a halálfélelmet. Ehhez, a végtelenbe kitaszított, a véletlennek kiszolgáltatott, a haláltól rettegő emberhez szóltak Jézus szavai s szőttek óvó-védő konstrukciót a válság sújtotta sebzett lélek köré. Végtelen, véletlen, halál. Ezek a létezés megkerülhetetlen örök alapkérdései, amelyek kezelését célozták Jézus tanai, majd e tanok ihlette hol egymást erősítő, hol egymást kioltó, hol egymással szembemenő konstrukciók, mesék, allegóriák, filozófiák. Ezek kusza összességéről beszélhetünk majd úgy, mint – kereszténység. A fókuszban – Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat. Közös bennük – amitől a keresztények keresztények lesznek – Isten / Igazság imádata, a felebaráti szeretet, a halál legyőzése és a harmóniát ígérő törvények tisztelete. Nagyjából ez az ajánlat, ami megszületett. És, mert a vágyott harmóniát soha senkinek nem sikerül elérnie – az irgalom. És mindez befejezetlenül! Az eredmény – a gondolat elfogadói napi szinten újraalkothatták és újra is kellett alkotniuk az életüket. Az eredmény – annyi a kereszténység lett, mint égen a csillag. Ez a szorongást tompító forrás szinte kiapadhatatlan. Ha van Isten, ha nincs.

4.3. Elűzve otthonra találva.
Jézus a gondolatokat tanítványaira hagyta. Lesztek tanúim Jeruzsálemben, aztán Júdeában, aztán Szamáriában a Föld végső határáig. S a tanítványok végrehajtották a parancsot, s vitték a hírt, hogy Jézus isteni lény, a próféciákban szereplő Megváltó, a Messiás, Isten földi megjelenése, aki minden emberért szenvedett s halt szörnyű kínhalált. Az apostolok ugyanúgy vállalták az üldöztetést, a vértanúságot, mint Krisztus s a közösségekhez csatlakozók szintén. De a gondolat terjedéséhez ez a makacs, önfeláldozó / önpusztító hit, ez a szívós ragaszkodás nem lett volna elegendő. Kellett az is, hogy legyenek, akik várjanak a reményre, hogy a palesztinai és a diaszpórában élő zsidók konfliktusa úgy oldódjon meg, hogy a diaszpóra jómódú csoportjai a keresztény közösségek felé forduljanak. Kellett az is, hogy a gondolatot övező szigorú szabályok a zsidó keresztények körében lazuljanak, hogy a pogány Isten félők tömegei elinduljanak és el is elindulhassanak a kereszténység felé. És így tovább. Események sora egyengették az Úrhoz  vezető útat. Száz év és mindenütt ott a kereszténység és mindenki ismeri Jézus Krisztus nevét. Jézus szavai perspektívát adtak és perspektívát kaptak. Az űzött gondolat otthonra talált a világban.
***
Amennyiben Ferenc pápa Jézust kérdezte volna, mi az életed értelme, ő azt válaszolta volna – elvinni Istenhez az embert. Végrehajtani a próféciát. Bármi áron! A Isten akaratának az érvényre juttatása. Gyógyítani a testet, a lelket. Az Isten akaratát hordozó látomásnak erőt adni. Bármi áron! Ha kell a megvetettség, a megkínzás és a megfeszítés árán. Ha ez Isten akarata. Ha van Isten, ha nincs.

4.4. Fordulatok
És akkor felgyorsítom a lépteinket. A gondolat terjed, az egykor az emberhez szóló válságkezelő terápiából közösségszervező identitás lesz. Létrejön a kereszténység és megkerülhetetlen szellemi és anyagi teljesítmény lesz, a hivatalos gondolatok konkurense. Aki hatalmat akar, annak ezzel számolnia kell. S jön a konstantini fordulat, majd I. Theodosius államvallássá teszi a kereszténységet. A funkció váltás következtében új nagy kérdések jönnek. Ki / mi oltalmazza a gondolatot? Vagy egyáltalán mi a gondolat? Melyik igaz, melyik hamis? Sőt ki Isten!? Kik a gondolat őrzői? Ki értelmezheti az Írást? Valakinek rendet kell rakni, mert egy államvallás nem lehet az állandó viták tárgya. Megoldásként pedig jönnek az intézmények, a hierarchia, a státuszok, a kiváltságok, s a kereszténység, mint az ember felé forduló, nyitott konstrukció lassan bezárul. A hatalom nem tud mit kezdeni a bizonytalan, vitatkozó, a folyamatosan önmagát kereső nyitott rendszerekkel, nem töprengeni akar, hanem rendet látni, láttatni és rendet tartani. Be akarja fejezni azt, aminek az értéke, hogy nincs befejezve. Hajlandó azok után menni, akiket vezet, de ennek az, az ára, hogy az „új”-nak renddé, a rendszerré, dogmává kell válnia. Befejezést akar. Jézus a maga idejében a válságban lévő embernek tett harmóniához vezető, hívó ajánlatot. A fordulatot követően a harmóniához vezető úton közbeiktatódik az egyház, aminek praktikus következménye, hogy az Örökkévalóval, a végtelennel való harmónia mellé / helyére az intézménnyel való azonosulás kerül a középpontba. Itt a harmónia praktikusan – a betagozódás.  A tanítás az életvilágot érintő meggondolásoktól eltolódik az ideológia felé, s a hatalomhoz kötődve a legfontosabb legitimációs forrás lesz. Vége. Egyelőre vége.
Az egyház kereszténysége és Jézus keresztényi gondolatai közötti különbségek nyilvánvalóak. Jézus keresztényi gondolatai a remény–terápiája volt. Akkor és ott terjedt, ahol, és amikor reményre volt szükség. Amit Jézus és nyomában az evangélisták tettek az a reménnyel kecsegtető életfelfogás / életmód / életvitel terjesztése volt. Nem világnézet, nem ideológia – életértelmezés. Az üdvözüléshez, a harmóniához vezető élet. Nem a hatalomhoz vezető út. Semmi köze nem volt a hatalomhoz. Amiről Jézus beszél, az a bűntől, a szorongástól való megszabadulás algoritmusa. Ha ezen az úton mész üdvözülsz. Erről szóltak a prédikációk. Ezt beszélték át újra és újra.  A vak is látja a szövegen. Nem hatalmi parancsok, amit vagy tudomásul vesznek, vagy tudomásul vesznek. Semmi köze a világi hatalomhoz. Jézusnak nem voltak politikai aspirációi. Jézus, kifejezetten apolitikus. „Az én országom nem ebből a világból való.” Isten és az ember közötti harmóniával van elfoglalva. Jézusnak akkor és ott van sikere, ahol az ajánlott konstrukciója oldja a kivetettség okozta magányérzetet, a szorongását. Ezt a sikert tereli maga alá a hatalom. És legyünk méltányosak, lehet, hogyha ezt nem teszi, a gondolat az enyészeté lesz. Kétezer éve milliók dilemmája.

5. Ajánlat későn jövőknek

5.1. Jézus a magyarok kapujában
A kereszténység ott és akkor terjed, ahol léleknek reményre van szüksége. Ilyen pedig az 1. században és utána sok volt. Egyébként csak terjeszthető, de akkor nem több, mint egy expanzió fedő sztorija. Az első esetben egzisztenciális válságokat old meg, a második esetben egzisztenciális válságokat okoz. Ezt lehet finomítani, de a lényeg ez.
A kelet-közép-európai régió akkor találkozik a kereszténységgel, amikor annak hordozója és formálója az egyház már, mint gyakorló politikai tényező van jelen, amikor legitimációs forrás,  amikor rendszert üzemeltet. Amikor a gondolat már egy felülről irányított eszmerendszer. Amikor a társadalom felett van. Akkor, amikor a kereszténység csak másodlagosan a reménység gondolata, másodlagosan életfelfogás, elsődlegesen hatalmi eszköz, egy intézmény érdekeibe ágyazott ideológia. Amikor – parancs. (kb. 700–1300)
Mit kezdhetnek ezzel azok, akik ekkor találkoznak a gondolattal, akinek egyébként jól bevált életfelfogásuk van és nincs kedvük ezen változtatni? Ütköznek. Majd, ha veszítenek – és veszítettek – akkor alárendelődnek. Nagyjából ez történik. A régió ütközik, veszít s kereszténnyé lesz. A magyarok is ütköznek, ők is veszítenek s ők is kereszténnyé lesznek. De! de a helyzetnek megfelelően nem a kereszténységben rejlő reményt, az Istennel való  harmóniát, hanem az alávetés élményét tapasztalják meg. Itt a történelem nem tanít, hanem tűzzel, vassal rátanít. Irgalom helyett irgalmatlanság. A remény és a hit helyett a tűrés és a bizalmatlanság. Személyes élményalapú elköteleződés helyett fegyelmezett, kivülről vezérelt szabálykövetés. Jézus lényege; a szeretet – szóba se jön. Ukáz van. De, ha elő is jött volna, akkor se lehetett volna nagyon más. Az ide érkezők nem keresték az élet értelmét pontosan tudták, hogy mi az ő életük értelme. Nem voltak válságban. Őket az „értelem” lecserélésére szólították fel és ez okozott válságot. Nem voltak egzisztenciális válságban, de lettek, ami később valahogy megoldódik, itt is lesz kereszténység, de ezt a deformációt ez a társadalom sose növi ki. Jézus nem léphetett magyar földre. A magyar „karaktert” sose érte el.

5.2. Üzenet
Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.

P.S.
Kellene egy Jézus, akiben van elég képzelőerő, akiben ott a késztetés, akiben ott a lehetőség, hogy meglássa az újat, a lehetőség, hogy valami emberi történjen. Nem mekünk, nekünk mindegy – az embereknek.

Állok egy kifosztott lélekkel
Drága, megrabolt emlékekkel,
De siváran, savanyun.

Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt! – hasítanak a maga győzelmétől egyszerre eufóriában úszó és megrettent modern világban Nietzsche szavai. A Nyugat ünnepli a tagadás, a dinamika, a haladás igézetében élő modern embert – a gyilkosok gyilkosait. Itt a modern, ami mindent lesöprő és mindent újraértelmező kor, ahol az ember üzemszerűen kételkedik, elégedetlenkedik, mindent megkérdőjelez, szakmányban felfedez és leleplez, ahol az ember bont és épít, nap, mint nap meg akarja fogalmazni, meg akarja csinálni a maga új világát. És, ha ezzel megvan, akkor egy újabbat. A modern ember élete a változás, a haladás, a meghaladás, a dinamika. Semmit sem fogad el a tradíció, a tekintély alapján, magabízó, a saját feje után megy. Az az önállósággal járó dinamizmus hajtja. Szembe néz az élet bizonytalanságával és vállalja a bizonytalansággal járó veszélyt. Bátorság, vakmerőség, ezt követelik kor értékei – a fejlődést szolgáló kételkedés, az individualizmus, a szabadság, a technika – és ennek a dinamikának adnak teret intézményei a piactól, a szabad tudomány gyakorláson át, a liberális demokráciáig megannyi nagy találmány. Aki ezt a világot érti és építi az lesz a bátor, aki csak be akar illeszkedni, az a vakmerő. De mindketten maguk vannak – a Vezúv alá építkeznek. Ez egy merőben új valami, ahol Istenre nincs szükség – hasznavehetetlen. A teremtés immár a küzdő ember felelőssége.
Ez a világ a tradicionális értékeket nem egyszerűen megkérdőjelezi, hanem figyelmen kívül hagyja. Lelépteti. Semmibe veszi. A tradicionális társadalmak azt akarják csinálni, amit csináltak, mert eddig is ezt csinálták. A Jó-ról, és Rossz-ról beszélnek. Igazságuk van. Náluk a jövő a múlt. Ez a valóságépítkezés végzetes kihívással találja magát szembe. Aki a modern korban akar, vagy kénytelen élni, annak a modern kor dinamizmusát kell követnie. Itt nincs tradíció, itt teremtés van, itt nem kapja az ember az élet értelmét, hanem meg kell teremtenie. Vagy – elveszett. Mert az, amiben eddig élt az elvesztette jelentőségét. Le van léptetve. Szétmállott. Nincs. Elvitte a cica.
Ez a modern-tradicionális találkozása adja Magyarország elmúlt kétszáz évének alapélményét. Indulás a 19. században, szinkronban Európával. Az érvényességek leomlottak, a hitelességek megkérdőjeleződtek. Ami lett, az a feladata.

Adjatok egy jobbik világot
S akkor talán másképpen látok,
De adjatok, de hamar.

Így kezdődött Nyugaton is és nálunk is a modern kor. Lázban, nekifeszülten, mindent tagadva, mindent elveszítve, megsemmisüléstől rettegve, előre menekülve és megadóan, az utolsó táncra várva, majd újra felemelt tekintettel … Az eredmény nálunk? A szót itt átadom Szabó Dezsőnek, akinek az egész élete a modern kor okozta kulturális sokk honi következményeiről, a következményekkel való szembenézésről és a meghaladására tett gigászi küzdelemről szólt. A magyar nihilizmusról. A magyar nihilizmus gyermeke, a magyar nihilizmusról, a magyar nihilizmus ellen. Az üggyel foglalkozó gondolatait 1940-ben „A bánya mélye felé” című munkájában adta közre. Ott az egyik alfejezet – „A magyar nihilizmus”. Ezzel Szabó Dezső lett a téma gazdája. Induljunk tőle. Őt idézem. Nagyon tömörítve, de nagyon hűen. Nem lesz tanulság nélküli!

Ezer év fedezékben
„A magyar nihilizmus az igazi nihilizmus: az életakarattól, az életösztönöktől, a küzdelem és a védekezés természetes indításaitól megürült vak lelkek értelmetlen gravitációja a semmi felé.”
Szabó Dezső 1940
Mi a magyar lélek? – kérdi Szabó Dezső. Milyen átok veri és milyen remény hívja? Honnan ez a nihilizmus, ez a végzetes vonás, mellyel annyi arcból beszélt felém a Halál? A döntő erejű okot valószínűleg a európai ezer évünk irgalmatlanságaiban találjuk – kezdi a válaszadást Szabó. Az új hazában az idegen akaratok lettek úrrá ősi lelke minden megnyilatkozását irtózatos megtorlások lesték. A nemzedékek hosszú sorában meggyötört magyar elvesztette gyönyörű lendületét. Elbújt a múlttól. A ma, a most vackába bújt, s megszülettek a magyar nihilizmus „befedezékezett” karakterei:
– Az átlag magyar: az abszolút ma és abszolút most gyermeke. Nem konzervatív, nem forradalmas, a múlt és a jövő nagy hívású távlatai nincsenek ott a mindennapi akaratainak indulásánál. Csak ma ne érje bántás, csak ma ne szakadjon rá a tető, csak ma legyen meg a falat, vagy a cím, a rang, a vagyon, csak ma süssön rá a nap. A múlt: mindig megvoltunk valahogy. A jövő: majd csak lesz, ahogy lesz. A fő az: hogy ma – hiszen a ma az igazi vagyoknap – ne kelljen küzdeni, kezdeményezésekben kockázódni, felelősséget elvállalni, kiállni. Fél elfordul a múlttól, nem akarja látni, nem akarja hallani. Hiszen a temetők nagy hívásai, mély intései, dolgok, és arcok feléje rémlő tanításai úgy megfájdítják, úgy felverik a lelkiismeretét, hogy idegenül, gyanúsan néz önmagára, hogy undorodik önmagától. Fél a jövőtől, nem fordítja arcát feléje. Ő békében akar élni saját magával is, szeretni szereti önmagát nyugodt emésztésben, a ma csendes átkvaterkázásában.
– A gyáva magyar. Aki nem mer szolidáris lenni a múlttal és a jövővel az nem mer szolidáris lenni a jelen küzdőivel sem. Itt van a magyar szolidaritás szétoldódásának szomorú mélységű titka. Hiszen, ha a magyar a magyar mellé állt, magára vette a gyanút, veszélyesebbnek látszott az idegen érdekek előtt. Hát, hogy hárítson magáról minden gyanút, hogy megmentse a ma biztonságát: bújt a magyar a magyartól, meggyűlölte, utálta vértestvéreit, akik miatt gyávának, siralmasan elbújónak kell lennie.
– A kiválókat utáló magyar. Minden nép kebelében előfordult, hogy a próféta nehezen tudott próféta lenni a hazájában, de előbb utóbb felismerték azokat, akik a kifejezőjüknek születtek. Egész megtorpantóan sajátos az a makacs üldözésre, bántásra gerjedt gyűlölet, amelyben a magyar lélek a magyar jövő annyi nagy kifejezőjének része volt vértestvérei részéről. Kétségtelen: hatalmas része van ebben a mindenütt ügyes eloszlással megbúvó idegen érdek sunyi izgatásainak. És az idegen érdekek életformáiba gyötört magyarnak mindig irtózatos felelősségek vállalása volt a látás és az akarat. Próféciáik, riadóik, széttörték a ma-ketrec korlátait s felhívtak a jelen biztonság hősi feláldozására. Jaj, mi lesz, ha szétszakadnak belső zsilipjei, ha elárasztja énjét ez a nagy hívás? Úgy fél önmagától, hogy most már mindenkitől fél. És most már szidja, kárhoztatja s a szidásába belevadulva már tényleg gyűlöli azokat, akik nélkül már rég nem volna magyar Magyarországon. És ez a kisebbik ellenszenv, mert magát még jobban utálja.
– A tükröt gyűlölő magyar. Mert énje mélyén eltemetett jobbik önmaga odatart egy tükröt eléje. – Nézd milyen vagy! Milyen vállalkozón engedetlenül és kitűnő minősítéssel mocskos. Ezért gyűlölöd azt, aki tiszta. És nem veszed észre, hogy mikor dezertálsz azoktól, akik a te erődet jelentik az idegen étvágyak hódításával szemben saját gyermekeid jövőjét adod el bagóért. Vak gyűlölettel gyűlöli, gyilkolni akarja azokat, akik ki akarják tágítani énjét, életét egy neki minden folytatásának szabad mozgást gáttalan építést biztosító jövő számára.
– A valóság elől a humorba menekülő magyar. A magyar humor nem gyógyít, hanem terel. Csirájában megfojt minden érdeklődést a magyarság sorsa céljai feladatai, iránt s olcsó “humorba” menekül, amely a legkomolyabb problémáit, számonkérő jeleneteit is anekdotával, viccel intézi el, mint Mikszáth. Ez a nagy és dús tehetség, akinek pedig látó szemei voltak, olyan közéleti borzalmakat, halálos végzetű jelenségeket pakol tétlen mosolygást kiváltó anekdotákba, olyan hullafoltokat mókáz át tréfavirágokba, melyeknek megmutatása minden egészséges nemzet életösztöneit riadó készségbe verné fel. Egyik esendőség sem töltött el annyira a szégyen keserű ízével, mint ez a magyar léhaság – jajdul fel tehetetlen fájdalmában szerzőnk.
– Az optimista magyar. Ajjaj! Ez az optimizmus, nem az, az optimizmus, a magyar optimizmus nem az egészséges erős test, az egészséges erős lélek, az egészséges erős élet nyugodt öntudata. Fájdalom: a magyar optimizmus egészen más valami. Ez mindenekelőtt nem lát és nem akar látni. Mert a látás felharangozza a lelkiismeretet és felelősségek, szolidaritások elvállalására hív. A magyar optimizmus vak optimizmus – amely egyben a hülyék optimizmusa is – mert szerinte minden jól van különösen: ha minden nagyon rosszul van, mert minél nagyobb a veszély, annál biztosítottabbnak látja a maga jövőjét, annak a Magyarországnak a jövőjét, amely “nem volt, hanem lesz”. Mindig csak lesz! Utánunk tudja ezt csinálni a világnak még egy nációja, hogy ezer éven át s utána tovább, sohase „volt”-jon, ne „van”-jon, csak „legyen”-jen? És bízzék e „legyen”-ben? A van nélkül?
–A félreténfergő, aki elriad a ma minden felzilálásától felelősségvállalásától, de mégsem tudnak büntetlenül magyarok lenni. Bárhogy menekülnek szembe jön – valami baj van a magyarsággal! És önzésük, félénkségük, a ma nyugalmához ragaszkodásuk ösztönös önáltatással talál egy olyan útra, ahol egész életen át ténfereghet valami magyarság-félét. Nyakig ül a magyar ősvallásban, nyelvészkedik és bebizonyítja, hogy az öt világrész valaha magyar élettér volt. Olyan mellékutakon magyarkodik, amelyek nem veszélyesek. De legalább haszontalanok!
– A (szalon) kuruc, ízig-vérig ellenzéki, napi huszonnégy órát vérzik a hazáért. Egész kis múzeumot gyűjt össze a hontörténet szent emlékeiből. Őrzi Bocskay harmadik bal alsó zápfogát. Kifürkészte a magyar történelem legszörnyűbb titkait: Titkos egybehunyásokon mutogatja a költő Zrínyi gyilkosának gyermekkori fényképét, s féladagja van abból a méregből, amelynek másik felét II. Józsefnek adta be a kamarilla, mikor észrevette, hogy ki akar békülni a magyarokkal. Döbbenetes megelevenítéssel tudja megsúgni Széchenyi meggyilkolását, de nem akarja elárulni a gyilkos fiának a nevét, ki ma is előkelő hivatalt foglal el Budapesten stb. De ha elé tesznek egy kérvényt, amelyben a felsőséget riadt magyarok ezrei kérik valamilyen közösségi ügy elintézésére, aláírását megtagadja, mondván, hogy írhatnám alá én, akinek eltökélt intranzigens magyarsága a legnagyobb szálka a hatalom szemében.
– A “nyöszörgők“, vagy a “károgók” fájdalmasan népes sokasága. Ők, akik egy “hazafias aggodalommá pingált saját gyártmányú pesszimizmusba menekülnek minden a ma nyugalmából kimozdító szolidaritás és kötelezettség elől. Mi kevesen vagyunk, mi rokontalanok vagyunk Európában, nekünk igyekeznünk kell nem látszani! … De látszanak!
– És végül, a magyar halál-igézet, a haláldöbbenet, a halálvágyó magyar. A vágtató magyar lovas mindegyre ott érezte ülni maga mögött a nagy árnyékú kaszást. A haláligézet e lelki folyamatait első nagy királyunk visszazsúfolta, bújni kényszerítette az ősi magyar lelket. Az új magyar élet börtön volt az ő szemükben, melynek köveit a kiontott magyar vér, az elömlött magyar könny az összetiport magyar lélek halálos malterével ragasztottak össze. Ez a haláldöbbenet nem szűnt meg. A mohácsi vész után a katolicizmus és a protestantizmus harcában, a német és a török két idegensége között tépelődött. De ez az utolsó forma önmagában nem nihilizmus. Nem: mert ez a halál-látás, ezek a kétségbeesetten felordított „jaj”-ok voltaképpen az élet küzdő erőinek az egészségesebb jövő lebírhatatlan akaratának a lökései, a megmozdulás, az összefogás, a nagy történelmi vállalások felé. És így pozitív elemei a magyar léleknek.
Szabó Dezső konklúziója. A magyar átok – a nihilizmus – forrása a szolidaritást és a felelősséget nem viselő zabolátlan önzés. Az idegen életformákba, idegen életérdekek céljaiba gyömöszölt ezeréves életünk gyökeréig elbetegítette a magyar önzést – mondja. A magyar szerves védelem nélkül van, kikapcsolódik a nemzeti szolidaritásból, melynek jelentése elől elbújik a maga görcsösen fogott biztonságába. A magyar a magyarok között is egyedül van! És végül a híres, kérdésbe foglalt fohász – Mikor teljesedik minden magyar lélek ösztönös legfőbb irányítójává megmaradásunk alaptétele: Minden magyar felelős minden magyarért?
(Az utókor úgy oldotta meg a feladatot, hogy a kérdőjelet elhagyta.)

Remek ez a szöveg! És nagyon nehéz elemezni. Először, mert idegen, másodszor, mert amikor már nem idegen magával ragad, harmadszor, mert amikor magával ragad, akkor érzed rossz irányba visz, negyedszer, mert találsz benne valami megejtő, tiszteletre méltó emberit, ami tapintatra int. Nem akarom se bántani, se elfogadva promotálni. Inkább megbeszélni az ügyet. Az elszánt óriással, aki téved.

Idegenek közt – egyedül
Szabó Dezső – a bajok azzal kezdődtek, hogy a magyarok idegenekként érkeztek Európa peremére, ahol az itt élő idegenek szemében azok is maradtak – idegenek. És viszont az ideérkező magyarok szemében az itt élő népek idegenek voltak és azok is maradtak. Idegenek közt idegenként – ez alakítja a magyarok karakterét és ez írta meg a magyarok nihilizmustörténetét. No, de miben idegenek az idegenek? A válasz magától értetődőnek tűnik, de nem az. Etnikai idegenre gondol az olvasó is, Szabó Dezső is. De a középkor számára az etnikai kérdés nem volt érdekes, az etnikai hovatartozás nem járt joggal, előnnyel, hátránnyal, egy változó volt a sok közül. A honfoglaláskor nem az volt a probléma, hogy a magyarok magyarok, hogy nem beszélték például az itt élő népek nyelvét, hanem, hogy nem bírtak veszteg maradni, kalandoztak és nem voltak keresztények. Géza és István ezt pontosan megértette és ezért nem nyelvtanfolyamokat indítottak, hanem Quedlinburgba ment egyezkedni, majd a II. Szilveszter pápától kapott koronával kijelölte a magyarok civilizációs pályáját. Magyarság igen, pogányság nem. Letelepíttették és megkereszteltették a népet. Országot és hazát teremtettek és megtaníttatták őket országban, hazában élni. Veszteg maradni és dolgozni. A műveltető képző használata nem véletlen. Ezzel arra céloztunk, hogy idegen etnikumú szereplőkkel végeztették el a magyarok integrációját. Törekvés teljes sikerrel járt. Pár generáció és egy a kornak megfelelő, Európába illeszkedő feudális államban éltek a magyarok. Egy feudális állam lett a hazájuk úgy, hogy közben megmaradtak a magyar-nak. Keresztények lettek, úgy, hogy megmaradtak magyar-nak. A feudalizmus idegen ügynökei a magyar etnikumot nem asszimilálták, hanem integrálták. Feudalizmust akartak látni és kereszténységet, a csoport etnikai minőségével nem volt se gondjuk, se dolguk és a magyar etnikumnak se az volt az aggodalma, hogy az etnikai minősége veszélyben lenne. Tiborc panasza a javak igazságtalan elosztásáról, a kizsákmányolásról szól, nincs benne szó az etnikai önazonosság kényszerű defenzívájáról és a „régi” magyart, az elveszett rablószabadságot se sírta vissza. Tessék méltányos életfeltételeket biztosítani! – erről szóltak a legendás szavai. Nincs adat, ami Katona tévedését igazolná – Tiborc enni akart. A középkorban a magyar / nem magyar kérdés jó nyolcszáz évig nem volt a központban, mert az etnikai hovatartozás nem szolgált meghatározó csoportidentifikációként. Nem volt érdekes. Nem voltak következményei. A lényeges azonosulási pontokat a vallás és a társadalmi státuszok adták. Az volt a kérdés, hogy hol a helyem a társadalomban, nemes vagyok, jobbágy vagyok, szabad vagyok, földön futó vagyok, valami vagyok. A státusszal jártak az életesélyek. És a vallás volt a fontos. Főleg az, hogy katolikus vagyok / nem vagyok katolikus. A vallás adta az élet értelmét. A státusz és a vallás, ezek voltak a fő szempontok. Ezek váltak legitimációs forrássá. Az emberek a megbecsülésüket azzal akarták kivívni, hogy teljesítik a társadalmi státuszukkal kapcsolatos elvárásokat, tiszteletre méltó nemesek, parasztok polgárok, stb-k, akik mellesleg magyarok, tótok, németek. Az emberek abban keresték létezésük értelmét, amit a vallásuk tanított. Az etnikai hovatartozás nem volt központi kérdés. Ennek megfelelően a jellemző csoportkonfliktusok is státuszok közötti konfliktusok, illetve vallásháborúk voltak. A harminc éves háború kiirtotta fél Közép-Európát, de senki sem egy etnikum nevében ölt és senki sem az etnikai hovatartozása miatt lett áldozat. A vérengzésnek semmi köze nem volt Közép-Európában élő népek etnikai összetételéhez. A modernitás után majd lesz. Ugyanez van a szűkebben vett nálunk is. Még a Rákóczi szabadságharc is a kényszer katolizálás és a közigazgatás modernizálásával járó rendi jogok csorbítása miatt robbant ki. A konfliktus legfeljebb etnikai színezetet kapott, de nem az volt.
Az etnikum csak a 18. század végétől lesz érdekes, amikor a franciák kitalálják, hogy a nemzet legyen a hatalom új legitimációs forrása. Ezzel az etnikai csoportok új feladatot és új perspektívát kapnak és egy mindent felülíró identitássá válik. Én egy etnikai csoporthoz tartozom és ezért én mondom meg, hogy kié a hatalom! Nincs király, nincs Isten, nincs tradíció – Én vagyok, a nemzet van. Innentől kezdve a közhatalom a nemzeti közösség akaratából meríti legitimitását és a közhatalom dolga a nemzeti érdek szolgálata lesz. Ez adja a nemzet mindent beelőző jelentőségét. Ez teszi az érdektelen etnikumot mindenek feletti nemzetté. Nincs király, nincs tradíció, nincs Isten. Nemzet van. Itt és most.
Az ötlet futótűzként terjedt, minden nép nemzet akart lenni és minden új, elhivatott jövőépítő, minden hatalomra vágyó karrierista, a nemzet élére akar állni, nemzetet akart szervezni. Innentől kezdve érdekes az etnikum. Innentől kezdve érdekes, hogy egy etnikum milyen szerkezetben él és abban milyen státuszokat foglal el. Jó szerkezet / rossz szerkezet. Jó státusz / rossz státusz. El van nyomva / nincs elnyomva. Ez lesz az eliteket és a tömegeket egyaránt érdeklő új sorskérdés. Mi az esélye és mi a következménye az etnikai alapú szerveződésnek? Eddig ez nem volt érdekes. Innentől kezdve nemcsak az, az izgalmas, hogy egy uralmi rendszerszer elemei jól illeszkednek-e egymáshoz, az is szempont, hogy az adott szerkezet milyen etnikai összetételű, képes-e az etnikai szempontok megjelenése után is célszerűen működni, vagy a megjelent nemzeti törekvések szétcincálják, szétcentrifugálják azt, ami eddig egyben volt. A nemzeti lét felé törekvő vezetőknek és csoportjaiknak pedig az a kérdésük, hogy etnikai alapon össze tudnak-e állítani egy új alakulatot, egy életképes rendszert – az új nemzetet. A lehetőségek, az esélyek és a megoldások nem egyformák. Fókuszáljunk a magunk portájára.

Projekt – modell nélkül
Mi az, ami van? Miből meríthet, mire támaszkodhat az önmagát újrafogalmazni akaró magyar, aki modern magyar nemzet akar lenni? Át lehet-e konfigurálni a magyar identitást? Át lehet-e konfigurálni a magyar identitást modern magyar identitássá? Nézzük a tényeket.
Amit látunk, hogy a régiónk – s benne mi – századok óta a nyugati világ szerves része – vezet mindek Szűcs Jenő – csakhogy annak egy szerény mintázatú, gyengébb infrastruktúrájú és gazdaságilag fejletlenebb, a centrummal komplementer viszonyban álló perifériája. Volt kapcsolat, volt együttműködés, de nem volt abszorpció! Együtt, de nem ugyanúgy! A szerkezeti különbségek megmaradtak, és ezek között az a sorsdöntő különbség is, hogy a mi régiónk valóságából hiányzott nyugati világ szerződéses jellege, az egyenlőtlenségek melletti kölcsönösségek elismerései. Ez a különbség mindig megvolt, a mi régión képletei ab start több kiszolgáltatottsággal és kevesebb öntudatot adó mozgástérrel jártak, mint a nyugati rendszerek. És ez így is maradt. De! sohasem vált a teljes behódolásig szolgaivá! A Kelet sem abszorbeálta.
A Nyugat és a Közép-Kelet Európa közötti kettősségek nemcsak mindig megvoltak, de az idők folyamán nem is csökkentek, sőt a nyugati világgazdaság robbanásszerű kitágulása után még karakterisztikusabbá váltak. Az iparosodó, városiasodó Nyugat agrárkeresletének a közép-kelet európai régió robotoltató nagybirtoka lett a tipikus partnere. Ez a komplementer viszony magyarázza a modern kort felvezető abszolút államokkal szemben támasztott teljesítményelvárásokat. Nyugaton az abszolút állam mintegy kárpótlás volt a feudalizmus sérüléseiért, a jobbágyság megszűnéséért, Keleten eszköz a jobbágyság megszilárdításához. A nyugati abszolutizmus miközben a feudalizmus menthető elemeit a kapitalizmus eróziójától védte, hatékonyan elő is segítette magát az eróziót. Az ellenmondásokat hordozó, „tökéletlen” nyugati abszolutizmus következménye a fejlődőképesség. Az állam alatt maradt mozgástér s az alattvalók a maguk szabadságaiból megteremthették a szabadságot – magyaráz Szűcs Jenő. Minél keletebbre megyünk annál inkább fogy ez a kettősség, az abszolutizmus egyre kevésbé hordozott ellentmondásokat s marad a feudalizmus védelme. Az ok egyszerű – kelet felé fogynak a feudalizmust erodáló erők. Nyugaton az abszolutizmus magában hordta az újat, ezért egy olyan átmeneti állapot, amely megalapozza a modern nemzet, a demokrácia és a kapitalizmus kialakulását. Nem ezt akarta, de ezt tette, ezt vezette fel azzal, hogy átalakította az államot, mindenkit szolgálatra kötelezett, adóztatott, egységesítette a nyelvet, stb. stb. Kelet felé viszont ez a folyamat legfeljebb beindul, de nem megy teljesülésbe. Vannak nekirugaszkodások, jól sikerült évek, sőt évtizedek, de az állam rendre megőrzi a maga minőségét és a maga viszonyait. És válsághelyzetben rendre régi önmagához visszahajolva biztosítja a társadalom nyugathoz illeszkedő komplementer teljesítményeit. És nincs és nincs abszorpció. Nincs hasonulás! Visszahajlás van!
Van nemzet eszme, van nemzet és a nemzet ezt a nyomorúságot hozó, nyomorúságos államot fogja legitimálni. Mert nélküle életképtelen. De amivel fejlődésképtelen. Ami nem egyenesbe hoz, hanem torzít.
Ezzel létrejön egy állapot, amiből nem kínálkoznak továbblépések. Legfeljebb a vágyak szintjén. S eljön majd az, az idő, amikor már a vágyak is halványulnak, amikor a fogyaték értékké lesz! No, de Szabó Dezső idáig nem jut, ő mégiscsak egy intelligens ember volt s nem egy másodosztályú svindler. De a diagnózisában tévedett. Amit látott – és nagyon jól látott – az nem az idegen elnyomás a vonásai, hanem a modell és perspektíva nélküli létezés – a nihilizmus – karakterei. Addig volt/van/lesz magyar, amíg a magukat magyaroknak tartóknak nincs egy életképes, emelkedésre képes modellje. Lehetne.

Nicht vor dem Kind
A múltunk lassan ölő méreg. Nincs benne használható minta. Béklyó. Nem restaurálni kell, nem ráhazudni azt, ami sosem volt, hanem elfelejteni. Ha nem megy, elrakni valahova, hogy legalább a gyerek ne lássa. Hátha magától kitalál valamit! Hátha!

A 19. század az eszmék igénylésének a kora

A Hatalom Akarása

„Minden egész eltörik.”

A 19. század vége – az értékek devalválódnak, világnak fizikai jelentősége van, erkölcsi nincs. A hitelességek megkérdőjeleződnek. Az ember a káoszban elveszíti a világba vetett bizalmát. Az érvényességek leomlanak. Szétesettség. Dezorganizáció. Ami marad az a hitek törmelékkének a halmaza. Hasznavehetetlenségek. A tegnapi célok, értékelések és magyarázatok értelmüket vesztik. Létezés támasztékok nélkül. Élmény – a semmi, a gyötrelmes nihil. A kort, amely elengedi a társadalmi értékeket és normákat, az ember és ember közötti világ érvényességét – magyarul az életvilágot – a századvég nem választja, hanem megtapasztalja. Kellene az erő, ami az életnek értelmet adó új rendbe foglalná az érték-romokat. Rendszert alkotó eszmék kerestetnek. Újra kell mindent gondolni, értelmet konstruálni az értelmetlenben. Az nem megy, hogy egyrészt tagadásra kerülnek a fennálló értékek, másrészről elvetik az új értékek teremtésének feladatát – mondja Nietzsche – a passzivitás nem alternatíva. A társadalmi értékek újrafogalmazásának az elhatározása és kivitelezése – a Hatalom Akarása – elkerülhetetlen.

„Az Élet él és élni akar,”

A Hatalom Akarása a társadalmi értékek újrafogalmazása, több és más, mint az akarat érvényesítése. A Hatalom Akarása maga a létező dolgok forrása, a teremtés. Minden, ami létezik, valójában a Hatalom Akarása, a Hatalom Akarásának a terméke, következménye és egyben a létezését igazoló megjelenése. Ez így világos és egyben biztos, hogy téves. Nem lehet a világot egy rendező elv mentén magyarázni. Ezt Nietzsche is tudta, de már nem volt ereje kidolgozni a gondolatsort, így ez befejezetlenül, kibontatlanul maradt és így befejezetlenségében lett rendkívül inspiratív és – életveszélyes. Ízlelgessük az gondolatot! A hatalom az emberiség meghatározó rendező elve? – kérdjük. Az ember megszületésétől kezdve a hatalmat keresi, az új értékrendnek olyannak kell lenni, ami ezt szolgálja – morfondírozik Nietzsche. És itt mindjárt jön a kérdés. Mi ez, a gyengék eltaposása? Nem egészen, a Hatalom Akarása nem az egyén, a csoport fennmaradását szolgálja, az ember többre hivatott, mint a puszta túlélésre. Nagy dolgokat kell elérni! Új világokat kell teremteni. A Hatalom Akarása a kivételes dolog keresése. Alkotás! Hogyan és miben kell megfogalmazódnia a Hatalom Akarásának? Válasz nincs, csak sejtetések. Ismételjük – minden élet megvetendő, ami csak önmaga és az utódainak a túlélést szolgálja. Az emberiség többre hivatott, mint a puszta túlélés. Nagy dolgokat kell elérni. A Hatalom Akarása a kivételes dolgok keresése. Kultúrateremtés! A Hatalom Akarása nem egy politikai ötlet – előre szaladunk  – még kevésbé egy fajnemesítési terv, nem a nacionalizmus hívószava, hanem, az emberben lévő potenciál kibontásának a programja. Szabadság. Kockázatvállalás és áldozatkövetelés. Út, hogy az ember túlléphessen a maga építette korlátain, út, hogy létrehozza azt – a kultúrát – amiben meghatározza önmagát. Amiben önmaga lehet. Az ember újra és újra végrehajtandó feladata. A határidő folyamatos, felelős mindenki.

„Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.”

Amit Nietzsche látott és, ami őt elborzasztotta, az valami szalon sivárság volt ahhoz képest, amit az első világháború hagyott maga után. Mindenütt csak értelmetlenül legyártott hullahegyek. Mit tettünk, mit tettek velünk? Mire volt jó ez az egész? Mérhetetlenül szenvedtünk és mérhetetlen szenvedést okoztunk. És most szenvedünk és szenvedést okozunk. Győztes nincs. Mindenki vesztes. Mindenkit a szükségtelenség és a történetnélküliség érzete gyötri. Mindenki felesleges. Aki történelmet akar írni, annak a Hatalom Akarása projektben kell gondolkodnia – jön elő Nietzsche üzente. Aki itt jól teljesít az lesz az az ember, aki a káoszban, az értelmetlenségben megfogalmazza azt a kívánatos újat, ami majd az új kor követésre alkalmas paradigmjává lesz. Ő lesz a megváltó. Az aspiránsok tülekednek. S jön a praktikus kérdés – a gondolat teremtsen hatalmat, vagy a hatalom hozza helyzetbe a gondolatot? Nietzsche halott, az ötlet gazdátlan. Mások válaszolnak – aki bármit akar, annak hatalomra van szüksége, a Hatalom Akarása nem megy a hatalom akarása nélkül. És itt indulnak a gondok.

A 20. század az eszmék üzemeltetésének a kora

A hatalom akarása

Mit kezd a politikus – a hatalom akarója – a Hatalom Akarásával? A hatalom akarása elvezet-e a Hatalom Akarásához? Vagy fordítva, a Hatalom Akarása projekt illeszthető-e a hatalom akaróihoz? Hol születik az új? Teremte-e a politikus? A politikus írja a történelmet, vagy csak illeszkedik hozzá? Az politikusnak olyan gondolkodásra van szüksége – mondja a politikus – amely biztosítja a sikerét, amely sikerre viszi a törekvéseit, amely segíti dominanciája megőrzését. A politikus nem alkot, nem történelmet akar csinálni, hanem egy stratégiai játékban vesz részt, amiből aztán történelem lesz, de a cél nem történelem, hanem a hatalom akarása. Ott és akkor. A történelem, a filozófia, a kultúra addig és azért érdekli, hogy ötletet kapjon egy-egy aktuális probléma kezeléséhez. Nem az van a fejében, hogy valamit átvigyen az egyik partról a másikra, csak az, hogy hogyan őrizheti meg a hatalmát, hogyan tehet több hatalomra szert. A kultúra a civilizáció számára nem cél, nem érték, hanem eszköztár. A játék szabadon hasznosítható része. Ha működése során valami maradandó születik, az a célfüggvényén kívülálló szempontok érvényre jutása. Melléktermék. Véletlen. Valami, aminek mindenki örül és ezért ő is örül. A politikustól ennél több nem várható. Csak a hatalom akarása. Így kis betűvel. Mások írják a történelmet. A politikus csak leveszi a jeleket és élére áll annak, amiről úgy gondolja, hogy az élen van és megpróbál az élen maradni. Ennyit akar, nem többet, egy lovasszobrot valamelyik allé elején, vagy a végén. A Hatalom Akarása projektje nem az övé.

A ragadozók

Hitler és Sztálin, a 20. század két nagyragadozója. Két emészthetetlen teremtett valóság. A Hatalom Akarása, vagy a hatalom akarása jegyében születtek? Párhuzamok és eltérések. Az új világ esélyei.

A történelem feletti ember – a képzet foglya

Hitler a Mein Kampf-ban programadónak (Programmatiker) és nem politikusnak minősítette magát. Az ő küldetése, hogy az árja faj / német nemzet uralomhoz való jogát, mint megfellebbezhetetlen igazságot hirdesse. Az ő feladat a Hatalom Akarása és nem az, hogy a felvállalt ügy megvalósíthatóságát, teljesíthetőségét mérlegelje. Neki a célt kell meghatároznia és nem a hozzá vezető utat. Az út nehézségeivel, a célelérés bonyodalmaival a politikusoknak kell foglalkoznia. A cél szent, itt nincs alku. Ha a programadó a nagy igazság helyébe a “célszerűséget” és a “valóságot” helyezné, megszűnne programadónak lenni, megszűnne az emberiség sarkcsillagának lenni és ezzel közlése a köznapi politikai receptek szintjére süllyedne. A programalkotónak csak a mozgalom célját kell meghatároznia, a kivitelezés nyűge a politikusé. És ezért az ő jelentőségét a jövő igazolja, a politikusét viszont a jelen, a programadó bírája Isten, akinek csak az tetszik, aki a lehetetlent követeli és akarja, a politikusé a kiválasztott programadó, akinek csak az tetszik, ami feltétel nélküli szolgálja. (Mein Kampf 88. o.) Hitler ebbe a rögeszmébe kapaszkodva a történelem fölé emeli magát. A performanszai keretében az árja faj nagyságát bemutató látomásokat, ad elő. Amikor beszél és amiről beszél annak a valósághoz semmi köze, hallucinációk. Mégis sikere van, mert a válságból válságba vergődő meggyötörtek ebben feloldódva boldogság érzethez juthatnak – reményhez. És Hitler ezt akarja a lelkeket. Az a célja, hogy a közönségét rabul ejtve a tömegek feltétel nélküli követési hajlandóságát állítsa elő. Goebbels csak ámul „Nürnbergben 250 ezer embert tartott a markában”. A siker elképesztő. A politikának már nincs más dolga csak, hogy az öntudatától megfosztott tömeget a hitleri víziók útjain terelgesse A program grandiózus és életidegen céljaira gondolva ez nem kis feladat, de nem is eleve lehetetlen. Ne felejtsük el, a világ egyik legfejlettebb gazdaságával, legerősebb iparával, legtehetségesebb intézményalkotó társadalmában történik mindez, ahol a hatalomra törők tudják, hogy mit akarnak és tudják, hogyan akarhatják, ahol a programadónak és segédeinek nincsenek gátlásai – csak leküzdendő külső korlátai.

A korlát megtámadva
Hitler legfőbb korlátja a német kultúra, a múlt, a mintázott német identitás, amik helyébe a mítoszokba és fantazmagóriákba illesztett üres sablonokat kínált azonosulásra. A nemzetiszocializmus számára a német kultúra által nap, mint nap használt mintái jórészt retrográd, hasznavehetetlenségek halmaza. Hanyatlástermékek. Hatályát vesztett hulladékok. Ez buktatta meg őt a húszas években. Ennek a kultúra hordozói vették aztán semmibe, ezek néztek át rajta. Vegyük észre – gyűlöli a való németeket. Nála az érvényes német a képzelgései levezethető a vezérét – érte – rajongó, önfeláldozó hős. (Ezek a mémek, potenciálok ott vannak a német kultúrában – hol nem? – de korántsem egyedül és pláne nem mindent ledominálva.) Ez a német! Nincs alternatíva! – üvölti és ezt a válság tépázta társadalom jórészt el is hisz neki. Hitler a hatalom felé vezető utat végig hisztizi, a nagy történelmi árulások, a permanens fenyegetettség láttatásával és a nagy ígéretek előadásával blokkolja a társadalom reorganizálódását. Folyamatosan rendkívüli állapotot hirdet, a válság okozta lelki állapotot bebetonozza s kér négy évet, hogy meglegyen az új valóság – fókuszban a rend, a jólét, a béke! Akik hallgatják szelektíven hallgatják a sikert, a békét, a jólétet hallják és süketek a Mein Kamf vészjósló mondataira. Ez a német békés felemelkedés – visszhangozza a boldog német s meg sem fordul a fejében, hogy ebbe bele lehet majd dögleni. Csak beszél – legyint a blazírt külföld s meg sem fordul a fejében, hogy ebbe bele lehet majd dögleni. Output – Hitler személyében az az ember jut korlátlan hatalomhoz, aki már bő évtizede kijelentette – ő a diktátor, aki nem a társadalmi igényeknek akar megfelelni, hanem a társadalmat akarja új célokra vezetni, ha kell kényszeríteni. A 20-as években ez a projekt bukott. Tíz évvel később viszont bejött. Mindenki ünnepli. A korlátok lehullnak.

A korlát ledől – mindenki boldog

Bármi az igazság, mindenki azt látja, amit akar.
Amerikai tinifilm

Hitler forradalmat láttat, rendkívüli állapotot hirdet és féktelen terrorral indít. Az SA péppé veri azt, akire ráböknek, akivel bajuk van, azt vád nélkül valamelyik koncentrációs táborba rakják és/vagy börtönbe, védelmi őrizetbe helyezik. A világ megriad. Terror, a rendért? A szebb jövőért? Nem ez nem mi rendünk! Mi nem ezt akarjuk! – üvölti a választ Hitler – s kinyírja az eddig neki kiszolgáló, de egyre inkább regulázhatatlan konkurenciát jelentő SA-t. A több száz gyilkosság egy éjszaka, amelyből egy párat beismernek. A német és a nemzetközi közvélemény szemet huny. Ez volt az ár! Hitlertől azt kértük, hogy legyen rend – s lett. Vége a terrornak! Ez a Hitler egy valaki! Hitlert ünneplik. Rend, jólét, béke! A rend megvan! Azt, hogy közben az SA söpredék gyilkoló gépei helyére az SS jólfésült intézményesített gyilkoló gépezetét rakták nem okozott senkinek se gondot. Legyen jólét! Hitler megkezdi az állami nagyberuházásokat. Leporolja a weimari kormány autópálya terveit és utakat épít. A németek birtokba vehetitek Németországot! Németország a németeké! Ünnep! A munkanélküliség radikálisan csökken. Ünnep! Azon pedig, hogy a  foglalkoztatás impozáns adatai mögött az igazi tételt a fegyvergyártás adja, a tekintetek átsiklanak. Azzal megint csak nem foglalkozik senki, hogy a fejlesztéseket finanszírozó kölcsönöket valamiből majd vissza kell fizetni. Pedig lenne ok az aggodalomra! A hitelből gyártott ágyúknak egyszer valahol el kell sülniük! Másképp deficites a buli! De most a jólétnek örülnek! Jólétnek? A bérek csak a filmhíradóban nőnek és a Volkswagenekre befizetett előlegekért senki sem kap semmit, de … Rend, jólét, béke! A jólét láthatóan elnapolva, de …, de élünk! Örüljünk annak, hogy erősebbek vagyunk! A hadiipar mellé jön a hadsereg először rejtett, majd nyílt fejlesztése és nyomában a nagy korrekciók, a Saar-, majd a Rajna-vidék megszállása, a nagy álom az Anschluss. Egy puska lövés nélkül Ausztria Németországé! Jön a müncheni konferencia, a bécsi döntések, a nemzetközi elfogadottság, sőt a behódolás, a revansok és az expanziók. Egy puska lövés nélkül! Megvan a béke ígérete? Megvan? Megvannak a területi rendezések? Mit lehet erre mondani? Béke van és győzelem. Hitler egy szavatartó politikai zseni! A németek boldogok, a politikus kollégái boldogok, Chamberlain boldog – Németország és Anglia között nem kerülhet sor soha többé háborúra. 1938 szeptemberét írnak.

Ohne Alternative
Hitler – a politikus – alternatívátlanná akarta tenni Hitlert – a programadót. Törekvése maradéktalanul megvalósult. A sikert az hozta, hogy megpuccsolta a demokrácia reorganizációját, így a társadalom képtelen volt a lehetőségeit megfogalmazni. Az ellenzékével végez az SA terror, a szervezetek ezt követően eltűnnek és/vagy feloldódnak az alakuló totalitarizmusba. Hitlernek csak két intézmény képes ellenállni; az egyházak és a hadsereg. A tisztán látók kétségbeesetten próbáltak korrigálni, de nem ment. Hitler csapdája hézagmentes. És a szerencse is mellé állt. Hindenburg meghal, ölébe hull az elnöki hatalom. Innentől kezdve nincs politikai ellensúlya. A kommunisták megölnék – de nem sikerül. A Wehrmachtban pontosan látják, hogy ez egy örült, az Abwehr őt akarja elhárítani, nem a briteket, de nem ment. A konstellációk kedvezőtlenek. Nincs alternatívája. Münchenben a nagyhatalmak el- és befogadják, kiegyeznek vele – eltakaríthatatlanná teszik. A háború folyamán a békekötés kérdésessége teszi vállalhatatlanul kockázatossá a merényletet. Hitler kiiktatása rendre beláthatatlan következményekkel járna. A nem kiiktatása is. Most mi legyen? Nincs alternatívája. De nem a tettek halálát okozó okoskodás tartja életben Hitlert, hanem az elképzelhetetlen szerencséje. Hitler ellen 42 tervezett és/vagy kivitelezett merényletről számolnak be a források. (A legismertebbek a müncheni Bürgerbräukellerben / Sörcsarnok 1939-ben, illetve az 1944-ben a Wolfsschanze-ban / a farkasverem nevű bunkerben végrehajtott bombatámadások. A merényletek motivációiban volt váltás – 1939-ig politikai okok voltak, utána a reménytelennek ítélt háború, az elképesztően dilettáns hadvezetés – a következményekben nem. A merényletek a merénylők szándékával ellentétben nem eltakarították, vagy legalább elbizonytalanították Hitlert, hanem megerősítették, félelmet és egyben elszántságot generáltak. Minden túlélt kísérlet arról győzte meg, hogy Istennek vele célja van, hogy őt és eszméjét az isteni gondviselés óvja. És előre menekült a terrorba. (A ’44-es bombatámadás után pár nap alatt hétezer ember öltek meg) Így minden merénylet a nemzetiszocializmus önmegerősítő kiteljesedését hozta magával. Hitler miközben a hatalom akarása útján száz és száz veszély között araszolt, a Mein Kampf-ban megfogalmazott programját valósította meg. Ahogy támadták, ahogy pusztult, úgy teljesedett ki. Amig van, nincs alternatívája.  

A képzet feletti ember – a történelem foglya

A másik történet – Sztáliné – 1883. március 14-én kezdődött Londonban. Marx meghal, az életmű az utókoré. Ha van szöveg, ami alkalmas a Hatalom Akarására, a világ újragondolására, akkor azt Marx adta elő. Elemzés; megértés; tudományos prófécia. Inspiratív gondolatok bámulatos íráskészséggel előadva. Marxra úgy nézett a világ, mint aki megértette a történelmet és felfedezte annak a megváltoztatásának az útját. A nihilizmus gyötörte tanácstalan kor s a gondolatokra éhes hatalomakarók kapva kaptak utána. És mindenki azt kezdi kiolvasni a szövegből, amit ki akar olvasni. Marx gondolatai egymással versengő cselekvési programok alapanyaga lesz. Jönnek a marxizmusok, az antimarxista marxisták, a marxizálók, a „valódi” marxisták, a renegátok, a revizionisták, az eretnekek, a Marxot plakátra ragasztók, a vesztére törő üldözők, a teljesen hülyék és aki még arra jár.

Az oroszok hozott anyagból dolgoztak
Oroszországban és annak a peremén, a Kaukázusban is ott voltak a világgal elégedetlenek, akik érdeklődéssel fordultak a marxizmus felé, miközben kétséges volt, hogy az ő elégedetlenségük kezelésére perspektivikus-e a marxi forgatókönyv. Lehet-e a marxi forradalomelmélet praktikus útmutató Oroszországban? A dolog aggályos. Marx tudniillik egyértelműen arról beszél, hogy a termelőerők meghatározzák a termelési viszonyokat, a termelőerők fejlődése következtében mindig új formációk jönnek létre, míg el nem érünk az nyílt antagonisztikus osztálykonfliktusokat és a durva kizsákmányolást eredményező kapitalizmusig. Ez egy fontos állomás, de nem a történelem vége, itt csak látszik a történelem vége. A termelőeszközök tovább fejlődnek, a kapitalizmus viszonyai tovább fejlődnek, világméretűvé terebélyesednek, a proletariátus is fejlődik, öntudatos lesz, egyesül, a kizsákmányolás nem fejlődik, az mélyül s vele az ellentétek is. Így megy ez mindaddig, amíg a legfejlettebb kapitalizmus öntudatos proletárjai meg nem vívják a maguk világméretű forradalmukat, aminek a következtében megszűnik az állam, a magántulajdon, a piac, létrejön az elidegenedés mentes világ, a kommunizmus földi paradicsoma. Na itt áll meg a történelem! A bolsevikoknak nagyon tetszik ez a profetikus a marxizmus, az emberiséget megváltó proletariátus küldetése, csakhogy be kell lássák a forradalomról gondolkodva Marx nem bennük látta a kommunizmus forradalmárait. Van náluk valami kapitalizmus, de az orosz világ zöme a sötét keleti feudalizmus. A társadalom 80%-a analfabéta. Van valami proletariátus, de ezt öntudatos, önszerveződésre képes forradalmi képződménynek látni bajos – öncsalás. Ugyanakkor nekik szükségük van egy számukra perspektívát és szerepet adó narratívára. Nincs mit tenni, el kell kezdeni átírni a marxizmust. Címszavakban a legfontosabbak – lecserélik a történelmi feltételrendszert és a forradalom főszereplőjét. A legfejlettebb állam helyett a leggyengébb láncszem adja a forradalom feltételeit, a proletariátus helyett pedig jön a proletariátust vezető élcsapat. Ezek zöme Lenin hozzáadott értékei. De a forradalom – és különösen a világforradalom – ügye ezzel nem rendeződik. A tizes évek második felében ugyan Oroszországban és közel negyven helyen kitőr a forradalom, de csak Oroszországban nyer. A világforradalom késik. És késik. Majd késik. Be kell látni, hogy az események a módosított forgatókönyvet se követik. A világ belefáradt a gyilkolásba. Tíz év háború, forradalom, polgárháború, intervenció, elképesztő áldozatok árán békekötés után kivérezve – majdnem mindegy, hogy ki mit mond. Mindenkinek mindenből elege van! Az emberek már csak azért hajlandóak gyilkolni, hogy ne kelljen gyilkolni. Ez, a gyilkolás elleni lázadás hozza el az első világháború végét, ahogy ez hozza el a permanens forradalomba vetett hit végét is. Le kellett állni. Senki se akar forradalmat se exportálni, se importálni. A világ békét akar. Trockij „A széles néptömegek, kimerülve a forradalmi évek szörnyű megpróbáltatásaitól, kilátásaikat vesztve, a csalódottság keserűségével passzívvá váltak.” Trockij a világforradalom híve és hirdetője alól kimegy a történelem, jön Buharin és egy újabb korrekciók, a kommunizmus helyett jöjjön a NEP, amihez hozzáújítja a szocializmus egy országban tézisét. Buharin az európai proletárforradalmak bukását tudomásul véve kimondta, hogy egyetlen országban is lehet építeni a szocializmust, nincs feltétlenül szükség a forradalom kapitalista országokba történő exportálására, ennél sokkal fontosabb az állam belső megerősödése. Az állam elhalása prolongálva. Egy lépés előre, kettőt hátra! Az újítás jónak tűni, vannak reményekre okot adó jelek, de 1927-ben a mezőgazdaság teljesítménye egyik évről a másikra 42%-kal visszaesik. Baj van, nagyon nagy baj. Buharin azt mondja menjünk előre a NEP útján! De ez sehova se vezet! – replikáznak – ez a birtokszerkezet politikai célokat szolgált és nem a termelését. A mezőgazdaság szerkezete, tőkeellátottsága, gépesítettsége, szakértelme, stb-je magától holnap se lesz jobb, be kell avatkozni! Nagyüzem kell! De az tőkeinjekciót igényel! Tőke meg nincs! És, ha lenne se erre lenne! Az ipart kell fejleszteni! Bármi áron! Ki kell vonni a tőkét a mezőgazdaságból, ahol nincs és oda kell adni az iparnak, ahol szintén nincs, de kell, mert, ha nincs ipar elsöprik a szovjet hatalmat. A mi hatalmunkat!  Tőke kivonás mellett indul el a mezőgazdaság átszervezése. De nem megy! A válasz – terror! Ami történik – tragédia. A kivont tőke viszont kevés az iparosításhoz. El kell adni a mezőgazdasági terményeket – amik alig vannak – mert a szovjet államnak kell a pénz, mert a szovjet állam nem kap hitelt, mert nem csak nem fizeti vissza a korábbiakat, de nyíltan meg is tagadja. Ha ezt nem lépjük meg – vége. Ha meglépjük – akkor is. Tragédia, vagy tragédia? Vagy nincs szovjet történet, vagy, ha van az a tragédiák története? Csak az?

A félelem forradalma – Éljen Sztálin!

„A legyőzöttek halálára a győzök nyugalma érdekében van szükség.”
J.V.Sztálin

1934. Pártkongresszus. Normál ügymenet, a Kongressus megválasztja a Központi Bizottság tagjait. Heves viták, éles verseny a poziciókért. Támogatottságok – elutasítottságok – perspektívák. Amikor Kirovról – a leningrádi elnök – szavaznak mindössze 3, amikor Sztálinról 292(!) ellenszavazatot adnak le küldöttek. A párt kollektívája nem Sztálinban látja a jövőt – a hatalom akarása deficites. Sztálint ez sokkolja. Vagy rövid időn belül lerendezi a konkurenciát, vagy rövid időn belül őt léptetik le. Kirov orosz, jóképű és népszerű. A hátrány ledolgozhatatlan. Kirov 1934. december 1-jén merénylet áldozata lesz. A hátrány ledolgozva. S ezt követően elszabadul a pokol. Sztálin fél és félelmet generál. A hatalom akarása paranoiával elegyítve írja a párt és a Szovjetúnió történetét. Az maradhatott életben, aki feltétel nélküli hűséget tanúsított, akiben megbízott és addig, amíg megbízott. Szovjetunióban a proletárforradalomnak ezzel vége, új korszak kezdődik a félelem forradalma. Ami ez után történik, annak már a világon semmi köze a Marxhoz azon túl, hogy hivatkoznak rá. Innentől kezdve ez egy tisztán mindenki egyért, egy mindenki ellen stratégiai játék, ami mentén folyik a modernizáció, történnek politikai változások, a taktikai kiegyezések. Hullahegyek. És esély! A kivégzők és a kivégzendők Sztálint éltetik. Vagy így megy, vagy sehogy! A nagy tisztogatás, a mindent elsöprő terror 1940-ig tart. Sztálin, aki értelmes ember volt, akinek fontosak voltak a gondolatok, ebben az időben Rettegett Ivánról olvas és újra előveszi Machiavellit.

Sok hűhó semmiért
A bolsevikok előtti választás, vagy ragaszkodnak a proletárforradalom céljaihoz és bukják a hatalmat, vagy feladják a célokat és megtarthatják a hatalmat. A Hatalom Akarása, vagy a hatalom akarása? A kettő együtt nem megy. Erre a dilemmára jött a sztálini válasz – ami megmenti a Szovjetuniót, de feladja a forradalmat. A társadalmasítás helyett államosítás, az elidegenedett „magánt” lecseréli az elidegenedett „államira”, a világforradalom helyett birodalmi expanzió, az internacionalizmus helyett függőségbe szervezett szatelit szervezetek, a szabadság helyett alávetettség, önmegvalósítás helyett önfeladás, kommunizmus helyett egy gatyába rázott totális állam. És így tovább, a végtelenségig. A sztálinisták a marxizmus utolsó megmaradt morzsájáról is lemondanak. A marxizmus ezzel egyidőben megszűnik valóságelemzésnek lenni és sztálinizmussá lesz, egy a széles tömegeknek szóló mindent eltakaró merev doktrina. Államvallás. Hatalmat legitimáló tan, ahol a társadalom nem élő organizmus, hanem törvények szerint működő parancsvégrahajtó szerkezet lesz. Középen Sztálin és az ő tudományos szocializmusa. Kétely nincs, kérdés nincs – ukáz van. De, miközben Oroszország visszaépíti a társadalmát identitást vált és modernizálódik. Az első vonzerőt kölcsönöz neki, a második növeli a konfliktusképességét. Oroszországot nem csak visszaépíti, de soha nem látott magasságokba emeli. Elképesztő siker. Az értékek átértékelése? Új értékek? A marxizmus, mint a Hatalom Akarása? Ugyan! Fel sem merül! A forradalom aktualitását veszítette s lekerült a napirendről. Marad a hatalom akarása és Sztálin akarja a hatalmat ezért nem hagyta az oroszokat a perspektíváját vesztett forradalom káoszába vergődni és visszavezette Oroszországot oda, ahonnan jött – a keleti despotizmusba. Ahol ővé a hatalom! A milliók áldozata pedig egy ambíció áldozata.

A gép forog
Sztálin 1946- után már csak a birodalommal és magával foglalkozott. Marx nem érdekelte, Lenin dettó. Vaszilij fiával egy kiállításon: – Te azt hiszed, hogy Sztálin vagy? Te azt hiszed, hogy én vagyok Sztálin? Nem, ő a Sztálin! – és rámutatott a falon függő portréjára. Nárcizmus? A szerep és az Én különválasztása? Distinkció a politika termékétől? Beteljesületlen vágy? A beteljesült vágy? Büszkeség az igazi fiára – a saját maga teremtette mítoszára? A birodalom védjegyére? A Birodalomra? Sztálin okos ember volt s nem beszélt összevissza.

A káosz ikrei

Csoportállapotok – csoportdinamika – életvilág Az ember, akárhol és akármikor megszületik csoportban él. A csoporton belül lesznek kapcsolatok, közös és megosztó célok, a tagoknak lesznek szerepeik, lesznek koordináló normáik, közös akcióik, sikereik és kudarcaik, lesz közérzetük és így tovább. És lesz valamilyen „Mi” tudatuk, ami mindannak, ami létrejött értelmet ad. Azt nem tudni, hogy ezek milyenek lesznek, hogy milyen irányba mozognak, milyen konstellációt hoznak létre, de hogy lesznek az biztos és az is, hogy ezek határozzák meg a társadalom, s benne az emberek életének a minőségét.

Ezért hasonlóak

A csoportközi viszonyok, a csoportok kondíciói, belső viszonyai, a tagok és különösen a döntéshozók személyisége, személyes perspektívái és így tovább eredményezik azt a folyamatot, amiről úgy beszélünk, hogy történelem. Ha hasonlóságokat látunk, akkor az ezeknek a viszonyoknak a hasonlóságának a következménye. Itt alább négy tipikus csoport állapotot jelzünk, amelyek segítenek megérteni Sztálin és Hitler pályáját. A cimkék ugyan egy fejlődési vonalat sejtetnek, de ez nem feltétlenül teljesedik be. A valóságban a csoportok élete nem lineárisan fut le, hanem az egyes a fázisok között innen oda, onnan vissza mozog. A váláságok, a terror, a konszolidáció, az újabb váláság, az újabb konszolidáció, ritkán rendezettség, stb fázisai váltják egymást, amíg el nem tünik az alakzat. Honnan hová tartottak és meddig jutottak a káosz ikrei? Meddig juthattak? Közös kiinduló pont az őket szülő káosz.

A két projektet nagyjából ugyanaz a kor, a modern, értékvesztett Európa válsága szülte. Az értékvesztéssel járó káoszra nagyjából mindig és mindenütt ugyanúgy reagál az ember, egyszerűen azért, mert a válság, az értékvesztés hasonlóvá tesz – senkinek sincs semmije. Értsd – senkinek sincs érvényes kultúrája. Vannak romok, de nincs eligazodást biztosító konstrukció. A kor e hiányossága tesz hasonlóvá, mert itt nem a kultúrák írják a maguk történelmét, hanem azok hiánya generál eseményeket. Mindegy, hogy tegnap mi volt, most semmi sincs és ez a semmi alakítja az életet. A semmi generálta szorongás. Itt mindegy, hogy ki honnan jött, az a döntő, hogy hol van. A káoszban! Eszköztelenül. Kiszolgáltatottan. Ami van az a kultúrák közötti cezúra. Nem a történelem szerves része, hanem kitaszítottság a történelemből. Senki földje, ahol az ember napról napra, percről percre átéli a hiábavalóság élményét.
A hasonló helyzetek – a perspektíva vesztés, a kivetettség, a krónikus fenyegetettség érzete – hasonló reakciót szülnek – a depresszió, vagy a félelem, harag, agresszió érzelmi lánc. Ezért a káoszra adott spontán válaszok Németországban, a Szovjetunióban, és másutt is hasonlóak, a csoporton belül megnő az agresszió szintje és az identitás képzés alapja az agresszorral való primer azonosulás lesz Ezek az események függetlenek az adott csoport korábbi identitásától, a korábbi kultúrájától, hiszen éppen azért történnek, mert érvényüket vesztették. (Ezt nézik sokan forradalomnak!) Ezek a csoportok egyenlőek és egyformák abban, hogy érvényes kulturális minták nélkül, spontán – harcolj, vagy menekülj! – reagálnak. Mindegy, hogy kinek, mije volt, most semmije sincs – csak a perspektíva vesztés. És most ez a semmi az ami dönt. Harcolj, vagy menekülj!

A hasonlóság nem azonosság

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem,
Zerkovitz Béla

A csoport azé lesz, aki a legagresszívebb, mindaddig, amíg egy reorganizációs folyamat be nem indul. Ha beindul! Mert a jelezett stációkat nem kötelező bejárni. Vagy akarják, vagy nem, vagy sikerül, vagy nem. Mindenesetre a káosz-terror időszakban ez az elszabadult csoportdinamika adja a két projekt hasonlóságát. Hitler nagy mutatványa, hogy miközben megsemmisíti a német kultúrát kisajátította az előző korok civilizációs teljesítményeit és sajátjaként hasznosította. Az ő hozzáadott értéke – nulla. A váláságban  vergődő, barbárrá tett társadalmat hazudja újnak és ezt a hazugságot a német civilizáció teljesítményeivel tartja életben. Tragédia. Hitler nem engedi ki őket káosz okozta terrorból, sőt a káoszt is, a terrort is fokozza a végtelenségik. Hitlernek a maga számára sincs alternatívája. A Hatalom Akarása a pusztulás projketje. Bátran állíthatjuk, Hitler teljesítményének semmi köze a nietzschei übermenschhez, vagy a Hatalom Akarásához. Sztálint és az oroszokat a 2. világháború menti meg. Ellenséget kapnak. Sztálin megérti, ha nem lép túl a félelem forradalmán, akkor se a birodalmat, se a hatalmát nem tudja megőrizni. Túllép. (Mi történhetett benne abban a tíz napban, amit a náci támadást követően katatón magányban töltött?) Engedi a reorganizációt, kiegyezik az intézményekkel, a Vörös Hadsereggel, az egyházzal, leteszi a rettegett Ivánról szóló dolgozatokat és helyettük hadtörténeti munkákat Szuvorovot és Kutuzovot olvas. Sikerrel. A terror, a harc megmarad, de értelmet kap!Lépés a konszolidáció felé?
Az ikrek hasonlítanak egymásra, de nem azonosak egymással. Hitler azért hasonlít Sztálinra, mert mindkettőjüket azonos csoportállapot szülte. És akkor kezdenek különbözni, amikor a hasonló állapoton túl kellene lépniük. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem.

Ps.

Marx-Nietzsche, a 19. század. Ők a szülők, akik elmondták a magukét. Az utókor parafrázisaiért semmi felelősséggel nem tartoznak. Az már nem az ő ügyük. Minden történhetett volna másképpen is.

A kígyó lerakja a tojását
Vier und halb Jahre Kampf Gegen Lüge, Dummheit und Feigheit – Négy és fél év harc a hazugság, a butaság és a gyávaság ellen. Ez volt arra a paksamétára írva, amivel a fiatal Hitler büszkén lépett ki a landsbergi börtön ajtaján. Az elmúlt hónapok rabságában megalkotta élete fő művét. Elégedett. A rá várakozó rajongók és az esemény alkalmából megjelent sajtó előtt pózolt egyet, majd rendezendő a pártja ügyeit sietve távozott. A kézirat kiadását Max Amannra, az NSDAP gazdasági vezetőjére bízta, szakmai segítségnek mellé rendelte Ernst Hanfstaenglt-t, egy eleddig képzőművészeti kiadványokat gondozó amerikai-német üzletembert, aki kisebb húzódozás után vállalta a feladatot. A választás telitalálatnak bizonyult, Hanfstaenglt úgy a kiadás menedzselésében, mint az egész mozgalom finanszírozásában remek munkát végzett. És, és még talán egy ezeknél is fontosabb dolgot tett – kijavította a címet. A szétfolyó, fullasztó ömlengést lerövidítette. Az új cím – Mein Kampf. Ha ezt nem teszi, talán egy világégéssel kevesebb.

Találkozások
Korábban többször belekezdtem a könyv olvasásába, de nem jutottam messzire. Először talán 1985-ben. Mi ez? Politikai program? Annak hosszú, nehézkes és főleg unalmas. Tudósítás? Történelmi munka? Nem mondhatni, amit leír annak semmi köze a valósághoz. A dolgozat nem csak nehezen volt érthető, de az volt az érzésem, hogy nincs is értelme időt és energiát fordítani arra, hogy kibogozzam a szerző gondolatait, mérlegeljek és ítélkezzek. Érdektelen, poros, hagyjuk. Hagytam, ahogy 1925-ben a német közvélemény nagy része is hagyta. Ma újraolvasom, de nem úgy, ahogy ’85-ben, mint egy leletet, egy lezárt ügyet, vagy, ahogy ’94-ben próbáltam, mint egy a feledésből előásott kéretlenül elém tolt valamit, hanem meg akarom érteni. Mi az, ami egyszer volt, eltűnt, de most, mintha újra éledne? Mi hajtotta a szerzőt, aki szintén eltűnt, de most, mintha újra az ajtó előtt állna. Miért született ez a szöveg? Miért fogadta közöny és miért kezdték el olvasni? Miért hatott? Mi hatott? Mi tartotta fogva a milliókat? Miért hathat ma? Akkor is, ha senki sem olvassa, mert eleddig nem igen olvashatta.

A mama kicsi fia bajban van, …
Adolf Hitler 1889. április 20-án, Ausztriában, a Linz melletti Braunau am Inn kisvárosban született. A család meglehetősen keszekusza volt. Apja – Alois Hitler – már idős volt, két gyerek apja, amikor az unokahúgát elvette feleségül, s megszületett Adolf nevű fia. A család felmenői – pl. a nagyszülők kiléte – bizonytalanok. Ami viszont biztos a fiú életében az, a „kötelességtudó köztisztviselő” apja gyűlölve tisztelt, rideg, durva szigora és az anyja feltétel nélküli rajongó szeretete. Az apa kemény, a mama babusgatja, pátyolgatja az ő kis festő zsenijét. A következmény – Adolf valaki akar lenni – ahogy az apja is lett – de az apja ellenére! Nem úgy akar jelentős emberré válni, ahogy az apja. A megoldás 1.0 a festészet. A művészi pályáról azonban rövid úton eltanácsolják – képeiben nincs élet. A vidéki másodosztályban sikeresen festő nagykamasz romokban. Ott áll a képességein messze túlnőtt ambícióival, a nagy álmaival és közlik vele, hogy egy átlagember. Ott áll kétségbeesetten, perspektívát vesztetten. Mindennek vége, pedig még semmi sem kezdődött el. Lézeng, nyomorog, szenved, egyetlen öröme az opera, és az operában Wagner. Ez lesz az a hely, ahol a begyűjti azokat az élményeket, amik hatása alatt megformázza önmagát – egy életre. Amikor 1938-ban August Kubizek “Gustl” – Hitler fiatalkori barátja – egy találkozásuk alkalmával emlékeztette, hogy éppen 30 évvel korábban együtt látták Wagner Rienzi-jét. Hitler elmerengett: „Abban az órában kezdődött…” És igen, a népet szenvedéseitől megváltó hős tragédiája lesz, az a példa, ami különböző konfigurációban estéről estére meghatározza Hitler leendő szerepvágyait. Hitler megszállottan keresi ezeket az élményeket. Újra és újra át akarja élni, a germán mitológiát újjáteremtő Wagner különleges, titokzatos darabjaiban lejátszódó megváltás történeteket. Ez lesz élete témája. Ebben a világban lesz otthon, ahol a rejtélyes hiedelmek és a sejtelmesen örvénylő indulatok írják a megváltásért könyörögő szenvedők történetét, ebben, ahol a sorsuknak kiszolgáltatott megalázottak és megszomorítottak várják a hőst, hogy segítsen, mentse meg őket. És a hősök jönnek, jön Parsifal, jön Lohengrin, és ő Parsifal és Lohengrin akar lenni. Parsifal, a szenvedő embert megváltó „balga szent”, Lohengrin, a tiszta világból érkező lovag, aki teljesíti a küldetését, mégis elbukik s mindent elveszít. Ó mily nagyszerű vállalások! Ó mily dicső tragédiák! Így kell élni! Így akarok élni! Ez a német sors, a német modell! Vegyük észre, Hitler a germán mitológia archetípusait egy jelenvaló és a jelenben érvényesítendő minták készletének kezdi tekinti. Vegyük észre, Hitler kezd úgy tekinteni magára, hogy ő ennek a kollekciónak a hivatott hordozója, ő már nem az a nyomorgó kis senki, akit két félmondat kíséretében kilehet rúgni, hanem ő a népét üdvözítő hős, aki nem ismer mást, csak a küldetést, akire vártak. Vegyük észre, amit akar az már több, mint a művészet – az csak mímelve ajánlja azt, amit tenni kellene – ő meg is akarja tenni. A valóságban. Hitler a mítoszok hőseit napi szerepmodellekként kezeli. Vegyük észre, a képzelet keveredik a valósággal. Ez a fiatalember kezd megőrülni – mondtuk volna, ha ott vagyunk és, ha elébünk keveredik ez a fiatalember. A kor azonban nem vele foglalkozott, hanem a maga őrületével, ami aztán helyett csinált az örülteknek.

… de a sors kisegíti
Kitör a háború – ó mily szerencse! – boldogan rohan, itt az alkalom hősnek menni. Boldog. Éljen a háború! Semmit se ért az egészből, de képzeleg valami olyat, hogy a német nemzetet száz és száz veszély fenyegeti, hogy a sokra hivatott népe a gonoszok prédája, miattuk szenved, hogy, önfeláldozásra van szükség, és, ha harcos megmentő hős akar lenni, akkor most harcos megmentő hős lehet! Éljen a háború! Üvölt és rohan. A háború egy pillanatra sem borzasztja, boldogan fogadja, mert a szemében ez nem pusztulás, hanem magasztos újjászületés, mert az számára nem vészt hoz, hanem esélyt ad. A halál nem érdekli, mindent vállal. Küldetés vagy halál! És rohan és szalutál és rohan, be akarja járni az önfeláldozó hős útját. Micsoda ajándék ez a sorstól, hogy kitört a háború! A környezete értetlenséggel vegyes közömbösséggel nézi, de ő csak rohan. Nem élni akar, nem életben akar maradni, hanem teljesíteni. Rohan és közben az oktalan szenvedés helyére folyamatosan hazudik egy világot, ahol tettei értelmet nyernek, ahol megváltó hős lehet. Egyelőre csak magának.

Túlélni a békét!
Egyszer minden véget ér, így a háború is. Hitler nem tud mit kezdeni a békével, a béke számára maga a feleslegessé válás, a peremre kerülés a legyőzöttség réme. A vereség is borzalmas, de a béke megsemmisítő. A perspektívája újra a senki vagy! Békében nincs igény hősökre, megváltóra. Nem tehet mást, az identitásprojektet meg kell valósítani, megy tovább a maga útján – fellebbez. Nincs és nem lehet béke, a német nemzetet nem legyőzték, hanem elárulták! Szenvedélyese beleveti magát a politikába. Magába szív mindent, a lapok divatgondolatait, a képtelen rémhíreket, a város ostoba előítéleteit, fél- és negyed műveltségét és ezeket gondosan passzítva az extrém jobboldal politikai propagandájához összegyúr valamit, amit aztán a harc folytatását igazoló programként ad elő. Vízióival prolongálja a háborút és árulónak bélyegzi azt, aki békét akart. Azt gondolnánk, hogy lehetetlen, hogy akadjon ember, aki ezt pozitívan fogadja, de tévedünk a sörözők népének és a szélnek eresztett katonákból verbuválódott szabadcsapatoknak, a harcos hordáknak ez tetszik. A csőcselék büszke akar lenni. Hitler – Legyél büszke a fajodra! A csőcselék gyűlölni akar. Hitler – gyűlöld az árulót! A zsidót! A csőcselék pénzt akar. Hitler – verd össze azt, akire rámutatok és kapsz! Harcolj! Gyűlölj! Megváltalak! Hitler ajánlata világos, érthető és a célközönségnek tetszik. A programot az anómiás világ valóságos igényeire reflektál, de ezen kívül semmi köze a valósághoz. Egy kényszerképzet, ami elvarázsol, rabul ejt, aktivizál, amiben mindenkinek szerep jut, de legfőképpen, amiben hősre, megváltóra van szükség, de … Nincs de. Éljen a Harc! Életünk a Harc! Nincs, de. Nincs morfondírozás. Zúg a kocsma – Győzni fogunk! Győzni fogunk! Győzni fogunk! Megváltóra vártak a megválthatatlanok és eljött hozzájuk – mondják ők. Az örült rátalál az örültekre – mondjuk mi. Ebben a keserű-savanyú sörmámoros légkörben egyszer csak úgy döntenek, ők nemzeti forradalmárok és nemzeti forradalmat csinálnak. Megpuccsolják a weimari köztársaságot, hogy helyébe egy nemzetiszocialista politikai rendszert állítsanak. A dolog nem sikerült. Hitler kap öt évet hazaárulásért, de csak 9 hónapot tölt börtönben. Itt születik a Mein Kampft.

A forgatókönyv 
És akkor újra a kérdések. Mi ez a könyv? Politikai program? Vitairat? Kiáltvány? Én úgy olvasom, mint egy önmegerősítő belső monológot, egy nagy előadáshoz összehordott jegyzeteket. Olyan darabot akar előállítani, amiben övé a főszerep, és amit a történelem színpadán adnak majd elő, egy a szerepvágy diktálta wagneres lázálom. Akit nála meg kell váltani az, a momentán szenvedő, de sokra hivatott árja faj és az árják csúcsán a germánok. A német nemzet! A faj über alles! Az ő történelemmé stilizált története azért van, hogy az árják kiteljesedhessenek, az árják azért vannak, hogy a történelemmé stilizált történetnek legyen célja. Mindenki más pusztulásra, vagy szolgálatra szánt hulladék. A hulladékok élén a zsidók. Nincs hazájuk, sehova és senkihez se kötődnek, ahol vannak, ott azért vannak, mert ott lehet élősködni. Ők a történelemmé stilizált történet gonoszai, az alkotásra képtelen parazita szennye. A pestis. A faj über alles és csak az. Aki nem fajokban gondolkodik, aki nem a fajok harcában látja az ember történetét, az a faj, az ember kiteljesedésének az ellensége és nem érdemli meg az ember mivoltát, az nem azonos az emberrel, az, az ember árulója. Aki a fajoktól független viszonyokat, jelesül osztályokat és osztálykonfliktusokat lát, aki a fajoktól eltérő érdekeket, fejlődést stb.-t lát az a zsidók eszköze, pusztítandó ellenség. Itt élen a szociáldemokraták, és a marxisták, akik azért beszélnek társadalmi – és nem faji – viszonyokról, hogy szennyezzék a tiszta faji tudatot, gyengítsék a faji tisztánlátást és segítsék a zsidó pestis terjedését. Ez bontakozik ki a Hitler által láttatott nagy tragédiák, hőstettek, árulások és a köznapok gomolygó áradatából. A történelem a fajok harcának a történelme, amit meg kell vívni, mert meg kell vívni. Ez a harc az élet maga ez adja az értelmét, célját és a motorját és ez az a harc, ahova kell egy megváltó. És ez ő! Ő a hős, a tiszta szívű bátor harcos, az erő, a kitartás és a hűség megtestesítője. Ő a tett, a gondolat, az ige. Ő az, aki felettünk van, mert nem fél a küzdelemtől, aki az aggályt nem, csak a küldetést ismeri és a cél érdekében mindent feláldoz. A célelérésnek nincs ára, nincs szenvedés, amit ne kellene megfizetni, amit ne kellene megkövetelni. És így tovább. A szövegben nincs semmi emberi, csak a küldetés pátosza, a cél iránti hűség van, de ennek a hűségnek nincs erkölcsi vonatkozása, csak egyfajta beteges vágy valami tökély iránt. Ez az a történet és ebben a történetben ez az a szerep, aminek a vállalása az ember fölé emeli az embert, ez ad okot a büszkeségre, az öntudatra, mi több a felsőbbrendűség tudatára. Hitler szerepet akart magának és írt egy elképesztő történelmi játékot, amit majd ha színre visz, előadhatja magát. Ehhez a nagy előadáshoz, politikai performanszhoz kellettek ezek a jegyzetek, gondolati törmelékek. Semmi más értelme nincs a könyvnek. A megörülés nem spontán műfaj.

Az üstökös pislákolt, majdnem kihunyt
Hitler gigászi erőfeszítése mindaddig érdektelen epizód, amíg nincs tömegigény az általa felépített szerepre. És egy darabig nem volt. A könyv I. kötete 1925. júliusában jelent meg 10000 példányban, majd a II. kötet 1926. december 11-én. A szerző és a kiadó várakozás nagy volt, aminél csak a csalódás lett nagyobb. A német közvéleményt tudniillik nem érdekelte, hidegen hagyta, nem vették. A kívülállók megrándították a vállukat, a gazdaság megy, a demokrácia működik, kit érdekel egy rettegő / gyűlölködő fantazmagória. Hitler viszont nem veszítette el, sem a magába sem a művébe vetett hitét – nem lesz ez mindig így. És ebben igaza lett, egy hajszálon múlott, de igaza lett.

A szociáldemokraták és a nemzetiszocialisták választási eredményei (1919-1933)

Nézzük a számokat. A húszas években Hitlernek és a náciknak folyamatosan volt szponzoruk, mindig jelen lehettek a német politika színpadán, de csak kevesen és egyre kevesebben látták bennük a jövőt. Ha nem jön a válság pár év és eltűnnek és szinte kizárt, hogy azok, akik most olvassák ezt a dolgozatot, akárcsak hallanának felőlük.

A sors megint segít, jöhet a germán Cipolla – 1929 válság
Az 1929-es világválság két vállra fektette a német társadalmat, egyik napról a másikra egzisztenciák dőltek össze, életek málltak el, mentek a süllyesztőbe, milliók élik át azt a kegyetlen perspektívavesztést, ami után a kétségbeesés, a rettegés uralja a lelkeket. Milliók érzik végük, milliók érzik képtelenek segíteni magukon. A válság egyik napról a másikra előállítja azokat lelki prediszpozíciókat – pánik alkotóelemei – amik megteremtik a Hitler utáni keresletet. Hitler a válság kitörése után hatalmas teret kap, összevissza röpköd az országban, naponta nyolcszor mond beszédet, tömegek fordulnak felé! És elkezdik venni a könyvét, a Mein Kampf elindul hódító útjára. Az 1933 januári hatalomátvételig 287000 példányt adtak el és ezek zömét a válságot követően. A hatalomra kerülés után hatalmas lesz iránta az érdeklődés, az eladási számok elképzelhetetlen meredekségben emelkedtek. 1933 februárjától 1933. december 31-ig több mint 1,5 millió darabot értékesítettek s még Braille-kiadás is megjelentették. Hitler 50-ig születésnapjára – 1939 áprilisa – az eladások száma már 5 millióra emelkedett. Az év végéig a jubileumi kiadással együtt a forgalom elérte az 5,45 milliót, ami 1943-ra 10,24 millió példányra emelkedett. Ebben az időben már minden jeles eseményen – bevonulás, házasság kötés, stb. – állami ajándékként adták köteteket. 1945-ig 16 nyelvre fordították le és több mint 12,5 millió példányban adták el. A könyv forgalma beelőzi a Bibliáét! A kiadások során számos alkalommal rövidítették, szerkesztették, de sose találta meg az igazi formáját. A könyv és a mondanivalója csak Hitlerben találtak egymásra. A nagy előadásban. A vízió Hitler nélkül semmi, Hitler a vízió nélkül egy senki. Együtt halálos csapda.

Őrület közkívánatra 
Mit akart a válság sújtotta tömeg? Újra gondolni az életet. Új célokat, új öntudatot akart, szenvedélyes szentimentalizmust, de mindenekelőtt a káosz helyett egy új rendet, ami helyet biztosít nekik a nap alatt, no, meg egy új autoritást, aki mindezt elhozza neki. Hitler bejelentkezik – kielégíti ezt az igényt. Amit csinál az pontosan az, ami a társadalmi hálóból kiesett kétségbeesett átlagember lelke igényel. Hitler a magasztos és mégis egyszerű képek mágiájának a mesterének bizonyul. Közhelyekből, köznapi elfogultságokból, a kort foglalkoztató gondolatok foszlányaiból, egyszerű klisékből patetikusan építkezik. Nem érvel, hanem energiát sugároz. Amit mond, azt nem megérteni kell, hanem átélni. Nem politizál, hanem politikai következményekkel járó performanszokat ad elő, „ amelyeknek lényegét nem az elvont tudás megdönthetetlen igazságai képezik, hanem amelyek az érzés világából erednek, vagy mint azt manapság oly szépen tudjuk kifejezni, az egyén “belső élményét” tükrözik. Ezeknek az eszméknek a rideg logikához semmi közük sincs, hanem csupán az ember érzésvilágának megnyilvánulásai, etikai képzetek stb., amelyek az emberiség létéhez vannak kötve, és az ember képzelet és alkotóvilágának köszönik létüket.” ( A harcom 121 o.) A germán Cipolla mindent tudott az előtte álló emberről és a kezében tartott mindenkit. Ez az ő ideje. Az történik, amit ő akar, ami őt szolgálja. Hitler leépíti a számára szerepet nem nyújtó polgári világot, megszünteti a parlamenti demokráciát, a szabad sajtót, a jogállamot, a szabad választásokat, megsemmisíti a „nem eléggé elhivatott németek” intézményeit ugyanúgy, mint személyüket. A Mein Kampf roskadásig hangoztatja, hogy ez az egész polgári világ nem más, mint egy zsidó vircsaft. Röviddel a hatalom megszerzését követően már ő Németország megmentője, minden szem rá néz, a szavait isszák, ő törvény és csak ő, ő a program és csak ő, a hadseregben a nemzetiszocialista párt – az ő – jelvényeit kell viselni, a katonák nem az alkotmányra tesznek esküt, hanem Hitlernek fogadnak személyes feltétel nélküli hűséget. És így tovább. A folyamat ezzel befejeződött, a hatalomra törő politikusból diktátor lett. Németország Hitleré. Ajándékba kapta a válságtól. Hitler Mein Kampf csapdája gőzerővel dolgozik, aki belekerül, az elveszti a realitás érzékét és azt látja, amit vele láttatni akarnak. Két példát említünk a sokból, ellenséget lát abban, aki gyakorlatilag már nincs, egységet lát ott, ahol sohase volt. Akár a mai napig.

A fő ellenség – nincs
És minél inkább nincs, annál inkább lesz fő ellenség.
A Német Szövetségi Levéltár az 1933-45 közötti zsidóüldözés áldozataival foglalkozó Emlékkönyvében az alábbi olvasható. 1925-ben a zsidó vallási közösségnek 563.733 tagja volt, vagyis a német birodalom teljes népességének 0,9% -a. Nyolc évvel később, az 1933. júniusi népszámlálás szerint számuk 499.682-re csökkent. Összességében a német zsidók aránya a teljes népességben akkoriban már csak 0,8% volt. A német nagy városok adatai szerint a fővárosban, Berlinben a népesség 3,8% -a volt zsidó, ennél csak Frankfurtban volt nagyobb az arányuk 4,7%. Az összes többi városban lényegesen alacsonyabb volt a zsidó népesség része: Breslau 3,2%, Beuthen 3,1% Mannheim 2,3%, Köln, 2,0% Lipcse 1,6%, Hamburg 1,5 , München 1,2% -kal, Hannover és Stuttgart pedig 1,1%. Kielben és Solingenben a teljes lakosságnak csak 0,2% -a volt zsidó. 1939-ben tartották a következő népszámlálást. Az adatok nem összehasonlíthatóak, 1. mert közben visszacsatolták a Saar vidéket (1935), megtörtént az Anschluss (1938), integrálták Szudéta-vidék (1938) 2. mert korábban a zsidó vallási közösséghez való tartozást, 1939-ben pedig a „faj”-hoz való tartozást kérdezték. Ha azonban csak a korábbi területek népességét vizsgáljuk, akkor a zsidók száma hat év alatt 233 973-ra csökkent (= a teljes lakosság 0,34% -a). A zsidó lakosság több mint 266 ezer fős csökkenését elsősorban az 1937 óta életbe léptetett zsidóellenes intézkedéseket követő kivándorlás és a korábban is mért magas halálozási és alacsony születési ráta, továbbá az 1938-as deportálások (17 ezer fő) eredményezték Nos, ha ez a 233973 fő mind egy személyben bankár, kuplészerző és marxista fűszeres lett volna, akkor sem jelenthettek volna komoly veszélyt a Harmadig Birodalom náci paradicsomára. A Deutsche Bank akkor is Európa legnagyobb bankja, egy deutsche Bank maradt volna. A zsidó veszélyre úgy hivatkoztak, hogy gyakorlatilag nem voltak zsidók. Azért kellett pusztulniuk, mert egy örült előadása így kívánta. A szerkezet működése megkívánta az élményt.

Egység sincs
Ahogy a kor embere, úgy az utókor is hajlamos nácik mögött nemzeti egységet látni és ennek fényében értékelni az eseményeket. Az egységet azok gondolták, gondolják igaznak, akik Hitler performanszát nem egy vetített vízióként, hanem, mint a valóságot nézik, akik Hitler propagandájában, művészeinek alkotásaiban a valóságot vélik látni – például – akik Leni Riefenstahl filmjeit, úgy nézik, mint egy tudósítást, mint egy BBC híradót. Azt hiszik, hogy ez a valóság. Közben Hitler giga performanszának egy eleme. Egység pedig nem volt. A porosz junker fegyelmezett katona volt, de nem náci. A német polgár tudta a polgári demokráciát működtetni, nem ő döntötte be, hanem a válság. A Reichswehr-t, majd a Wehrmacht-ot nem a Hitler iránti lelkesedés tartotta fogva, hanem a fegyelem. Hitlert nem csak a kommunisták akarták kinyírni, de a Wermacht is. Ha egység lett volna, akkor nem lett volna szükség a könyvégetésre, nem lett volna szükség az SA-ra, ami nem csak ellehetetlenítette, de egyenesen fizikailag eltüntette az ellenzéket, aki péppé vert mindenkit, aki csak helytelenül pislogott, nem lett volna szükség Dachaura, Oranienburgra, Breitenaura és a többi, a terror szervezetek által működtetett „vad táborra”. A német társadalom nem belefejlődött a diktatúrába, hanem az őket kegyetlenül érintő válság után beletörték. És ezt – nem csak a német jelentősek közül – sokan örömmel vették, sokan gondolták, hogy jól van ez így, mert lesz rend, kussol a baloldal, lehet boltozni.

P.S.
Ez a megközelítés a nürnbergi pert előkészítők szemléletmódját tükrözi. Ők a náci vezetőket egy bűnszövetkezet tagjaiként látták. Álláspontjuk szerint a nácik cselekményeket, mint a Németország alkotmányos rendjének, Németország törvényes kormányának megdöntésére irányuló, a német népet diktatúrába döntő bűnös összeesküvés egyenes következményeiként kell értékelni. (Az ítéletben ez a megközelítés kevésbé kap teret, de ennek jogi, szakmai okai voltak.) Nos, ha ez igaz – és szerintem igaz – akkor a nácizmus nem a német kultúra terméke, hanem éppen ellenkezőleg a német kultúra felfüggesztésének, érvénytelenítésének a következménye. Hitler pedig egy gonosz örült volt és nem a német kultúra terméke. Ez az egész bárhol előfordulhat, csak a megsemmisüléstől való tömeges rémület kell hozzá. Az örült készen áll és azok is, akik jó ötletnek tartják majd a támogatását. A tragédia nagysága ez utóbbiak teljesítményétől függ. A németeknél a tragédiát az okozta, hogy az őrület mögé odaállt a német intézményépítési zsenialitás és ezen belül az ipar. Az őrület vezérelte zsenialitás pusztított.

Lorenzo Medici megörökölte a hatalmat és vele a kultúrát, a reneszánszt. A hatalmon harcolt és alkotott. Kultúrát teremtett. E kultúra szerzett neki tekintélyt. Nem az agressziója – bár agresszív volt – nem a gátlástalansága – bár gátlástalan volt – nem a csalárdsága – bár csalárd volt – hanem a teremtett világa. Amit csinált nem párját ritkító, hanem páratlan. Mai napig.
Orbán pályája más. Ő nem örökölte a hatalmat, hanem megszerezte és nem kapott mellé semmit, amire úgy nézhetne ez a kultúrám. Emlékezzünk arra a híres „vert az apám” videóra. Ott beszél a családja kultúra, tradíció nélküliségéről. Felmondja és egyben illusztrálja Hankiss „negatív modernizáció” tételét. Emlékeztetőül a magyar – sztálini – modernizáció nem egy organikus válaszadás a kor kihívásaira, hanem külső elvárások kikényszerítette fejlődési vonal. A magyar társadalom rekord szinten volt kénytelen elfordulni korábbi önmagától. Ezért történt az, hogy a modernizációja során a magyar társadalom tagjai pl. az USA-val szemben, jelentősebb mértékben hagyták el a tradícióikat, a csoportkötődéseket, jobban előreszaladtak a szekularizáció terén, de ugyanakkor lemaradtak a lassú építkezést igénylő racionális gondolkodásban, amit üres formalizmussal, a külsődleges szabályoknak való megfeleléssel igyekeztek pótolni. A „kultúra nélküliség” ennek a nem organikus fejlődésnek a következménye. Ez a folyamat legyártja a kor emberét, az üres individualizmus fogyatékosait, azokat, akik valami autonóm pragmatizmusba fogalmazzák meg az életüket, akiknek a hagyományos közösségi értékek – pl. a szavahihetőség, a hűség és a megbocsátás – nem jelent sokat. Az élet értelmét itt a hatalom és az anyagi javak felhalmozása adja. Ebbe a Hankiss által leírt világba tartozott bele a vidéki alkalmazott káderek rétege, az a réteg, ami az Orbán család kulturális közegét adta. Illetve nem adta.
Ez a handicap / hiány / negativitás / fogyatékosság nevezzük, aminek akarjuk, meghatározza ennek csoportnak és e csoport tagjainak a pályáját. Élik és örökítik a negatív modernítás „kultúra nélküli” létezésének a praxisát. Lehet-e korrekció, vagy ezek a fogyatékosságok végig kísérik őket egész életükön és ez lesz az, amit maguk után hagynak? A hiány? Amit látunk nem túl biztató. Sem az ezzel a karakterrel operáló csoportok, sem maguk a karakterek eleddig nem hoztak létre kultúrát. Össze-vissza flörtölnek, vetítenek ezt-azt, miközben csak tagadni és megvetni képesek, de azt bármikor bármit. Mindent. Nem az egyes kultúrákat, hanem a kultúrát. Mindegyiket. Mert nem tudnak kikecmeregni a kultúra nélküliség állapotából. Sértődöttek és mindenkire mérgesek, mert minden kultúra kontrázza, csúfolja az ő korcsságukat. Mindegyik frusztrálja őket, mert mindegyik egy „igen”, miközben nekik semmijük sincs. Ugyanakkor mindenért lelkesednek, hátha itt találnak megváltóra. A csalódás menetrendszerű és marad a minden fájdalmat enyhítő giccs, a Tisza szobor, a Nemzeti Színház (az épület, nem az intézmény) a Várba költözés, a megjöttek a fehérvári huszárok, a hátrafele nyilazás, hej ripityom. Kisvasút, sámándobolás, esztrád műsor, Horthy nap, ott túl a rácson egy más világ van. Hallgass a szívedre.
Mit lehet itt és ezzel a teljesítménnyel kikampfolni? Mit, mivel és minek a reményében? A kierőszakolt tekintélyhez valamit oda lehet csinálni. És ebből az odacsinált izéből lesz a kultúra? Talán – mondjuk minden meggyőződés nélkül. De, ha így lesz, akkor is a tekintély kultúrája lesz, ami nem teremtheti meg a kultúra tekintélyét. Nem bírja megteremteni. Nincs a pakliban. Mert a magtalan semmi harcol azért, hogy valami legyen. Nehéz ügy ez a kultúrateremtés, ha az ember nem tudja komolyan venni a maga kultúráját, magát a kultúrát. A pávatánc egy hatékony taktikai sorozat része lehet, de a kultúra egy életet követelő stratégia terméke. Félő, kicsúsztak az időből.

Semmik vagyunk, s semmik leszünk!

Az előző rész tartalmából: 
Itália egyesítése, az Észak expanziójával oldódott meg, amit a Dél nem gazdasági és kulturális felemelkedésként, sikerként, hanem hódításnak élt meg. Eddig éltek valamiben, ami olyan volt, amilyen, zárt, durva és reménytelenül fejlődésképtelen, de mégis csak az övék volt. A Risorgimento diadala befejezi a Napóleon indította folyamatokat s elsöpri ezt a feudális világot, de amit a helyére állított az egy hajítófát se ért. Az egyesülés hozta a modernizációt és a modernizációval jött a modern állam, de ennek a teljesítménye nyomorúságos volt, nem biztosította az élet alapjait, se a törvényes rendet, se a jog adta védelmet. A hiányt pótolandó és a védelmet megoldandó jöttek az erőszakra profilírozott piszkos csapatok, amelyek először csak kiegészítették, majd foglyul ejtették az államot. A brigantik megcsinálták a maguk ellenforradalmát, mindent megváltoztattak – hogy semmi se változzon. Hogy maradhassanak ők és maradjanak az őket hatalomban tartó viszonyok. A nyomor. A sziget társadalma zárt, durva és reménytelenül fejlődésképtelen maradt. De uralható!

Pompa és barbárság.

Ha Szicílián nyaralnánk és a tenger felől közelítenénk meg Palermót, nagyjából most is azt látnánk, amit Garibaldi láthatott. Előttünk lennének a citrom- és olajfák övezte városfalak, mögöttük a hegyek s a dombok magasba emelkedő amfiteátruma. Látnánk a hosszú nyarakon késő őszig virágzó fák illatában sétálókat, a teraszokra kiülő hűs italokat fogyasztó embereket, talán a városi zenekar előadásában felhangzó egy-egy operasláger dallama is elérne minket. Palermo feltárulkozna. A város rendületlenül őrzi az egymást követő hódítók hátrahagyta emlékeket, a görög színházakat, templomokat, a római villákat, az arab mecseteket, a normann katedrálisokat, a reneszánsz palotákat, a barokk templomokat. A tenger tükrében ott ringnak a Szicília életét érintetlenül hagyó pompás holt díszleteket. És köröttük ott a valót örök idők óta béklyóba kötő vad vidék a kopár, kietlen, kényszerítő táj, amely nem termett mást, csak barbárságot. Pompa és barbárság.

Szegénylegények – Szicília keserve
Rossz után rosszabb

Szicíliában a feudalizmus megborulása nem csak a kormányzati munka, de a társadalom válságát is hozta. A romlás elsősorban a falvakban jelentkezett. A parasztok elvesztették a földjeiket, a korábbi a földhasználatra vonatkozó közösségi jogaikat s miközben az árak emelkedtek nem jutottak se termelőeszközökhöz – ott a földhöz – se munkához, se egyéb jövedelemtermelő tevékenységhez. Az olasz Dél népe pillanatok alatt a modernizáció vesztesei között találta magát. A helyzet a parasztok tömegeit lökte az elkeseredett nincstelen szegénylegények közé. A Risorgimento előnyeiből délen csak a latifundiumok birtokosai, a nagyvárosok gazdag burzsoáziája részesült, no meg az új kor új alakulata az új mafia.

Cosa nostra – a mi ügyünk.

A mafia nem bűnszervezet, hanem a tisztesség törvényeinek az őre.
szicíliai sírfelirat

A Cosa nostra azért jött létre, hogy mindnyájunkat segítse – hirdeti a mafia. Jó. De kik azok a „mindnyájan”? Kik azok a „mi”? Mi ez a „mi”? Szicília maga? Szabadságharcosok? És kivel szemben? Hősök? Védegylet? Szicília lázadó kisemmizettei? Egy uralomra törő titkos társaság? Profi brigantik? Bűnszervezet? Valami oltalmazó szekta? Akik hopp, egyszer csak előkerültek, helyük lett a nap alatt? Akár így is lehetett volna, de nem így volt.
Szicíliában a normann megszállás idején – ez nagyjából a 11-12. századra tehető – kialakult és fennmaradt egy a szegénylegények felé nyitott, a 19. századi „intézők” előképének tekinthető réteg. Az ok egyszerű, az egymást követő hódítók nem akartak a társadalom részévé válni, de annak abszorbeálására se vállalkoztak. Amit akartak eldirigálni Szicíliát. Ennek következtében a hatalmuk gyakorlását nem közvetlenül a maguk paradigmája mentén, hanem egy az ügyeket intéző közvetítől közbeiktatásával oldották meg. Ennek a rétegnek kulturálisan semmi köze nem volt a hódítókhoz, de az alávetettekhez se igen. Ez egy kultúra nélküli alakulat volt. Az volt a dolguk, hogy parancsokat befogadjanak és parancsokat adjanak. A társadalmi kapcsolataik ezzel nagyjából ki is merültek. A szerepre azért vállalkozhattak, mert erőszakosak voltak és jó eséllyel ki tudták kényszeríteni az általuk közvetített parancsokat. És az alávetettek ugyanezért hajtották végre a kiadott parancsaikat, mert ellentmondást nem tűrően erőszakosak voltak, minden ellenszegülést kegyetlenül megtoroltak. A hatalomgyakorlás eme konstelláció következtében a társadalmi koordináció jellemzően a kíméletlen, barbár erőszak útján valósult meg. Parancs, végrehajtás és/vagy megtorlás. Kulturális momentumok érték-, norma- mintakövetés, stb. lényegében fel sem merültek. A funkció fennmaradt, sőt idővel elengedhetetlenné vált. Nélkülük a hódítók nem tudtak volna uralkodni, az alávetettek nem tudtak volna élni, mert nélkülük a legalapvetőbb csoportkoordinációik se valósulhattak volna meg. Ennek ellenére sokáig fel sem merült annak az eshetősége, hogy ez a réteg magához ragadja a hatalmat és a sziget uraivá legyen. A fordulat a 19. század során következett be, amikor már az élet talán minden területén illetékességet szereztek, ők szervezték a munkát, eseményeket engedélyeztek, tiltottak, ítélkeztek, ítéleteket hajtottak végre, stb. és a felettük kontrollt gyakorló hódítókat elsöpörte a történelem. Ekkor váltak önálló uralmi tényezővé. A kultúra nélküli barbárok. A senkik, akik csak az erőszakra tudták rászoktatni Szicíliát, akik alatt Szicília csak vegetálni és parírozni tanult meg. Ők lettek a szicíliai elit. Ők a hagyomány őrzői. A nyomor teremtői és a nyomor haszonélvezői. Ők a történelem, ők a nemzet fenntartói. Ez a közös ügy? Ez a Cosa nostra? Igen.

Hősök és brigantik

Szicília kulcsfigurái a mafiózók. Ők határozzák meg mi a „jó”, mi a „rossz”, mit „szabad”, mit „tilos”, ők határozzák meg a kollektíva vágyait, perspektíváit, lehetőségeit. Többek ők, mint az élet és a halál urai, övék a jövő is. Kik voltak és mit akartak? Mit akarhattak? Milyen az a karakter, amely évszázadokon át, évszázadokra előre meghatározta azt, hogy mit jelent a szó – Szicília. Mit gondolnak ezek az emberek magukról és minek látjuk őket mi? (Mafiózó interjúkból, leírásokból nincs hiány, az internet roskadozik tőlük. Ezek alapján született az alábbi skicc.)

A mafiózó identitása egy szilárd dominancia-szubordináció tengely mentén fogalmazódik meg. Ezt látja és láttatja magáról és a külső szemlélő ezzel egyetért, ő is a dominancia-szubordináció tengely mentén látja a mafiózót. Ez az egyetértés azonban a karakter minősítésére már nem vonatkozik. Amíg a mafiózó a hőst, a tiszteletre méltó katonát látja magában, addig a külső szemlélő a kiszolgáltatott, agresszív, elfajzott korcsot. Ugyancsak egyetértés van a karakter fogyatékosságait illetően, mindketten ugyanazt nem látják – a „társadalmit”, a „szociálist”. Egy kiegyensúlyozott karakter esetében ott kellene lennie a felelősségérzetnek, a megbízhatóságnak, az önuralomnak, de ilyen nincs. Nem említik, nem gyakorolják, nem látják. Ugyanez igaz a pszichológiai érzékelés és az empátia vonatkozásában. Ilyenek sincsenek. Ha pedig ez a fogyatékosság jellemző, akkor nincs lelkiismeretfurdalás, megbánás, nincs belső vezérlés, akkor nincs morál. Akkor ebben a közegben nincs kultúra. Se nem teremtik, se nem használják. Nincs. Akkor ezek az emberek kiszámíthatatlan agressziónyalábok. Zsigerek. Nem állatok, mert náluk az ösztönök zárt rendszere szabályoz, ott nincsenek véletlenek, itt viszont szabályozatlanság van és véletlenek. A fogyatékosság végzetes lenne, ha mindezt nem korrigálná a mafia feltétlen engedelmességet követelő, a rend megbontását kegyetlenül megtorló belső mechanizmusa. Itt a parancsuralom és a vak engedelmeskedés nélkülözhetetlen és meghaladhatatlan. Itt a zsigeri örömkeresés, a félelem, a düh, a gondolatok nélküli indulatok indítják be az embereket és ott kötnek ki, ahova a kényszerítő parancsok terelik őket. És ennek örülnek! „Örülünk? Vincent! Ja, örülünk!”
A mafiának nincs és nem lehet panasza erre a karakterre. Mindig és mindenki számára jó ajánlatot lehetett velük tenni. Az agresszió, biztonság/védelem alapvető szükséglet, aki ezzel van a piacon, ritkán marad vevő nélkül. Pályájuk ennek megfelelően töretlen ívű. Mindig és mindenütt ott voltak / vannak, nélkülözhetetlenek, minden döntésben ott vannak, mindent eldönthetnek, csak azt nem, hogy ők kik. Az, hogy az események forgatagában hősök, brigantik (Francesco Saverio Nitti) vagy éppen senkik lesznek, ahhoz nekik semmi közük. A minőségüket nem ők határozzák meg, hanem az, aki fizeti őket. Ott voltak a Bourbonok, a forradalmak, a gazdagok, az üldözöttek körül, mindenütt, ahol az erőszakra / védelemre volt/van szükség, ahol az erőszak pénzre váltható. Az ölés maradt, a címszavak változtak. Ennek következtében lett Szicília a hősök földje, a gonoszok földje, úgy, hogy a hősök és a gonoszok mindvégig ugyanazok voltak.

Tiszteletre vágyó senkik

A mafia olyan, mint a mafiózók – durva, mintázatlan, zsigeri hatalomakarás. De minden fogyatékosságuk ellenére mégiscsak emberek és keresik a méltóságot, a megbecsülést, a tiszteletet. Valakivé akarnak lenni. Azok, akiknek nincs értékelhető társadalmi teljesítményük. A rettegett maffiózó hatalma korlátlan, de mégis egy senki, nincs valós Én-je, az Én-je mentén társadalmi teljesítménye, aminek visszaigazolásaként járhatna a személyes tisztelet. Ölni tudna, hogy megkapja azt, amit nem kaphat meg. De hiába öl, akkor sem teremtődik meg az, aminek oka lenne a tisztelet. Más kell. A tiszteletre méltóság adomány lesz, aminek az adhatóságát a mafia kisajátítja és saját hatáskörben intézi. Szicíliában az a tiszteletre méltó, akit a mafia annak nevez, akit a mafia kooptál. Vannak pályázók és van egy grémium, ami dönt a jelöltek alkalmasságáról, ami elutasít, vagy kinevez, beemel. Ha a határozatuk igen – mert pl. teljesítette a parancsra ölés feltételét – befogadják és innentől kezdve jár neki a tisztelet. A befogadás egy avatási szertartás keretében történik. A jelölt kap egy szentképet, azt a markában forgatva elégeti, s közben fogadalmat tesz – így égjek el, ha megszegem a mafia törvényét. Utána meghitt ünnepség. Amikor valakit tiszteletre méltóvá avatnak, akkor azt mondják, hogy új személyiséget kap. Ez igaz, de úgy, hogy a mafiával nem konform személyiségvonásairól – ha még van ilyen – lemondatják. Csak az maradhat, ami a mafia szolgálatába állítható – a feltétel nélküli engedelmeskedés és az irgalmatlanság.

Tükör által homályosan.
A mafiózó mennybe megy?

Miközben a Dél a modernizációs sokk okozta válságtól és a rájuk szakadt mafiától szenved, a legrosszabb dolog történik velük, ami egyáltalán megtörténhet – elkezdik értéknek látni csökött valójukat. Tökéletes világnak tartják azt, ami ócska és lehúz, amiről csak hazudni lehet, hogy érték, vagy talán még azt sem. Értékes történelemmé nemesedik a szemükben az, az út, ami idáig vezetett és gondviselőjüket, életük megmentőjét látják abban, aki idáig juttatta őket – a mafiában. A folyamat 1890-ben Mascagni Parasztbecsületével indul. Ez a rövid, élvezetes slágerekkel teletűzdelt „tragikus operett” autentikus szicíliai értékként mutatta fel az ügyeit saját maga saját magának intéző felelős férfi alakját.

Az opera – szerelmi tragédia. Egy legényt elvisznek katonának, szerelme nem várja meg, férjhez megy. Amikor hazatér egy másik lánynál vigasztalódik, igen ám, de az első, immár férjes asszony visszacsábítja. A csalódott lány féltékenységében beárulja a mit sem sejtő férjnek, hogy felszarvazták. A férj provokálja a csábítót, aki elfogadja a kihívást, kiáll párbajra, ahol a férj megöli.

Az opera kapcsán az olasz és a szicíliai közvélemény azt kezdte gondolni, hogy amit eddig délen egyszerűen a barbár erőszaknak hittek, az nem más, mint értékkötött igazságtevés, a gyilkolás nem más, mint a szicíliai lélek lovagias megnyilvánulása. A becsület diadala. Innen pedig egy laza sasszé és a nem szicíliaiak arról kezdtek beszélni, hogy a kegyetlen mafia nincs, de van kegyetlen szicíliai lélek. A szicíliaiak pedig arról, hogy a szakmányban gyilkolás a büszke szicíliai társadalom immanens önszabályozása, hogy bla, bla, bla. Borzalmas! A nyájas operarajongók, végignézik az előadást, majd másnap a kedvenc kávéházukban arról kezdenek beszélgetni, hogy ezek ilyenek, ez van a vérükben, hogy minden szicíliai vad, hogy szicíliainak lenni maga a bűn, hogy bla, bla, bla. A mafia ezeknél a kávéházi asztaloknál nem egy a válságra adott rontott válasz, nem egy korrigálandó konstelláció, nem a tanult tehetetlenség,  hanem az örök szicíliai lélek örök megnyilvánulása. Borzalmas 2.0! És ezekre a tévképzetekre jöttek a borzalmas terápiák. Nem a mafia ellen kell harcolni – mert az nincs is – hanem a vad Szicília, a primitív szicíliai lélek ellen, ami viszont van. Következmény – a szicíliaiak ezt egy újabb, a szicíliai identitás elleni támadásként élték és élik meg és … és nem tehetnek mást, minthogy a mafia alá menekülnek. A mafiózó torz személyiségére, az általa gyakorolt primitív rutinokra ráképzelgik a becsületes, az önmagáért és társaiért felelős mafiózó ideálját, amiből … amiből soha semmi nem valósult meg. Ami viszont megvalósult az, az ellenség-barát képlet, az, hogy az állam/Róma az ellenség, a mafia a menedékük, a barátunk. És ezzel kész az egymást erősítő tévképzetek zárt, fejlődésképtelen rendszere. Vagy élünk az erős mafiának alávetve, vagy pusztulunk – mondják a szicíliaiak. Szicília élni akar és Szicília azonosul a mafiával. Úgy tekintenek a nyomorukon élősködő mafiára, mint megmentőjükre, mint identitásuk őrzőjére. Stockholm-szindróma a köbön.

A megválthatatlanok
A mafiózó mégsem megy sehova!

Az ember a világba belevetettként él. Kívülálló ott, ahol élnie kell. Be kell illeszkednie egy számára idegen világban. Ösztönei ehhez kevesek, nem adnak megnyugtatóan zárt pályát. Az embernek tudata van s azzal szembesül hogy élete céltalan és definiálatlan, tele van véletlennel, ami így elviselhetetlen szorongással jár. Az ember befejezetlen lény és az ember szenvedi, hogy befejezetlen lény, ezért be kell fejeznie önmagát. A szellemével kezdenie kell valamit. Adottságait, lehetőségeit szellemét összhangba kell hozni a világgal. Alkalmazkodnia kell, hogy a szorongás érzete oldódjon. A világnak értelmet kell adni és ebben az értelmet nyert világban meg kell alkotnia a maga sorsát, hogy valakivé legyen. Enélkül az emberi létezés elviselhetetlen. Az ember arra van ítélve, hogy keresse, teremtse meg a maga teljességét, legyen valakivé ott, ahol csak van. Otthont csináljon az otthontalanságban. Küzdje ki magát a káoszból a harmóniába. Elinduljon a nincsből a van felé. Segítség nincs. Mit tehet? Fantáziál ezt-azt s az összevissza kóválygó mémekből, paradigmákból összeeszkábál valamit, amitől életének lesz eleje, vége, közepe, ami sorsot ad neki, Otthonra lel s a kivetettség okozta szorongása csökken. Mert a dolgok értelmet kaptak. Nem tehet mást, mint naponta értelmet kreál annak, aminek nincs, hogy aztán módja legyen megtalálni benne önmaga értelmét. Így lehet a senkiből valaki. Ha teremt! És az ember azzá lesz, amivé a teremti magát. A kísérletek szám nagyjából tart a végtelenhez. Szicília keresztény, ragadjuk ki hát a számtalan kísérlet közül a kereszténységet. Mit kezd a kivetettséga problémával a kereszténység?  Mi a interpretáció? Mi a megoldás? A kivetettség – szorongás – menekülés képletet narratívába helyezi. A kivetettséget az eredendő bűn következményeként, a vele járó szorongást a bűnt követő büntetésként magyarázza, majd jön a kegyelem – a megváltás. Vissza a paradicsomba. A szerkezet klasszikus – feszültség észlelése, a feszültség értelmezése, majd a feloldás.

 A keresztény számára az élet célja a megváltás. Menekülés az eredendő bűnből, mentesülni valamitől, amit nem követett el. Mert az eredendő bűn, nem az emberek személyes tetteinek, hanem az Istentől elforduló, az isteni rend ellen vétkező első ember parancsszegésének következménye. A bűnt követi a büntetés, a kiűzetés. Az ember és Isten összhangja megbomlik, az ember természetfeletti boldogságának vége, az ember a természet részeként szabaddá lesz. S ezzel eljön a szorongással teli földi élet. Amije van azok a zsigerei, az értelme, amije nincs az a létezésének az értelme. Éljen az ember, ahogy tud, küzdjön, amiért akar és bízzon, amiben kedve tartja. Ha kínlódik az elhagyatottsága, a kivetettsége miatt, ha harmóniára vágyik – oldja meg! Ez az eredendő bűn büntetése és ez a büntetés mindenkire, aki megszületik; átszáll. A teremtett ember állapota a szorongás. Így a napi tapasztalat és az Írás.
És akkor jön az ember alapkérdése, ahogy a keresztény narratívában megfogalmazódik – Mit lehet tenni a kiűzetés után? Az idegen káoszban? Mi maradt az elvesztett harmóniából, az ember és Isten kapcsolatából? Reparálható-e Isten és ember viszonya? Reparálható-e az éden? Hogyan teremthető harmónia ott, ahonnan hiányzik az összhangzó értelem? Mit lehet tenni a céltalanság nyomasztó állapotában? El lehet-e jutni a kegyelemig? Van visszaút harmóniához? Jézus válasza – a Földön tanúsított a szeretet-magatartás vezet majd a kegyelemhez, vissza az elveszített természetfeletti harmónia világába. Higgy Istenben és a hit által megigazulsz. Jézusra a hite, a szavai és a tettei bajt, szenvedést és halált hoztak, de ez az áldozatvállalás nem volt hiába – mondják a keresztények – mert a vállalt sorsával a szavait értőn meghalló, megtérő emberek kiérdemlik, hogy megszabaduljanak a bűntől és a bűnt követő örök haláltól. Így lesz Jézus kereszthalála és a megtérés, a szeretet-magatartás, a szeretet kultúra elfogadása az ember megváltása – út vissza a paradicsomba. Aki vállalja Jézus követését az megváltást nyer. A magatartás = kultúra. Aki követi Jézust, az teremti a keresztény kultúrát. És lettek követők. 

A kereszténység az ember egyetemes nagy kérdésére ad relatíve könnyen érthető és a valós problémát kezelő, használható magyarázat kísérletet. Nem választ ad, mert válasz nincs, de minden kritika ellenére mégiscsak előállt egy a szorongást csökkentő konstrukció. Nem ópium ez, mert az csak butít, hanem kultúra, ami célt, értelmet ad, ami a harmónia keresésére, teremtésre ösztönöz. Ez persze sose sikerül teljesre, vagy, ha úgy gondolja valaki, hogy igen, akkor hamar kiderül, hogy tévedett. De ez van. Erről szól az ember története. Erre képes. Sziszüphoszok vagyunk. Mit tud ezzel kezdeni Szicília, a terméketlen bűnök szigete? Nem sokat. A mafia sem az itt említett általános emberi alapproblémát, sem annak, keresztényi interpretációját nem értette. Nem is izgatta. Elvolt a felszín felszínén. Nem a létezéssel járó szorongás érdekelte – eziránt teljességgel érzéketlen volt – hanem az egymást követő helyzetek generálta félelmek kezelte és mást nem. Az élete primitív véres játszmák végtelen sorozata és csak ez. Ehhez alkalmazkodva összevissza vetített és képzelget.  Jézus követését legfeljebb mímelheti, imádkozik, mert fél, hogy kinyírják és vesz egy szentképet a trafikban, amit kirak a falra. És vége. Erőszak és giccs. Nincs tovább. Reménytelenek. Ez nem vezet sehova. Ezért lesznek megválthatatlanok. Nem azért, mert bűnben éltek, a Medicik annyi gazemberséget követtek el, hogy ember legyen, aki leltárba tudja venni, de a Medicik mégsem a véres sárban rothadó hullákkal, kizsarolt pénzekkel, korrupciós mutatványokkal hagytak nyomot maguk után, nem azért lettek valakik, mert hatalmuk volt, hanem mert megteremtették az emberi létezésnek értelmet, formát, az emberi  szenvedésére enyhet hozó reneszánszt. A keresztény ember talán egyik legnagyobb teljesítményét. Azé az ország, a hatalom és a dicsőség, akinek ez sikerül. Mind örökké.

P.S.

A mafia Itália földjén termett, de nem itáliai specialitás. Bárhol másutt is előfordulhat, ahol a hatalmat a kihívásoknak megfelelni nem tudó, beszűkült tudatú, képességhiányos réteg gyakorolja, amelyik képtelen kultúrát teremteni. Nekik nincs nyitva a megváltás felé vezető út. Övék az örök kárhozat. Mert nagy az ő bűnük.

A lányomnak mondom, hogy a menyem is értse
magyar szólás

Földönfutók, bitangok, csirkefogók, szökevények, a társadalom alatti hasznavehetetlenek. Ilyenek mindenütt voltak, vannak s lesznek. Mit rejteget számukra a világ? Mi az ő sorsuk? Mik az ő lehetőségeik? Maradnak? Eltűnnek, vagy van út felfelé? Integrálódhatnak? És, ha igen milyen teljesítmények mentén? Fontossá, akkor és ott válnak, ahol, és amikor a történelem lapot oszt nekik. Ez történt Dél Itáliában, amikor Napóleon megtámadta a Szicíliai Királyságot és a Bourbon-ház a társadalom alatti gyülevész népségből piszkos csapatokat verbuvált és velük harcolt a franciákkal szemben. A kooperáció időtállónak bizonyult, a felek egészen a Bourbon restaurációig kitartottak egymás mellett. A politika és a csőcselék együttműködése önmagában is érdekes lehetne, de itt – vegyük észre – ennél jóval több történt, itt a társadalom alattiak nem egyszerűen besegítettek a történelemnek, hanem egy a békeidőkben is működő történelemformáló intézményt hoztak létre, nevezetesen a mafiát.

Vonzó eszme, rettenetes zsarnok
Út Olaszország fele 1. menet – a disszonancia megállít

Itália a 18-19. század fordulóján. Az egyik oldalt az ilyen-olyan hatalmi terekbe szervezett olaszok, velük szemben a francia forradalom gondolatai, élén a nemzet és a francia forradalom csapatai, az élükön Napóleon. A gondolat – la nation – Itália földjén nagy sikerrel mutatkozott be, de az eszme exportőrei, a francia hadak már kevésbé. Az olaszoknak, miközben boldogan mentek az új gondolatok elé, tudomásul kellett venniük, hogy a beözönlő hadak nem csak a szabadság remek projektjét segítették sikerre vinni, hanem Milánó, a lombard városok, Toscana Habsburg nagyhercegségek mellett Nápoly, Szicília gazdagsága is vonzotta őket. A franciák egyáltalán nem bántak gyöngéden az őket ünnepelő és őket követni vágyó olaszokkal. Miután elhangzottak a a köszöntő szavak, a magasztos beszédek, kifosztották a képtárakat, a múzeumokat, elkezdődtek a katonai rekvirálások, irgalmatlanul adóztattak és könyörtelen szigorral felléptek minden ellenállással szemben. Bonaparte itáliai hadjárata a szellemi megújulást és a nagy veszedelmet egyszerre hozta Itália földjére. Ez történt, mert ezek a területek természetes magától értetődőséggel egyszerre jelölték ki magukat a propaganda szintjén felszabadítandó területnek, ellenségnek és a gyenge katonai erejüknél fogva; prédának. A helyzetet alakító franciák számára ezt a hármas motivációt a történelmi küldetéstudatuk foglalta elfogadható keretbe. Szentül hitték, hogy Napóleonnal a kor felszabadító üzenetét viszik a világnak és, aki nem osztja e meggyőződésüket, az önmaga és a világ fejlődése ellen van, azt fájdalom, de ki kell iktatni. Az olaszok közül sokaktól nem állt távol ez az állásponton és a felszabadítót látták / láttatták a fiatal tábornokban és az egekig dicsérték.
Délen, ahol a Bourbon-házbeli degenerált 4. Ferdinánd a határozott Habsburg-feleségével Mária Karolinával kemény kézzel kormányzott, valamivel tisztább volt a helyzet, mint északon. A Dél alattvalói lojálisak maradtak az uralkodóhoz, nem akartak felszabadulni, de az uralkodó és a népe – rablók, banditák, dezertőrök – együtt is kevésnek bizonyultak Bonapartéval szemben. A király szorgalmasan kereste a hatalma megőrzését szolgáló megoldásokat, össze-vissza taktikázott, de ezt Napóleon hamar megunta és elzavarta. Helyébe először a vazallus Parthenopéi Köztársaságot biggyesztette, majd miután 4. Ferdinánd nem maradt nyugton és az egyház, a hű alattvalók – rablók, banditák dezertőrök – plusz a törökök hathatós segítségével visszakecmeregte magát a hatalomba, detronizálta és a sógorát Joachim Murat ültette a trónra. Legyen nekik királyság! Ez a megoldás Napóleon vereségig marad, után az Európa politikai egyensúlyát helyreállítandó 1815-ös bécsi kongresszus Itália felett restaurálta a Habsburg-Lotaringiai- és a Bourbon-ház uralmát. És ezzel vége? A Dél visszajutott oda, ahonnan indult? Napóleon egy véres epizóddá lett? Ezt akarták, de nem így alakult. Megmaradtak a piszkos csapatok és megmaradt az egységes Olaszország, a nemzet gondolata és vágya. De akkor ennek különösebb jelentőséget senki se tulajdonított.

Vagy-vagy hatalmak, vagy-vagy identitások.
Út Olaszország fele. 2. menet – a disszonancia megint megállít

Az egységes nemzet eszméje dolgozott, jöttek a nemzeti felkelések először 1820-ban, majd 1831-ben és a legnagyobb, a népek tavasza 1848-ban. Párizsban kikiáltották a 2. Köztársaságot. Szicília, Nápoly a vigyázó szemüket Párizsra vetetve követte az utat s a hatalom korhadt tartógerendái alatt lángra lobbant a forradalom tüze. A tűz megállíthatatlanul terjedt északra. Itália forrongott, csak úgy hajigálták az alkotmányokat, csak úgy hullottak az uralkodók! Amikor híre ment, hogy Metternichet elzavarta a bécsi nép, még az eleddig mindig nyugodt Velence is kikiáltotta a köztársaságot. Anglia és Franciaország vonzó példája Napóleon nélkül ellenállhatatlannak bizonyult. Szabaduljunk a polgári nemzeti létezés korlátaitól – az önkénytől, a cenzúrától, az idegenektől, a könyörtelen osztrák sorozástól! Legyen Szabadság! Jöjjön a szabad gondolat! Legyen a mienk az együvé tartozás élménye! Akarások, vágyak és törekvések, amiben nagyjából minden olasz egyetértett. Világos volt, hogy mit akarnak, világos volt, hogy mit nem akarnak, az nem volt világos, hogy kinek a vezetése alatt és milyen keretek között akarják.
Legtöbben Pio Nono – 9. Piusz pápa – a hazafiaknak amnesztiát adó, reformokat szorgalmazó, az osztrák megszállás ellen fellépő, liberális katolicizmusa alatt gondolták el a jövőt. A pápa nélkül a Risorgimento nem lehetett volna több, mint pár derék liberátor délibábos projektje. Ha nincs pápai jóváhagyás a konzervatív földbirtokosok és a mélyen vallásos parasztok soha nem sorakoztak volna fel a nacionalista mozgalmak mögé. De ez a konstelláció minden kívánatossága ellenére perspektívátlannak bizonyult. A pápa nem vezethette és nem is támogathatta az osztrákokkal szembemenő szabadságot követelő lelkes olaszokat. Ha beleegyezik a Habsburg-ház elleni háborúba, elveszíti a német ajkú katolikusokat és veszélybe sodorja az egyház egységét. Vagy-vagy, kompromisszumok nincsenek.
A színen voltak a köztársaság hívei – akik a kor divatja szerint elképzelni se tudták, hogy hazájuk egy korrupt és/vagy reakciós monarchia legyen – nagyokat mondtak és keveset tettek, az új világot inkább csak álmodták, semmint teremtették. A boldog jövőt nem a csatatereken kivívott győzelmekre, hanem a lelkesedés és az ész erejére építve gondolták el. Az egységes Itália olyan eszmékre épüljön, amelyek örök és békés kötelékként fűzik az egész világ szabad köztársaságaihoz! A szavak erejében bízva hirdették – és, ami nagyobb baj hitték – hogy előbb-utóbb belátásra bírják a másként gondolkodó szereplőket. Nem így történt, ott voltak például mindjárt az osztrákok, az észak itáliai tartományokat fogva tartó Radetzky marsall és hetvenötezer katonája, szinte teljes érdektelenséggel hallgatták a felvázolt nagy történelmi távlatokat. Vagy-vagy. Vagy a poros realitás és háború, vagy a fényes álmok – álmok maradnak. A poros realitás megkerülhetetlen – mondta a történelem.
Szóba jött még Károly Albert a Szárd–Piemonti Királyság uralkodója. Benne volt elszánás, neki volt hadserege, akarata, de híján volt minden gyakorlatiasságnak, ritmus és a taktikai érzéknek. Rosszkor, rossz célokat határozott meg, rosszkor nyitott frontokat, rosszul kezdett akciókba, és amikor belekezdett egybe, amelyet majdnem sikerre vitt – Radetzkyt beszorította – akkor ahelyett, hogy befejezte volna, Milánó köztársasági törekvéseivel kezdett el foglalkozni. Ki érti? Mindenesetre ezzel lehetőséget adott az osztrákoknak, hogy vereségükből magukhoz térjenek, és az időközben megérkező a felmentő sereggel visszafordítsák a viszonyokat. A fejezet ezzel zárult. A király megtört szívvel és dolgavégezetlenül távozott a trónról. Az Risorgimento  ügye örökül maradt a színre lépő Viktor Emánuelre és zseniális miniszterelnökére Cavour grófra.

Itáliát összerakják
Út Olaszország fele. 3. menet – a zseni színre lép

Nos, a Risorgimento, az egységes nemzet akármilyen szép álom volt, akármennyien is kívánták, nem lett volna belőle semmi, ha nem jön egy zseni, aki a kor eseményeit elemezve nem helyezi új keretbe az egységes Olaszország ügyét és nem tereli a megfelelő irányba a történelem erőit. Ez az ember Cavour, a régió, ahol felbukkant a se nem nagy, se nem gazdag Szárd-Piemonti Királyság. Az ország versenyhátrányát csak növelte, hogy a jelentéktelensége mellett még egységesnek se volt mondható. A királyság négy nehezen passzítható szerkezeti elemből állt;
– a szegény és elmaradott Savoya, ami inkább francia terület volt semmint olasz;
– a szubalpin Piemonte, ami ugyan olasz volt, de szintén szegény és elmaradott vidék;
– a királyság része volt még a vad, maláriás Szardínia, amiben nehéz lett volna a fejlődés motorját látni,
– és a bécsi kongresszus után a királysághoz csatolt, egykor szebb napokat látott, de a 19. század első felére a hanyatlás jeleit mutató Génua.
Az első három régió ez ideig nem rukkolt elő értéklehető teljesítményekkel és semmi jelét nem mutatták annak, hogy a jövőben ez másképpen lenne. A királysághoz frissen csatolt Génua egészen más. Ez a város nem csak a Földközi-tenger életébe, de a világ legnagyobb tengerészeti vállalkozásai közé is beírta a nevét. Hatalmas teljesítmény, de túl a legszebb éveken.
A rendkívül ambiciózus Cavour tudta, hogy neki ezzel a nem sokat ígérő régióval kell valamit kezdenie, vagy másodosztályú cégek menedzsereként éli le az életét. Vagy itt és most tejesít, vagy rájön, hogy mit kell és lehet itt tennie és megteszi, vagy ő is, az ügy is megy a történelem süllyesztőjébe. Hic Rhodus, hic salta Itt van Rodosz, itt ugorj! És Cavour ugrott, megmutatta, hogy mit tud.
Az üzleti életre való utalás nem véletlen, Cavour ugyanis e körben nevelkedett, itt emelkedett ki a szürke tömegből, s innen ment az angol liberalizmus képlete mentén a politika világába. Ideálja a szabadság és a vallási türelem talaján álló, a szabadkereskedelmi gyakorlatot inspiráló alkotmányos monarchia volt. Cavournak is, a régiónak is nagy szerencséje volt, hogy ez az elkötelezettsége nem az elmélet oldaláról indult és a gróf nem vált a teóriák rabjává, hanem, a jól működő liberalizmus rutinjaival operált. Cavour célszerű fejlesztésekben, vasútban, iparban, mezőgazdaságban, az üzleti élet alkotásaiban, okokban és következményekben gondolkodott. Úgy, ahogy ezekről egy praktikus liberális ember gondolkodhatott. A kormányzati munkát, a vállalkozásoknál kigyakorolt rugalmas fegyelmezettséggel végezte. Nagyban gondolkodott, de megvolt hozzá az a teljesítőképessége, ami megóvta a kalandorságtól, nem kényszerült blöffökre, hazudozásokra. Kapacitásait először arra összpontosította, hogy a piemonti királyságot növekedésre képessé tegye, majd arra, hogy a Piemontban kialakított életerős angol mintát követő rendet dél felé terjessze ki. Nos, ebből az elképzelésből aligha lett volna valami, ha nem passzítja hozzá az olaszokat tűzben tartó Risorgimento eszméjét. De megtette. Cavour törekvéseiben az olaszok Észak expanzió helyett/mellett az egységes Olaszország lehetőségét is látták. És nem minden ok nélkül.
A terv megvolt, a szereplők adottak voltak, a motivációk dolgoztak, ami hátra volt, az a projekt levezetése. Itt sem volt hiba, Cavour „látott” az Európa pályán, kiválóan taktikázott, kötött szövetségeket, provokált konfliktusokat, amelyeket aztán nagy előnyök mellett simított el. Az első lépése szinte a kézikönyvek útmutatásait követve a szövetségesek és az ellenségek azonosítása. Cavour szemében az ellenség, az idegen hatalom, a retrográd világ szimbóluma és talpköve Ausztria volt. A barát pedig 3. Napóleon, akinek előnye, hogy a szíve mélyén mindig is carbonari volt s maradt, hátránya viszont, hogy csak a nevében volt Napóleon. Cavour a régió expanzióját – Lombardia és Velence megszerzését – az általa kitervelt szárd–francia–osztrák háború mentén képzelte el. A terv nem hozott teljes sikert. A háború kirobbant, a sikerek jöttek, de 3. Napóleon megijedt a háború borzalmaitól és annak a lehetőségétől, hogy a szomszédja egy erős, expanzióban gondolkodó állam legyen ezért Ausztriával békét kötött. A Szárd királyság megkapta Lombardiát, de Velence osztrák kézen maradt. Cavour dühöngött, reklamált, majd várt, amíg egy új helyzet nem szolgált új lehetőségekkel. Ezt a porosz – osztrák viszály hozta el. Az itt kialakult politikai konstellációban kereste és találta meg a maga lehetőségeit. Mesterien! A kis német egységet hozó porosz – osztrák konfliktus úgy zárult, hogy övék lett Velence. Ez már egy komoly Észak-kontingens, ezzel már lehet valamit kezdeni. Irány Dél!
Szicília szigetén a 19. század első felében folyamatosak voltak a lázadások, de a Bourbonok kezelték az ügyeket. A királyság végét csak az 1860-as Garibaldi vezetett expedíció hozta el. A szabadság legendás fenegyerekei a híres vörös ingesek Marsalaban szálltak partra, majd Palermo és Szicília elfoglalása után következett Calabria, Nápoly. Garibaldi lángba borította a Délt! Időközben a piemonti seregek is megérkeztek s elözönlötték a déli királyságot. Az utolsó ellenálló városok – Messina és Civitella del Tronto 1861. március – kapitulációját követően a Két Szicília Királyság felszabadult. Garibaldi 2. Viktor Emánuelnek átadta a hatalmat s visszavonult, a Dél népe pedig a vesztesekhez illően kinyilatkoztatta; csatlakozni óhajt a Szárd–Piemonti Királysághoz. A kérés meghallgatásra került. A királyság ezt követően átalakult Olasz Királysággá, a trónra pedig a győztes 2. Viktor Emánuel, az egykori szárd–piemonti király ült. Ezzel úgy a piemonti expanzió, mint az olasz egység teljesülésbe ment. Camillo Benso di Cavour gróf, mint az egyesült Olasz Királyság első miniszterelnöke, külügy- és tengerészeti minisztere elégedetten dőlhetett hátra. Felhőtlen örömét talán csak zavarhatta meg, hogy röviddel e sikert követően meghalt.
(Egy megjegyzés. A szegény, nyomorgó, de felszabadult Dél jó kétszer akkora összeggel járult hozzá az új Olasz Királyság kasszájához, mint az összes többi, jómódú csatlakozó állam együttvéve. Felszabadulni sohase volt olcsó mulatság.)

De Itália nem nő össze
Út Olaszország fele. 4. menet – hoppá!

Amit összeraknak, az vagy összenő, vagy nem. A nemzet nem áll össze csak azért, mert sokan így szeretnék. Hiába fogadják el sokan az nemzet ideológiáját, ha minden más az egység ellen hat, akkor nem lesz egység. Lesz valami, amit közös határ fog össze, de amit összefog az nem lesz egység. Az olasz esetben mindjárt itt van a nyelv. Az új királyság hivatalos olasz nyelvét az új alattvalók 95% nem beszélte. És nem ez volt a legnagyobb gond! Az olasz egyesítés idején Észak – Dél régiói két különböző világot jelentettek. Nem egyszerűen pár évtizedes lemaradásról kellett beszélni, hanem különböző minőségű, hatékonyságú paradigmák érvényesültek. Ezek a minőségi különbségeket a számok is mutatták.  A gazdaság korszerűségét, az ipar jelenlétét és fejlettségét jelző acéltermelés északon évi 17000 tonna, délen mindössze 1500 tonna volt. A gazdaság fejlődését biztosító infrastruktúra adatai hasonlóak. Az egyesítés időszakában Olaszország északi régiói mintegy 75.500 km-es úthálózattal és 2.316 kilométernyi vasútvonallal rendelkeztek, míg a délen, a korábbi Két Szicília Királyság területén mindössze 14.700 kilométernyi közút és 184 kilométernyi vasút épült és ezek is csak Nápoly közelében. A vízi közlekedés, a hajózható folyók és csatornák vonatkozásában dettó. Délen alig van gőzhajó, a vízi járművek zöme legfeljebb a part menti közlekedésre alkalmas nagyobbacska bárkák. De ugyanez mutatkozik a védelmi képességek terén is, a Dél a szárazföldi hadserege és a haditengerészete egyaránt körökkel a kor követelménye mögött. És ez a leszakadt hardver, leszakadt szoftverrel párosult, az írástudatlanok aránya északon 54%, délen 87%. Ez lenne az egység?

Lenézők és lenézettek
Út Olaszország fele. 5. menet – a tehetetlenek

Ugyanazzal a svunggal, amelyikkel megtörtént az egyesítés, megtörténik a kitagadás is. „Ez nem Olaszország!” – mondták csalódottan a Dél-re tekintő északi elitek. A keserű diagnózist követte a felszínes terápia. Észak a a feudalizmusban reked Dél problémát nézve úgy gondolta, hogy a gond gyökere a déliek rossz kormányzási gyakorlata és úgy vélték, hogy a megoldás a jó piemonti gyakorlat bevezetése. Legott! Kövessük az Észak mintáját! – vette tudomásul a kor parancsát a Dél – és az egyesülés megvalósítása első gyakorlati lépéseként közösen lebontották a vámsorompókat! Azt az eszközt, amivel elő lehetett volna segíteni a felzárkózást! Majd következtek az Északkal nem kompatibilis uralmi szisztéma elemei. A korszerűsítés = lebontás. Amit viszont a lebontott szerkezetek helyébe építettek, a „piemonti állam” nem lett több, mint üres és gyenge formalitás. Az egyesítés eredmény egy antitetikus – ellentétes elemekből álló – gnóm szerkezet, északon a kor kapitalizmusával nagyjából pariban lévő, fejlődőképes térség, vele szemben délen egy gyenge, kiszolgáltatott, rosszul / alul koordinált tehetetlen romvilág. Északon a polgári fejlődés a kapitalizmus paradigmája virágzik, Délen ennek a nyoma sincs, nincs se polgár se ipar, a mezőgazdaság is primitív és elégtelen teljesítményt nyújt, még ahhoz is keveset, hogy a helyi piacok igényét kielégítse. A Bourbon államtól nem tellett többre, mint önmaga és nyomor siralmas újratermelése. Ez elsöpörtetett. De, ami a helyébe jött az még erre se volt képes. Az egyesítés sokkolta a délieket. Eddig éltek valamiben, ami olyan volt, amilyen, zárt, durva és reménytelenül fejlődésképtelen, de a köznapokban mégiscsak hozta a magától értetődőségeket. Biztonságot adott. Lehetett vegetálni. Álmodni. Nem volt sok, de valami volt. És most az olasz egyesítés & piemonti expanzió következtében a Dél a totális gazdasági támadás élményére ébredt. Azok is, akik a folyamattól egy emberibb, humanizmussal telített világot reméltek, a totális szellemi megsemmisülés rémképével szembesültek. A Dél számára a modernizáció nem a kibontakozás, hanem a megaláztatás, a pusztulás lehetőségeként jelentkezett  és a modernizációt hozó „piemonti” a gyűlölt idegen szinonimája lett. Valamit nagyon elrontottak.

A párducokat lelépi a hiénák 
Út Olaszország fele 5. menet – de semmi sem változik

Giuseppe Tomasi Di Lampedusa (palermoi író) A párduc c remekművéből az egyesülést követő helyzetet tárgyaló párbeszédet tömörítve idézem. A beszélgetés során Chevalley lovag – Észak – don Fabrizionak, a szicíliai arisztokrácia tagjának – Dél – felvázolja a perspektívákat s kéri vállaljon részt az új olasz királyság megszervezésében. A beszélgetés:
É: – Szicília a Szárd királyság része lett, helyesebben egyesült vele. Ez új lehetőségeket nyitott a szigetnek – kezdi a lovag – Legyen ennek részese! Öröm és megtiszteltetés lenne, ha (…) stb. stb. (…) Legyen a szenátus tagja!
A herceg fáradtan néz maga elé. A hízelgő szavak úgy peregtek le a róla, mint víz a tündérrózsa leveleiről.
D: – Az utóbbi hat hónapban, amióta a maguk Garibaldija partra szállt Marsalában, túlságosan sok dolgot cselekedtek a megkérdezésünk nélkül, hogy most azt lehessen kívánni, hogy ezeknek a kezdeményezéseknek a továbbfejlesztésében tevékenyen szerepet vállaljak. (…)
Tagja vagyok egy uralkodó osztálynak, amely óhatatlanul kompromittálta magát a Bourbon-uralommal és amely e múltnak szükségszerűen elkötelezte magát. Nem is annyira hűségből, mint illedelmességből. Szerencsétlen nemzedék az enyém, mely két világban él és egyikben sem érzi jól magát. Mindennek a tetejében illúzióim sincsenek. Mihez kezdene a szenátus velem a tapasztalatlan törvényhozóval, aki mint magát, másokat se tudna áltatni. Ez pedig nélkülözhetetlen a vezetéshez. Nem, nem akarom, … a politika engem felfalna. (…) 
Öregek vagyunk, nagyon öregek. Huszonöt évszázad óta hordozzuk a legkülönfélébb kultúrákat, egyet sem teremtettünk, egy sem sarjadt belőlünk, egy sem a sajátunk. 2500 éve, hogy gyarmat vagyunk. Tudom a mi hibánk, mi tehetünk róla, de mindegy belefáradtunk, kiégtünk elfáradtunk.
É: – De ennek most már vége, Szicília nem egy meghódított tartomány, hanem egy szabad állam szabad része! – veti közbe az Észak hangja.
D: – A szándék nemes, de elkésett. Álmodni, sokat álmodni, ez a szicíliaiak vágya és gyűlölik azt, aki felébreszti őket. Még ha a legszebb ajándékot hozza is. Bár őszintén kétlem, hogy az új királyság sok ajándékot tartogatna számunkra.
Minden megnyilvánulásunkat a feledés, a halál vágya mozgatja. Szeretkezéseinkben is felejteni akarunk, a késelések, a lövöldözések a halált akarják, a lustaság, a bódító mámoros italozás, a kéjes tunya mozdulatlanság, minden a halál akarása. Híresek vagyunk százados elmaradásunkról, az újdonságok csak akkor ragadnak meg bennünk, amikor már másutt letűnőben vannak s nem képesek vitális áramlatot hozni. Ezek a mítoszok tiszteletet érdemelnének, ha valóban régiek volnának, de csak baljós törekvések arra, hogy visszamerüljünk a múltba, mely csak azért vonz, mert már halott. Aztán a múltnak ezek az emlékei, melyek nagyszerűek, de érthetetlenek, mert nem mi építettük őket, és amelyek úgy állnak körül bennünket, mint megannyi néma kísértet, aztán a kormányok, amelyek ki tudja honnét jöttek, és szálltak fegyveresen partjainkra, amelyeket azonnal kiszolgálunk és hamarosan meggyűlölünk és soha meg nem értünk, amelyek csak műalkotásokban fejezték ki magukat és rejtélyes műemlékekben. Továbbá nagyon is megfogható adószedőkben. Mindez együtt alakítja a mi jellemünket, amely így függő marad nemcsak valamilyen félelmes lelki elszigeteltségtől, hanem a külső sorsszerűségtől.
Önöknek olyan ember kell, aki az érdekeit össze tudja kötni a ködös társadalmi illúziókkal. … Valaki mást ajánlanék a szenátusba. … Illúziói … illúziói neki sincsenek, de ha kell, teremt magának.
É: – Ha az olyanok, mint ön visszavonulnak, szabad lesz az út a gátlástalanoknak, a szűklátókörűek, …. A lelkiismeretére hallgasson és ne a gőgös igazságokra.
D: – Ön jó szándékú ember, mindenben igaza van, csak egyben téved, hogy a szicíliaiak meg akarnak változni. Miért akarnának? Tökéletesnek tartják magukat, a hiúságuk nagyobb a nyomoruknál. (…) Mi oroszlánok voltunk és párducok s a helyünkbe most sakálok és hiénák lépnek, hogy semmi se változzék, hogy minden így maradjon. Nem szabadna így maradnia, de így marad egy-két évszázadon át, aztán rosszabb lesz.

 „Aztán rosszabb lesz”
Út Olaszország fele 5. menet – a barbár elit

Az Észak nagyjából abban a reményben indult a Dél felé, hogy ott magukhoz hasonló, velük egyívású urakkal fognak találkozni, akik kellően nyitottak és fogékonyak az általuk ajánlott jó kormányzás metódusaihoz. Ezzel szemben, amit találtak, az ennek a szöges ellentéte volt. A Dél főszereplői olyan korábbi piszkos csapatokból lett forradalmárok, akik aktív kapcsolatot ápoltak a bűnözői körökkel, olyan arisztokraták és egyházi méltóságok, akik visszasírták a Bourbonokat, olyan helyi politikusok, akik különösebb gond nélkül raboltak, akár embert is, váltságdíjakat követeltek, zsaroltak, s ha kellett gyilkoltak. Mindezek mellé ott voltak a hazafias tömegek, akik a felszabadult lelkesedésükben nem fizették meg az adót. A készletből egy valaki nagyon hiányzott egy déli Cavour, aki nem csak vergődik és gazdagszik, hanem megérti a helyzetet, aki ambicionálja az egyesülést és, aki képes azt levezényelni. Nos, ilyen se égen, se földön nem volt. És azóta se termett. Ennek következtében az új olasz kormány tanácstalanul meredt maga elé és, mert valamit mégiscsak tennie kellett, rendkívüli állapotokat hirdetettek, hadsereget küldtek, akikkel egész városokat szálltak meg, tömeges letartóztatásokat foganasítottak, deportálásokat rendeltek el, falvakat mészároltak le, s amikor már látható volt, hogy ennek semmi értelme, amikor a Palermót körbevevő hegyekből felkelő csapatok / bandák szálltak alá,  újabb 40000 katonát vezényeltek a Szicíliába. De hiába, a felkelést csak lefojtani tudták, a helyzet egy tapodtat sem javult. Szicíliát nem sikerült átalakítani, de még pacifikálni se. Nem történt semmi csak az arisztokrácia hullott szét – mondta minden pátosz nélkül csendesen Tomasi Di Lampedusa – ami maradt az a csodálatos díszletek közötti barbárság.
A győztes Észak nem értette és ennek következtében kezelni se tudta kezelni a Dél problémáit. Közelről nézték, hogy délen semmi sem változik, vagy ha igen, akkor az még rosszabb lesz. Az arisztokrácia megszűnt, de nem jött helyébe semmi. Délen a Risorgimento diadalával befejezik a Napóleon kezdte folyamatokat, elsöprik a feudális világot, de a helyére állított új modern állam praktikusan egy hajítófát se ért, se a nagybirtokosoknak, se a parasztoknak nem biztosította a törvényes rendet, a jog adta védelmet, a jog uralmát. Ami volt, az a káosz. A latifundiumok tulajdonosai abban találták a megoldást, hogy a helyi éppen nem foglalkoztatott brigantikból, földönfutókból, nincstelenné vált parasztokból, szökött katonákból csapatokat szervezzenek és velük orvosoltassák gondjaikat. Akinek volt ilyen rendcsináló stábja, az ezekkel kényszerítette ki az akaratát, velük felügyelték a munkát, velük őriztették a javakat, velük kezelték a konfliktusokat ás amikor ítéleteket hoztak velük hajtatták azokat végre. Ezek iránt a szolgáltatások iránti kereslet pedig nőtt, nem csak a földbirtokokon voltak jelen, hanem mindenütt, ott voltak a kereskedőknél, a szállítmányozó társaságoknál, a gyárakban, a bankoknál, de a konkurens bűnözőknél is, a rablóknál, a tolvajoknál, csalóknál, mindenütt, ahol pénz volt, amit meg lehetett védeni, amit el lehetett zsarolni. A tevékenység nem a legalitás / illegalitás mentén, hanem van pénz / nincs pénz mentén szerveződött. Ahol volt pénz, ott előbb-utóbb megjelent egy erős ember, aki felajánlotta, hogy szerény ellenszolgáltatás fejében megvédi.
Ha egy szerkezet létrejön, akkor annak érdekei lesznek és ezek között a legalapvetőbb az, hogy növekedhessen. A növekedés legegyszerűbb módja, ha az intézmény megteremti a maga keresletét. Ez történt a szárba szökő védelmi vállalkozások terén is, amikor azokkal a rablóbandákkal kezdtek kooperálni, akikkel szemben a védelmet vállalták. Könnyen megtehették, hiszen a védelemre szakosodott vállalkozások a legtapasztaltabb, legerőszakosabb bandákból rekrutálódtak s ezer szállal kötődtek azokhoz a bűnözőkhöz, akikkel szemben vállalták a védelmet. Így az alapból meglévő fenyegetettségek kezelésére alakult védelmi kapacitások, ahogy munkába álltak, azonnal újabb bűnöző kapacitásokat hoztak létre és ezzel beindult a rendkívül jövedelmező erőszakipar fejlődésspirálja. A kezdeti naiv feltételezés – ha volt ilyen egyáltalán – hogy ezekkel a bandákkal kezelni lehet a jogbizonytalanságot végzetes tévedésnek bizonyult. Ezek a brigantik nem, hogy nem hoztak biztonságot, de ki se múltak. És miközben egymást életben tartva intézményesültek elvontak minden forrást, nyomorba döntöttek mindent, amihez csak hozzáfértek. Létük minden más pusztulását hozta. És semmi sem történhetett a jóváhagyásuk nélkül. Semmi.
A gyenge állam eleinte csak engedte, idővel azonban áldozatául is esett a folyamatnak. Az erőszakra szakosodott stábok nemcsak a teljesítményhiányos állam okozta vákuumot töltötték ki, de magába az államba is beszivárogtak s foglyul ejtve azt, a maguk hasznára működtették. A folyamatnak csak majd Mussolini próbál véget vetni, aki a húszas évekbe megunva az állam&mafia szimbiózist a teljhatalommal felruházott vasprefektust, Cesare Morit küldte Szicíliába. A vasprefektusban nyoma sem volt az olasz lazaságnak, lehet, hogy énekelni se tudott, kemény kérlelhetetlenséggel szolgálta a fasiszta államot, gyilkolt, kínzott deportált. Irtott mindent, amihez a mafiának a legcsekélyebb köze is lehetett. A szervezet alámerült, sokan kivándoroltak Észak-Afrikába és Amerikába, de a polip megmaradt. A nagy újjáéledés lehetőségét a második háborúban, az 1943-as szicíliai invázió hozta el, amikor a szövetségesek kiegyeztek a Mussolinit gyűlölő mafiával. Az alkut követő együttműködés mindenki számára gyümölcsöző lett, a háborút követően Lucky Lucianot kitoloncolták a börtönből, haza mehetett Szicíliába, a régi déli olasz családok pedig átvéve az amerikai olasz maffia módszereit visszaerősödtek és így együtt nemzetközi jelentőségű bűnszervezetté nőhették ki magukat. Happy end nincs. Ez nem operett.

P.S.
A dolgozat nem példa, hanem tanulság. De csak akkor, ha a tanulságokat alkalmazzuk. Ha nem, akkor példa lesz. Intézmény. 

„Az ember megszületik és belenő egy társadalmi rendbe, melynek írott és íratlan törvényei vannak, s amelyben – akár boldog, akár boldogtalan – mindenféleképp otthon van. A háború forgószélszeszélye hirtelen kiveti ebből a környezetből, és átadja egy másikba, a fogságba, mely rabság ugyan, de mégis rend, írott és íratlan törvényekkel, időbeosztással, jogokkal és kötelességekkel. De amíg az egyikből átkerül a másikba, addig a senki földjén kóborol és visszazuhan egy olyan ősállapotba, amilyenben évezredek óta nem élt ember.” A senki földjéhez képest minden biztonságos, hisz ez nem más, mint az abszolút reményvesztés. Mennyiben más ez az én feladást kikényszerítő nyomás, miért válnak ehhez képest összkomfortos menhelyekké Goffman terepei? Örkény válaszol: „A rab a fegyházban hiszi és várja, hátha megcsikordul a kulcs, kegyelmet kap és szabad. Itt nincs semmiféle kegyelem … hosszú és nehéz évek gördülnek alá … s ezt nem gyorsítja meg sem a vágy sem a bánat, sem az imádság.”
„Sem a vágy sem a bánat, sem az imádság” tragikusan tömör összefoglalása annak, amikor a világ számára érdektelen nyűggé válik az ember. A vagonokon kívüli világ menhelyein vannak illemszabályok, van lehetőség, esély, itt hézagmentes a zár. Ott „csak” metakommunikative közlik a megbélyegezettel, hogy bizonyos helyzetektől, interakcióktól tartózkodjon. Az Én-t összetörik, az identitást látszólagossá teszik, de az egyéni létet, a látszat elismerés (phantom acceptance) és a látszat normalitás (phantom normalcy) védi. A lágerek felé menő vagonokban a fogoly egyértelműen és kizárólag egy elítélt / leírt csoport tagja, nem látnak egyéniséget, nincsenek különbségek. Csak bevagonírozott van, csak ezt veszik tudomásul, csak ezt a státuszt jelzik vissza. ( Ez olyannyira igaz, hogy még a zsidó munkaszolgálatosokat és a németeket is egyformán kezelték.) A büntetés a jelen csoport-hovatartozásuk, fogoly mivoltuk következtében jár és nem a múltért és főleg nem az egyéni múltért. Nem megbélyegzetteket gyűjtenek össze, hanem az összegyűjtötteket bélyegzik meg. Csak vagon van, csak tábor van, meghatározott számú fogollyal, ahol magas a normalizált leltárhiány. A lágerek kialakulása, a fogságba esés idején nem csak az emberi méltóság, de a csupasz lét is veszélyeztetett. Nem azért mert megölik az embert, hanem, mert hagyják meghalni. Az emberek nem emberek.
A katonát már, amikor kimegy a frontra, halottnak tekintik. Nem írnak neki, nem kézbesítik a leveleket, vagy ha igen, a lövészárokban nem érzi a dolog realitását. A fogság végképp megpecsételi sorsát. A foglyot nem zárt szigetre viszik, ott a számkivetettek élnek, hanem a világ zárul le számára. Nem létezők lesznek. „ Dr. Nánásy György … 1943 telén térd alatt amputálták mind a két lábát. Néhány héttel utóbb került elszállításra; a vagonban már csak „fönt” volt hely, a priccsen. A priccs hatodnap meglazult, a fele lecsúszott a földre, s a föntiek attól fogva úgy utaztak, mint egy síkos csúszdán. Támaszkodva, kapaszkodva. A priccs lejtett, a vonat rázott. Nánásy csontjai még nem zárultak be. Nánásy csúszott és kiabált. Néha erőt vett magán valaki följebb ültette és megtámasztotta egy fadarabbal. De ez sem használt. Föl kellett volna emelni a priccset és beverni néhány szöget. Gyengék voltunk? … Nánásy még két napig jajgatott, azután elhallgatott. Sem a jajgatását, sem a halálát nem vette észre senki” Amikor a lélek a senki földjén a vagonok csendje uralkodik, nem gyilkolnak, hanem meghalni hagyják egymást. Nincs Én, nincs közösség, nincs perspektíva. A gyilkos és az áldozat között a sötét utcán, vagy a harctéren társadalmi viszony van, interakció van, amelyben egymás helyzetét törekvéseit, lehetőségeit felmérik, vélt valódi okok miatt ölnek, halnak meg. Cselekvésükbe bekalkulálják a másikat. A vagonokban azonban nincs egymáshoz közük, senki sem hallja a haldokló nyöszörgését. Az emberi csoport rémítő lehetősége.
A vagonok lakóinak döbbenetes frusztrációs élmény jut osztályrészül. Totálisan elvesztik kapcsolataikat a külvilággal, teljesen cselekvésképtelenné válnak. Egyetlen történésszerű reakciójuk, védekezésük a regresszió, a felejtés. A vagonokban a létezés kegyetlen krízisét élik meg. Elszakadnak a lét értelmét adó környezettől, drasztikus élményük, hogy az eddig vezérlő értékeik lim-lommá váltak. „ Az embernek eláll a szíve verése, ha látja, hogy nincs rés se előre, se hátra, nincs egérút se jobbra, se balra, egyet tehet csupán, eldobni a fegyvert és megadni magát. Pár órát, vagy napot él így az ember, szívműködés nélkül, és várja a lapockájába a golyót.”
Az idegen ellenséges közegben nem számolnak vele, lemondatják a legminimálisabb Én-érvényesítési törekvésekről, elvágják az „új” világhoz vezető utat, nem vele, hanem csak körülötte beszélnek. Itt az első és megdöbbentő reakció a felejtés, a tompaság, a közöny. Az egyént teljesen felkészületlenül érik ezek a megrázó élmények. A katonákat győzelmi indulókra tanították, és nem a fogság nehézségeit áthidaló lelkigyakorlatokra. A felejtés spontán védekezés.
A veszélyeztető emlékek elemi erejű elhárítása menekülési reflex és nem amorális magatartás. A honvágy, a család, a szeretteik iránti vágy, vagy bármely más korábban erős kötődés olyan zavaró emlék, amelyek könnyen esnek az adott helyzet által igazoltan és érthető módon a felejtés áldozatává. A felejtés elsősorban az egyént veszélyeztető identitás-elemekre terjed ki. De ha az embernek nem marad egyetlen egy tulajdonsága sem, amelyet bemutathatna, ő maga is feleslegessé válik. Érdektelen, semmit sem jutalmaznak, semmit sem büntetnek, semmiről se vesznek tudomást.
„Volt, aki születése évén kívül egyetlen évszámra sem emlékezett. De a legtöbben a neveket felejtették el. Nemcsak az iskolában tanult hírességeket … A barátjuk nevét nem tudták megmondani. Nem elég, hogy elfelejtette, hónapokon át eszébe sem jutott, hogy felidézze, fejét törje rajta. Teljesen mindegy volt neki …. Nem tudom, hol és mikor éltek az emberek a tompaság és a közöny ilyen fokán” A felejtés megalapozta közöny nyugalma nem egyszerűen a lélekben megbúvó, ott munkálkodó okokkal magyarázható. Ez a felejtés nem az orvosok illetékességébe tartozó patologikus amnézia. Vagy szerényebben nem adva diagnózist mások helyett a történés tisztán pszichés, egyedi, vagy ha úgy tetszik társadalmi viszonyoktól ment oldala nem érdekes számunkra. Simmel gondolatát idézzük nevezetesen, hogy a személyiség sajátszerűsége, hogy benne a szociális körök egyedi módon találkoznak. Az összekapcsolódás nem pszichológiai síkon történnek, hanem egyike a legfontosabb szociológiai képződményeknek. Amikor a lágerekben a személyiség kiürül, nem egyszerűen a psziché űrül ki, hanem a társadalom.
Lényegében hasonló, de kivitelezésében más az abszolút elszigetelődés vállalása. „Odafönn északon Jaroszlav körül volt egy tiszti tábor. Kevés magyar került ide, de köztük egy hadnagy, egy Demecs nevű. Azzal tűnt ki, hogy a felső priccsen, ahol aludt, az ágyra szabályos kutyakuckót épített. Öreg dongafából csinálta, volt teteje, oldala, bejárata. Úgy hívta: bunkerom. De hát szabályos kutyakuckó volt az. Abba húzódott Demecs. Éjjel kilenc órát aludt, nappal nyolcat. A huszonnégy órából tizenhetet Néha kidugta a fejét és lekiáltott: Vida van már ebéd? Aztán visszabújt.” Mi ez, ha nem a kitaszítottság lereagálása, a jelent és a múltat totálisan felejteni akarás egyik csúcsteljesítménye. A szóban forgó tisztet teljesen normális embernek kell tartanunk, aki a kegyetlenül rideg / hisztérikusan represszív világban keresett és talált orvosságot, igaz ez a gyógyír őt magát, Én-jét emésztette fel. Életrajza, élete áldozati oltárára került. Menekült a múlttól, a totális szakítása teljesen kiürítette, következésképpen abszolút értelemben a szó legszorosabb értelmében, csak vegetált, felszámolta az egyetlen „Én”-t mentő, őrző utat; az emlékezést.

A vágytalan tömeg
A táborlakók döbbenetes sok mindenre kiható, meghatározó élménye, hogy egy percre sincsenek egyedül. Az állandó kontroll kimeríti a lelket. Itt a kollektivizmus egyenlő a mindent átfogó ellenőrzéssel. Belekerülnek a tömegbe, mely viszi őket valamerre, a feloldódás felé. A kapcsolatteremtés lehetetlenségei, vagy legalábbis súlyos nehézségei következtében a csoporttagság nem jár közösségi érzéssel, nincs mibe kapaszkodni. Tehát az „egy percre sem vagyok egyedül” itt megfordul, „csak egyedül vagyok” élménnyé válik, mert a tömeg nem közösség. Amíg az egyén környezete nem igényli a közreműködést az élet ingerszegény, tevékenységrendszere kiüresedik, sőt az élet maga lesz a kongó üresség. Nincs mit beszélni, nincs mire akciót szervezni. Részt vesznek valamiben, amiben kötelező a részvétel, miközben minden kompetenciájukon kívül van és képzelegnek. A fogoly helyzete ilyenkor hasonlatos, ahhoz a kísérleti személyhez, aki sötét szobában ülve várja a jelet. Azzal a különbséggel, hogy itt örök, megfellebbezhetetlen a sötétség, nincs könyörületes kísérletvezető, aki rábólint a hallucinációra.
A körülmények, az események által kifosztott emberek kapcsolatai próbálkoznak kialakulni, de labilisak. „A barátság egy óráig tart.” Nincs értelme titoknak, szeméremnek, jóságnak, morálnak, önfegyelemnek. Igaz lázadni sincs miért. Átlátszó, test nélküli, meztelen emberek. Fáradtak, amit tesznek nem célozza a másikat. Az akciók nem mások felé tartanak, hanem inkább csak megtörténnek. A barát kezdetleges szerszám az élethez. Nem lehet társ, reménytelen a kooperáció, reménytelen minden interakció, nincsenek még szervezőerejű kollektív célok. A foglyok nem szeretik egymást, nincs mit szeretniük egymásban. Közös akcióik nincsenek, csak együttmozgások vannak. Üres rítusok.
Esély
A cím sejtette gondolatsor addig követi a foglyok életét, amíg a világ lezárulása élmény át nem alakul a szigeten vagyunk érzésig, a remény megjelenéséig. Ennél a pontnál azonban érdemes tovább menni, a reményről, vagy kevésbé költőien az én-érvényesítési lehetőségek megjelenéséről is szólni. Ez három lépcsőben történik. Először is esély kínálkozik az életben maradásra, az identitás regenerálódására, másodszor új azonosulási pontokat keresnek – és ha találnak, azt minőségtől függetlenül elfogadják! – harmadszor pedig mindezek védelmében felbukkan az agresszió. Mert van mit félteni.
A csönd páncélját két történés töri meg. A kenyér és az első otthoni levél. „Talán nem árt emlékeztetni arra, hogy az emberi öntudat alapja ma is a karéj kenyér. Minden csak utána következik. Álom, szeret, vágy és szerelem, imádság, és még az emlékezés is. Csak akkor, ha kézben a karéj.” Az életre való esély megjelenése, feltűnése hozza „az ember szól emberhez” élményt. A korábban idézett részletek, tények igazolják, hogy ez nem természetes velejárója az életnek.
A regenerálódás első lépése a kiscsoportokhoz fűződő kapcsolatok felelevenítése és a depolitizált „hova való vagy” kérdés megjelenése. A fagyott lélek felengedése az első megnyilvánulásokban összefoglalt élet maximum másfél perc. Ez nem életrajz, nem töprengés a fogságig vezető úton, nem tájleírás, nem az otthon szokásainak bemutatása, hanem egy a múltból átmenthető történet, egy ezerszer elmondott sztori. Az emberek beszélni, kapcsolatot teremteni tanulnak. Az emlékek hihetetlen mértékben elapadtak, és csak lassan bújnak elő; a múlt egy délutánja, egy vicces epizód másfél percben előadva.
Amikor elindulnak a levelek, újra indul az élet is. Ez az igazi reménysége a két vállon fekvő tehetetlennek. Ha a honvágynak értelme és alapja van, az identitásregenerálás, -őrzés is előjön, kontroll alá kerül a bemutatásra alkalmas „Én”. Ha lehet élni távolságot tartanak a fogolyszerep és az Én között, „az ember behunyja a szemét, ha hazagondol. Nem azért, hogy jobban lásson, hanem, hogy mások ki ne olvassák gondolatait.” A fogolynak nem a szabadság hiányzik, hanem az otthon. Mi a kettő közötti különbség? A csak haza, vagy a mindenhova, csak haza nem közötti választás. A láger szökevényei, akik ellenőrizetlenül kódoroghattak az országban, helyenként jól élhettek – asszonyt, lakást, ételt kaphattak – arra gondolva, hogy a tábor hamarabb kerül haza, mint ők, visszatértek. Muszáj visszatérni, hogy esély legyen a kívánt azonosulási pontokat hordó csoportok viszontlátására. Kint lehet enni, bent lehet bízni. És ez utóbbi volt a fontosabb.
A honvágy nem hazaszeretet, nem egy rezsim iránti hűség. A honvágy az identitás keresése, a legfontosabb „Én” rész visszanyerése; a „honvágy a családom”. Ezért a hazajövők sohasem egy rezsimet dicsérnek, hanem a megölelt barátokat. A haza egy családi fénykép a falon. Ez a remélt biztos. Ez az a múlthoz kötődő szál, amely mentén újjá lehet szervezni az életet. A identitás regenerálódásáról a haza, a család a kereséséről szólva „a van otthon”, „a van otthonunk” fontosságáról, a magunk és mások előtti görcsös bizonyításáról tanúskodik, hogy a lágerben „van olyan, aki megveszi a levelet. Ad érte kenyeret, vagy levest, csak legyen neki lapja hazulról. Volt olyan, aki fényképet lopott, egy kislány képét, akit nem is ismert. Egy évig dugdosta a lányka képét, akkor észrevették, hogy nézi, elvették a képet és visszaadták az apának. De erre a tolvajra se mondta senki, hogy lopott. Amikor már lehet hinni, kialakul a felszín alatti élet, az „underlife” amikor a fogolyszerep és az „én” kettéválik. A remény felcsillanása egyben a szigeten vagyunk érzést hozza.
A lágerek világa azonban vontatott világ. Az elszigeteltség, a helyzet átmenetiségébe vetett hit, a külvilággal való egysíkú érintkezés, minimális lehetőségek okozzák, hogy a „táborok társadalmi fejlődésében sosem robbant ki forradalom”. Ugyanakkor a korábbiakhoz képest van változás. A szükséges funkciók szerint rétegződik a tábor. Hivatalosan a „demokratikus” fogoly státusz van érvényben, de mellette, alatta egy másik világ is kialakul. Ez magával vonja a jelképek születését. Fájón szegény volt az, akinek nem volt semmije. A lágerekben kialakul a kereskedelem, amelyben a tisztán szimbolikus értékű értelmetlen használati tárgyak nagy számban szerepeltek. A „hivalkodó” fogyasztás tárgyai: filmtekercs, gramofonlemez, ruhaakasztó, magyar-román üvegszív, kanárimadár, minden áramkörre jó (!) villanymotor. Ezek voltak az underlife státuszszimbólumai.

Új minőség
Szigetté válik a tábor, amikor „elhisszük, hogy ismernek foglyot, sőt azok vagyunk mi is, mi magunk” Mihelyt elhittük, azonmód másképp látjuk a világot. … Az ellenség kezd vonzóvá válni … Tény, hogy minden hadifogoly tiszteli azt a népet, amelynek fogságában él – azért, mert hatalmában van. De egyúttal gyűlöli is – és ugyanezért, mert a hatalmában van.”
Az újjal való azonosulás, az új érdekérvényesítések mentén alakul. A táborban a rab tevékenységére és sokkal kevésbé egyéniségére tartanak igényt. A fogoly helyzete spontán igazolódik. Alávetettségét elismeri, bár átmenetinek reméli. Az átmenet idejét két dologtól véli gyorsíthatónak: teljesítményétől, illetve nevelhetőségének a bemutatásától, az ehhez kapcsolódó bűnbánatától. Nyilván az előző a sikeresebb, legalábbis így az első időkben ez kecsegtet több sikerrel. Ez olyan terület, amely az őrzőknek fontos, tehát itt előnyöket biztosíthatnak. A személyiség itt intézményesült védelembe részesül. A teljesítmény szabadság, esély, de nem ez a szabadság teljesítménye, a szabadságból fakadó esély. És ez az, ami az aktivitás visszafogását is előidézi. Aki feladja a szabadságát, úgy érzi, hogy ezért azoknak, akik erre kényszeríttették, el kell őt látniuk. Kárpótlást igényel azért, amiért lemondott a szabadságáról. Várják a materiális kompenzációt – mondanánk ma. A teljesítményt szívességnek tekintik, hiszen nem csak a haszontól, de az alkotás, az Én-érvényesítés örömétől is elesnek. Az őrzőt ez a kérdés nem igen izgatja. A fogolyra csak részlegesen tartanak igényt, nem igen akarnak új embert faragni belőle, nem igen kívánnak új motivációs rendszereket, nem akarnak helyzetükben boldogan élő embereket.
Említettük, hogy a lágerekben felüti a fejét az agresszió. Azok ellen tőr ki, akik veszélyeztetik a létező, vagy remélt előnyöket. „Egy Kirov melletti tábor aktivistája beszélte, hogy amikor felolvasták a gyűlésen Mindszenty hercegprímás pásztorlevelét, amelyben rablásnak nevezte a földosztást, váratlan felháborodás támadt. Le vele, pusztuljon ordítozták, nekipirosodva és éjjel a barakkban véresre vertek egy susztert, amiért ezek után imádkozni mert.” Hatékony lenne a politikai átnevelés? Aligha. Félreértelmezték, a demokráciáért folytatott harcot? Minden bizonnyal azok is, akik oktatták. Magyarázatnak mindkettő kevés. Valószínűleg saját maguknak akarták demonstrálni változásukat, tettekkel megpecsételni mondván ők mindent megtettek, hogy felkerüljenek egy haza induló vonatra.
Hasonló célt szolgál, amikor az agresszió célja nem a bűnös Másik, hanem az egyén saját múltja. Kevésbé véres, de ettől nem feltétlenül egyszerűbb, amikor a múltat a jelen igényeinek megfelelően át kell szervezni. Nem a közönséges hazudozókról van szó, akik hetente változtatják Én-jüket, udvariasan prezentálva mindenkinek azt, amire annak szüksége van, és aminek a fejében kasszírozzák előnyeiket. A rabok saját magukkal szemben is ambivalens érzéseket táplálnak. Gyűlölettel és lelkesedéssel nézik múltjukat, jelenüket, bemutatásra, eligazodásra alig alkalmas kevert önmagukat, miközben tehetetlenek. Az újbóli öndefiniálásra és bemutatkozásra nincs módjuk. A kiút az álom, a tagadás, a képzelt lázadás, a szökés, vagy a hasonulás a jelennel, az ezt igazoló képzelt múlt. Torzul az életrajz, a csalafinta emlékezet eredménye a jelenbe belelátott követelményeknek megfelelő csúsztatott múlt. A tegnap eseményei a jelen fényében a korábbiaktól valós súlyuktól eltérő szimbolikus rendbe szerveződnek. Az eddigi életpálya úgy súlyozódik, hogy a legkisebb erőfeszítéssel lehessen a jelen igényeihez illeszteni. Életüket a célt vesztett, rendezetlen eseményhalmazt visszamenőleg újra értelmezik. A régi motivációktól függetlenül új koherens egységet alkot az életrajz. A múlt eseményeit úgy adják elő, hogy annak diszkreditáló hatása minimális legyen. Újra értelmezik a múltat és ez nem egyenlő az ön vagy mások megcsalásával. A csalódás élménye teszi árnyaltabbá, töprengővé például az újra értelmezés útján megindult nyilas szavait. „Szentül hittem, hogy a németek megnyerik a háborút. Legalábbis így mondtam Szentül hiszem … úgy vélem, már csak magamat hitegettem vele”

Élni! Élni! Élni! – az identitás újrtatervezése
Az új Én bemutatásának a személyiség fejlődés demonstrálásának példái a foglyok színháza. A magyar színház „A munka himnuszával” indult meg. A kovácsműhelyből felcipelték a színpadra az üllőt és három munkás verte rajta a vasat. Így kezdődött a darab. Később megjelent három kis ördög; szurkálták a munkásokat. A szerző azt mondta, hogy a ördögöcskék a nagytőkéseket jelentik, de ez nem tűnt fel senkinek, s a közönség kitűnően szórakozott. A jelenet vége az volt, hogy bejött egy vörös katona és konzervdobozból csinált szuronyával kihajította az ördögfiókákat, aztán elénekelték az Internacionálét. A közönség kétszer is kitapsolta a szerzőt a zalaszentgróti fűszerest, aki rettenetesen boldog volt. Valószínűleg annak örült a legjobban, hogy senki sem firtatja mit jelent a darab.
Az élni akaró álmodók mindig nekigyürkőznek, próbálnak, erőlködnek, de hogy hová? mit? miért? és hogyan? …. Nem tudni. Az erőterek véletlenjei döntenek. Majd lesz valami. A drámaíró zalaszentgróti fűszeres modell értékű, ugyanúgy, mint a közönség. Az alkotó fél, hogy leleplezik svindli – mondják és ő tehetetlen. A közönség örülni akar és alapélménye a félelem. Tapsol, és ha lehet, nem kérdez.
És még egy zokogó komédia, szinte az akarás emlékműve.
„ A Kacor-királyt Kijevben játszották. Ebben csupa állat szerepelt. Papundekliből kivágott álarcokkal, ami azért volt jó, mert nehezebb volt kitalálni a szereplőket. Állatországban csend honol és béke, de belép az oroszlán, e elbődül; Baj van betört Kacor király …! Az állatok rémülten bújnak össze, s várják Kacort. Kacor azonban nem jön, mert közben lehívták a konyhára krumplit pucolni. Az oroszlán leszólt a közönségnek; hamar egy ügyes embert, aki beugrik… Zatovec felugrik a színpadra. Majd ő!
Zatovec az öltözőben magára kapja a kellékeket, közben elmondják neki a szerepet. „Ne félj apám, leadom a dumát!” – mondja Zatovec, aki medvés, azaz kasszabontó a javából. Fölveszi a kifordított bekecset: „én nem értek a politikához, de ez mire való” – kérdezi a szerzőt, mert a macskajelmez hasán nagy fehér horogkereszt díszlik. Eridj csak – tuszkolják. És Zatovec azaz Kacor király tíz perc késéssel végre színre lép … Fergeteges tapsot kap. Akármit mond ezután a közönség nevet és tapsol. Nem sikerült kideríteni, miképpen folyt az előadás. … Zatovac sokat káromkodott. Összetört egy széket, meg akarta verni az állatokat, de azok kérlelni kezdték, és adtak neki egy csajka kását, amit Zatovec nyílt színen megevett kanál nélkül. Ennek örült mindenki …Végül belépett a vöröskatona és újfent énekeltek.
Az élet a sors groteszk. Az ember „A”-ra gondol, „B”-t teszi és „C”-t veszik észre benne. Isten teremtményei vergődnek. Jutalmukra, büntetésükre magyarázatot nem tudnak, nem tudják, hogy megérdemlik-e lehet, hogy csak egyszerűen a balsors, vagy a szerencse melléjük szegődött. A „Jelentős Másik” pedig sziklaként nézi a kegyét kereső nyüzsgő összevisszaságot.

P.S. – intés magunknak
„Igen, az alkotás játékához, testvéreim, szent igenlésre van szükség: a maga akaratát akarja most a szellem, a maga világát nyeri el, ki elvesztette a világot.” – szólott Zarathustra.

A 13. emelet programjának nagyjából a feléhez érkeztünk. Ami megvan; a hódoltság idejétől Horthyig, egy-egy nagy korszak viszonyrendszerét, mintákat és az általuk teremtett rutinokat jelző dolgozatok. Körvonalazódik egy ív, amelynek elemei a ránk jellemző minőségeket, a jelenünk előképeit listázza. Például; az identitás terek közötti ingázásról, a zendülésekről, a feudalizmus paradicsomáról, a nemzeti identitásra való váltásról, a falnak vezetett kibontakozásról, a fejlődésképtelenségből fakadó korrupcióról, a karrier igézetében lévő képességhiányos vezetőről. Az időbeniség itt mellékes, a hangsúly azon van, hogy ezek az elemek, mint a kelet-közép európai organikus fejlődést akadályozó kontaktzóna és /vagy a csökött peremlét tartós következményei ma is vannak. E készlet szépen csillogó kakukktojás elemei a sors elleni lázadások, a szabadságba menekülések – fájdalom – következmények nélküli napjai. A nagy meghatározó az Éj királynőjével – Mária Terézia – szövetséges feudalizmus, aminek viszonyai között született a magyar nemzet. A nemzeti identitás két aranykort is hozott; a reformkort és a kiegyezést, de ezek az aranykorok sosem mentek teljesedésbe, mindig félig sikerültek, a nagy akarások mellett mindig ott volt a praktikus maradás, vagy a büszke múltba fordulás önsorsrontó programja. És ezek győztek. És elhitették magukról, hogy ők a nemzet. Ők a túlélés biztosítékai. És ezt elhitték nyugaton is, így ők lettek a Nyugat elfogadott partnerei. Máig. A Nyugattal való kapcsolat azokat éltette, akik nem akartak nyugatosodni. Ők a haszonélvezők. A napi  gyakorlat; a Nyugat nem abszorbeálta a régiót, hanem, mint használható komplementert alkalmazza. (Nem személyekről beszélek, hanem szerkezetekről) Következmény; sírás és panaszkodás az egyik oldalt, az Időre röhögő új Pusztaszer a másikon. És perlekedtünk egymással, és ezt tesszük ma is – perlekedünk. Minden haszon nélkül. És azt hisszük; erre képes a magyar. És csak erre. Őrlődni, veszekedni az elveszett és az elnapolt paradicsom között – az ugaron.

A kályha – láncolatok
Az élő történelem; identitások története. Az identitások; az azonosulásra felkínált gondolatok története. Az identitások; kultúrák & civilizációk. Az élő történelem; kultúra & civilizáció, a kultúra & civilizáció kibontakozása. A kultúrák & civilizációk; interakciók generálta kapcsolatrendszerek. Az élő történelem identitásokat generáló történelem. Kapcsolódások. A jelen múltba nyúló szövete. Nem a  múlt terjed a jelenbe, hanem, a jelen nyúlik vissza a múltba. Ez fontos. A visszanyúlás, a vissza nem nyúlás alternatívája a mienk. Ez a lehetőségünk. Ez a szabadságunk. Akkor is, ha nem élünk vele. Előreszaladtam.
Mi a kultúra? Ami nem természet, ami nem genetikus teljesítmény, objektiváció, amit az ember hol a maga hasznára, hol a maga kárára, de mindenféleképpen a maga képére teremt. A kultúra az interakciókban megvalósuló ember teremtette világ. Egy kollektíva azonosulásra felkínált alkotása a kollektívának. A kollektíva identitásának, regulázó értékeinek köznapi gyakorlata. Teremtett igazság. Igaz, mert van. Olyan valóság, amiben megmerítkezve az egyén a közössége részévé válik s több lesz, mint egy csorda egyede.
Mi a civilizáció? Valami hasonló, de minden párhuzamosság ellenére is más. A civilizáció a tartósan jelenlévő identitásokat hordó intézményrendszerek, a standard feladatoktól és lehetőségektől a legkülönbözőbb illetékességeken, át az uralmi szerkezetek megannyi összetevőjéig.
A kultúra & civilizáció = szellem & infrastruktúra. Pontosítok; a kultúra inkább a szellem, a civilizáció inkább az infrastruktúra. Együtt – működőképes valóság. Eleven organizmus. Összeszerveződő értelem az értelmetlenségben. Identitáskészlet. Identitáskeret. Létrejöttük a véletlen, de mozgásuk, fejlődésük már nem, ezek már a szabályozó erejű képzetek mentén futó események.
– Ebből áll össze az élő történelem?
– Nagyjából.
– Ebből táplálkozik az identitás?
– Nagyjából.

Folyomány
Ha a történelem identitások története, akkor ezzel azt is mondjuk, hogy az interakciók története. Azt is mondjuk, hogy a történelem fejlődő / növekvő / hanyatló / kapcsolatrendszerek története. Azt is mondjuk, hogy az, az identitás írhat, és addig írhat történelmet, amelyik, és amíg fenn tudja tartani az adott identitást hordózó kapcsolatrendszert. Van network-je. Amíg vannak hősei, eszményei és a célja felé mutató gyakorlat. Azt is mondjuk, hogy a történelem perspektívák kérdése. Nem mindegy, hogy a network melyik pontjából, milyen kapcsolatokkal, mikor és merre tekintünk. Nagyon nem. Én ma, a magyar network peremén, esélykeresőként, a kiegyezésre gondolva Deákban a lehetőségeket teremtő politikai zsenit látom, Bibó – a tudós, a tiszta struktúrák, az ideáltípusok elkötelezettje – a kuszaság megteremtőjét, azok, akik nemzeti identitást valami társadalom feletti,  természetként adott perspektívából nézik – az árulót. És mindenki el tudja mondani, hogy miért. Miközben a magyar network része. Miközben, amit mond, az valós elemeket tartalmaz, magyarázható, érthető narratíva. És, ha ez igaz – márpedig igaz – akkor azt is mondjuk, hogy nem egy történelem van, hanem történelmek vannak. Nem ugyanúgy, nem ugyanannyira, nem ugyanolyan szignifikancia szint mellett, nem stb., de még igazak is lehetnek. Ha így nézzük a történelmet, azt is mondjuk, hogy az élet véletlen, bármi megtörténhet és mindig, minden megtörténhetne másképpen is. Mert az interakció nem törvény. De mindjárt azt is állítjuk, hogy a történelem alakulása mégsem tekinthető csupán a véletlenek egymásutánjának, mert a történelemcsinálás folyamatában az interakciók nem véletlenszerűek. Függnek a már meglévő kapcsolatoktól, csomópontoktól, a kapcsolatrendszer szövetének sűrűségétől, az összerendezett gondolatoktól, a közreműködők jelentőségétől, de legfőképpen a szerkezetek kohéziójától, ami aztán adja az egész alakzat abszorpciós készségét és képességét. Nos, ha ebben a magunk belső viszonyait illetően nagyjából eligazodunk, akkor a teljességre törekedve vegyük mindehhez a minket vonzó és taszító környező identitás terek manipulációit, amelyek előnyök reményében készek más közösségek választásába, a viszonyaik organikus fejlődésébe belezavarni. Ebből a kuszaságból formálódik az élő történelem, ami adja életünk értelmét. Lássuk be szép teljesítmény, ha sikerül.

Mozi

Ez az animáció remekül illusztrálja ennek a blognak jelzett szemléletét. Látható, ahogy kiemelkednek az identitásképződések, ahogy megy a küzdelem a kapcsolatokért, ahogy sűrűsödik a szövet, stb. Ami számunkra hiányzik, az, az, hogy néha kipukkadhatna egy-egy elem, újrakezdődhetne, újra rendeződhetne ez az egész csoportdinamikai képződmény. De ezt hozzá képzeljük!

A történelem a jelentősek története
Ha egy identitás eleven, akkor az őt hordó szerkezetek nyitottak, növekedni akarnak, új kapcsolatokat keresnek és létesítenek. De ezek a kapcsolatok nem esetlegesen jönnek létre. A kapcsolatokat keresők szívesebben kötődnek jelentős csomópontokhoz, mint a kis jelentéktelenekhez. A nagyok nagyobbak, a jelentéktelenek meg jelentéktelenebbek lesznek. Az, az identitás, amely képtelen jelentős személyekkel szervezőerejű gondolattá válni, attraktívvá tenni magát, az nem generál networköt és nem számíthat nagy karrierre. Vergődik egy sort, aztán eltűnik. Amelyiknek viszont vannak mások keresletét kielégítő ajánlatai és/vagy fordítva, van mások ajánlatával szemben fogadókészsége, akkor az egy egyre sűrűsödő hálózat része lesz. Ahol esélyt kap. A fejlődés ezen köreiben a kapcsolatok stabilizálódnak, viszonyok intézményesülnek, és egyre inkább kiszorul a véletlen. Ez a folyamat magában hordozza az identitás pusztulását is, mert ez a stabilizálódás csak egy darabig szolgálja az identitás expanzióját. Ha a véletlenek kiiktatása az innováció kiiktatását is magával hozza, akkor az identitások lemerevednek, attraktivitásukat, majd kohéziójukat veszítve lebomlanak és jön egy új világ, új célokkal, új értelmekkel. Nos, ez a fejlődési ív, nagyjából akkor fut le, ha az identitást a környezete békén hagyja. De ez a magyar esetében ritka, mint a fehér holló, egyenesen ismeretlen. Itt a jelentéktelenből úgy lehet valaki jelentős, hogy közben megőrzi a senki voltát, úgy lehet valaki jelentős, hogy közben senki. (A két senki nem ugyanaz. Az egyik esetben jelző, a másik esetben főnév.) Itt mindig vannak konkurens identitású erőterek, akik életképes kísérleteket lehetetlenítenek el, vagy kereslethiányos, haldokló szerkezeteket kezdenek működtetni. A cél, hogy a kínálat teremtse meg a maga keresletét, legyenek olyan szerkezetek, amiknek a beavatkozó örül, vagy mert az expanzióját szolgálja, vagy mert gyengíti a konkurenseit. Ilyen körülmények között belülről vezérelt fejlődésről beszélni bajos. Itt nem fejlődés lesz, hanem csökött, állandosult szerkezetek váltanak identitást. Minden megváltozik, hogy minden úgy maradjon, ahogy volt.

Visszatérés
Ami egyszer volt, az nem volt. Az epizód. Ami többször, többféleképpen volt abból lesz a történelem. Az a gondolat ír történelmet, amit sokszor sokan gondolnak el. A dolognak, ami jelentősnek ítéltetik, nem kell valóságban is többször megtörténnie, sőt egyszer sem kell, elég, ha a jelen eljátszik a gondolattal, foglalkozik vele. Ha a dolog ihletet, témát ad. Ha reguláz. Ha ideál. Ha célokat generál. Ha életérzést generál. Ha öntudatot és mintát ad. Amivel nem foglalkozunk az felejthető epizód. Ami nem volt, de foglalkozunk vele az identitásunk része lesz. Dugovics Titusz a törököt mélybe rántó hős alakja – legenda. Lehet, hogy annak idején történt valami hasonló, de Dugonics Titusz nem élt és nem rántott senkit sehova. Őt, mint hőst, a 19. század elején álom-gyáros meseírók passzították a magyar történelembe és tették az önfeláldozó hazaszeretet egyik legismertebb szimbólumivá. Magatartása parancs lett, az itt élned, halnod kell illusztrációja. Része az életünknek anélkül, hogy valaha is élt volna. Ott volt Isonzónál, a Donnál, Corvin közben, … ahol az értelmetlen halálokat boldog beteljesüléssé kellett transzformálni. A történelmet csináló jelentősek azok, akik nem engednek, azok az hősök / eszmények / intézmények / ideák / stb., amelyek dolgok tömegével, történések garmadájával függnek össze és garmadáját szülik. Ők nem jók, nem rosszak, hanem jelleget, formát, értelmet adóan meghatározóak. Visszatérőek. Ők tartják kötve az identitást. És válnak az elfogadók számára jóvá. Meghatározzák a perspektívákat, az észlelést, a világ rendjét. És a lehetőségeket! Nem öröktől valóak, nem halhatatlanok, de nehezen múlnak. Megmaradnak, amíg tartóik / haszonélvezőik célt, hitet és félelmeket magyaráznak. Ha elfogy a beléjük vetett hit, ha eltűnnek az általuk magyarázott félelmek, akkor ők maguk is elfogynak és a kornak vége. Egy identitás fémjelezte kor addig él, amíg az iránta megnyilvánuló rajongások és az általa megfogalmazott félnivalóságok fenntartják.

A történelem Én vagyok.
A történelemnek nincs célja, de a múlt rekonstrukciójának van. Ez a cél pedig nem a pontos rekonstrukció, hanem egy Én-t újra és újra megerősítő modell kreálása. Azért emlékezünk, azért fordulunk a történelem felé, hogy biztonságot, eligazodást, értelmet és egérutat építsük belőle, hogy megteremtsük, megőrizzük és újrateremtsük az Én integrációját. Nem a történelem, mint az egyszer volt pontos felidézése kedvéért emlékezünk, nem az a kérdés, hogy mi történt, hanem az, hogyan jutottunk idáig. Magyarázat kell a most-ra. A múlt nem érdekes. A szanaszét lévő múlttöredékeket összerendező narratívák érdekesek. És ezeket írjuk újra és újra át. Az ok egyszerű; mert az identitás nem egy fix reprezentáció. A konstellációk, érdekek, vonzások és taszítások terében új képletek iránt születnek igények, és ezek visznek vissza minket a múlt feneketlen kútjához és újra válogattatja és rendezteti velünk annak tartalmát. Az Én-t magyarázó narratíváinkat karban kell tartani. Fel kell újítani. Ezért nem fix a múlt. Mert, amit szolgálni hivatott, az változik. Mi nem azért írjuk át naponta a történelmünket, mert képtelenek vagyunk a múlt feltárásával járó intellektuális feladatokat megoldani, nem azért, mert nálunk valami genetikailag determinált morális deficit blokkolná a múlttal való szembenézést, hanem mert a perspektívaváltások erre kényszerítenek. Ha változik a konstelláció, változik a múltat befogadó értelmezési keret, az észlelést engedő / tiltó cenzor szempontrendszere. A változó jelen foglyai vagyunk, jobban, mint ahogy a múlt fogná a jelent, ha lenne.

P.s.
Nos, történelem nincs, csak teremtett múlt. A történelem – nincs sehol. Csak a hivatkozásokban. A múlt elmúlt. Nem tanít, nem mutat utat, nem ad támasztékot, csak ürügyet. Ha jól végezzük a dolgunkat. Minden lehetett volna másképpen, minden történhetne másképpen. De nem történik. Így csak nézzük az elveszett paradicsomot és a délibábként üzemeltetett boldog holnapot. Folyamatos jelen. Tehetetlenség. A múlt nem tehet semmiről.

Horthy – egy korszak névadója. Rajongói úgy gondolnak rá, mint egy Istvánra, egy 4. Bélára. Nem így indult, bár suhancként merészen, tengerész karrierről álmodott, de nem nagy csatákat akart megvívni, hanem utazni akart, bejárni a világot. A szülők nem örültek Miklós döntésének, tudniillik röviddel korábban szeretett bátyja, aki szintén tengerésznek készült egy kiképzési gyakorlat során meghalt. De végül megkapja az engedélyt s indulhatott Fiumébe. Tizenötszörös a túljelentkezés, de felveszik. Kadétként csínyeket követ el, majd fess ifjúvá cseperedvén jól lovagol, szép eredményeket ér el a teniszben, kiválóan beszél idegen nyelveken, fesztelenül mozog a jobb körökben. A tervek is kezdenek megvalósulni, a Monarchia haditengerészetének hajóin körbeutazza a világot. Csodás helyek, csodás emberek, csodás kalandok. Ez a fiú tudott élni és tudta, hogy a jó életnek vannak korlátai. Betartotta őket. A szépen ívelő katonapályáját, mint szárnysegéd folytatja, amikor kitör a nagy háború. Az Adria vizein csatázik, megvívja az otrantói ütközetet, rommá lő egy halom olasz halászhajót, megsebesül, leveri a cattaroi lázadást, a főkolomposokat, akik az egyik cirkálót át akarták adni az olaszoknak kivégezteti. (Ezt ő írja emlékiratiban, mások szerint ez időben Pólában volt, az eseményektől kb. 800 km-re északra.) Majd jön a karrier csúcsa, kinevezik a Monarchia flottaparancsnokának, amikor is nehezen magyarázhatóan elveszíti az Osztrák–Magyar Monarchia legdrágább égkövét, az egyetlen magyar gyártású Tegetthoff–osztályú csatahajót, a Szent Istvánt. Nem sokkal később elvész a háború is. Őt éri az a keserű megtiszteltetés, hogy a hajóhadat át kell adnia a délszlávoknak. Azt csinálja, amiért pár hónapja főbe lövetett. El van keseredve. No, nem a felesleges vérontás miatt, hanem, hogy mehet nyugdíjba. Még csak nem is sejti, hogy most kezdődik az élete!

Élet a halál után
Horthy katona, amihez értett, az a katonáskodás, parancsot kapni, parancsot adni. De se háború, se tenger, sőt még hadsereg se nagyon van. És, ami igazán nagy baj, nincs – Monarchia. Horthy nem Magyarországban, hanem Ausztria – Magyarországban gondolkodott. Ő  a Monarchia fia volt s talán maradt is. Amitől idegenkedett, ami idegesítette az a politika. A politika minden baj oka. A pillanatnyi főszereplőt Károlyit rühelli:
1. Mert osztályárulónak tartja. „ Károlyi Mihály szerencsétlen jelenség, aki a saját társadalmi osztályával meghasonlott és szembefordult.”
2. „Károlyi (…) vált (…) Magyarországon a gyorsan szaporodó defetisták vezérévé és mint miniszterelnök készült tervei megvalósítására.”
3. Mert magyar külön utat keresett. ,,Károlyi Mihály abból a célból, hogy Magyarország különválását Ausztriától tüntetően kidomborítsa, a hatalom átvétele után magyar részről külön fegyverszünet megkötését kívánta, noha Felsőolaszországban már a monarchia összes harcoló csapataira nézve aláírták a fegyverszünetet, s ez még hozzá Magyarország területi épségét nem érintette. (…) A fegyverszünet feltételei megnyitották az utat a szerbeknek Bácskába, a románoknak Erdélybe; bevonulásukkal megkezdődött Magyarország feldarabolása.”
4. Mert hiú ábrándokat kergetett. Károlyinak „ demokrata és pacifista magatartásának fitogtatásával nem sikerült megszereznie a győztesek minden áron keresett jóakaratát, sőt ellenkezőleg: Károlyi Mihály mindezzel csak felbátorította a rablók törekvéseit és ezek Magyarországot rövidesen minden oldalról megrohanták.
Horthy dühöng, ítélkezik és közben hallatlanul nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja a tényeket. A magyar uralkodó osztály teljesítményét nem Károlyi minősítette, hanem az események, az éppen elveszített háború. Károlyi osztálya aktuálisan nem tesz egyebet, mint fülét farkát behúzva kussol. Ausztria–Magyarország felbomlását nem Károlyi indította el, hanem a nyugati szövetségesek, miután 1918-ban 4. Károly sikertelen kiugrási kísérletét követően a német – osztrák hosszú távú megegyezés aláírásra került. Tetszettek volna megnyerni a háborút és akkor maradt volna a Monarchia. A győztes antantnak nem volt szüksége egy német orientációjú monarchiára, nekik egy német ellensúly kellett volna, de erre az ellensúly szerepre az Osztrák–Magyar Monarchia se nem volt alkalmas se nem vállalkozott. Ezek után teljesen mindegy volt, hogy Károlyi akart vagy nem akart harcolni. A frontról hazatérő katonák egyébként meg nem akartak, csak a békéért voltak, lettek volna hajlandóak ölni. Ha a béke ára a forradalom, akkor legyen forradalom. E-le-gük volt. Tessék már megérteni. Károlyi a békekötés terén délibábokat látott – mondja Horthy. Igen, azt hitte, azt várta, hogy lesz egy béketárgyalás, amin méltányos lehetőségekhez jut Magyarország. A számítása nem jött be, de amit várt az mégsem volt a lehetetlen. A 2. nagy háború után Németország nyugati része megkapta a talpra állás s a demokratizálódás  lehetőségét.

Honvédelem helyett kollaboráció
A háborúnak vége. A béke új rendje körvonalazódik. Kelet-Közép-Európa népei  – egy kivételével – gratulálnak egymásnak. Az egy kivétel a magyarok. A béketeremtők a koncentrált frusztrációra optimalizálnak – sok közepesen frusztrált nemzet helyett legyen egy nagyon frusztrált. Ez a stabilitás megfizethető ára. És aki fizet, azok legyenek a magyarok. A magyar vezérlőpultnál dermedt döbbenettel fogadják a híreket. Orientációt váltanak, ha nyugatról nem jön támogatás, akkor keressük a megoldást keleten. Jöjjenek a világforradalomban bízó kommunisták.
És jönnek és az antant alakuló új rendje megkapja az első és egyben az utolsó pofonját. A kisantant a soknál is többet akaró tagjai elindulnak az ország belseje felé. Az expanziós törekvések a Vörös Hadsereggel találják szembe magukat. A Vörös Hadsereg először megakadályozza a cseh-szlovák és a román csapatok egyesítését, majd a cseh-szlovákokat kiszorítja észak Magyarországból. Sátoraljaújhely, Érsekújvár, Kassa, majd Eperjes – szabad. A magyar után megalakul a Szlovák Tanácsköztársaság. Az eltervezett határoknak annyi. Az eltervezett társadalmi rendnek annyi. A Kelet betüremkedik Kelet-Közép-Európába. Az antant aggódik. Mi lesz ebből? Mi lesz régióval? Ki fogja felügyelni? Mi lesz a …. Rossz belegondolni. De belegondolnak és belegondolás után jön a tett, Clemenceau-jegyzékben követelte a Vörös Hadsereg visszarendelését. A követelésnek a tanácshatalom egy első áldozó hiszékenységével minden biztosíték nélkül eleget tett. Stromfeld kétsége van esve, nem tehet mást, tiltakozásul 1919. július 3-án lemond. Röviddel utána az országot vörös rongyok alatt védő hadsereg széthullott. A románok besétálnak, fosztogatnak, zabrálnak. Horthy mindezt közelről nézi, majd az antant utasításait szerint kivonuló román csapatok helyére bevonul és megkezdi  a tanácshatalom szereplőivel való leszámolást, a magyar katonai közigazgatás kiépítését. Pontosítok, a vörösökkel csak részben lehetett leszámolni, mert azok zöme emigrációba ment, akiket ki lehetett nyírni, azok az itt maradt szimpatizánsok voltak. A tiszti különítmények ezt mindenesetre megtették. Horthy ez ügyben egy utasítást, egy parancsot nem adott ki, de mindenről tudott és minden belső vívódás nélkül szemet hunyt felette. Az öléssel akkor álltak le, amikor a fokozódó nemzetközi nyomás ezt kikényszerítette. A küldetés ezzel teljesítve.

Búcsú az óhazától 
Horthy a háború második felében két dolog miatt aggódott: 1. a flotta 2. a monarchia állapota. ’17-ben a cár bukik, ’18-ban megszületik a breszt-litovszki béke. Egy ellenséggel kevesebb. Lehetne örülni, de az örömben ott az üröm, a forradalom szele „a cári birodalomból kiindulva, a hadvesztes központi hatalmakat felforgatta s Ausztriában, Magyarországon, a német birodalomban, meg Törökországban a monarchikus államforma megdöntéséhez, Bulgáriában pedig Ferdinánd cár lemondásához vezetett.” Ehhez jöttek a nemzetiségi követelések. „Mindezek a jelenségek rávilágítanak azokra az okokra, melyek Károly királyt arra késztették, hogy a monarchiának a háborúból mielőbb kiválására és belpolitikai téren is bizonyos reformokra törekedjék. Ami Magyarországot illeti, Őfelsége már Tisza István miniszterelnöksége idején sürgette az országgyűlési választójog messzemenő kiterjesztését. Az ellentét, melyek ebből a kívánságból keletkeztek, áthidalhatatlanoknak bizonyultak és Tisza 1917 májusában megvált hivatalától.”
4. Károly javaslata a birodalom átmentését illetően lehet, hogy hozott volna eredményeket – nagyok a kétségeink – de Magyarország tekintetében egyenlő lett volna az önfelszámolással. Az országon belül ugyanis a magyarok aránya elsősorban az intenzív német, zsidó asszimiláció és a szegényebb nemzetiségi régiókból való magas kivándorlási hajlandóság következtében folyamatosan nőtt, de még így is alig haladta meg az 50%-t. Ilyen arányok mellett a választójog kiterjesztése, nem jelentett volna mást, mint szabad utat a nemzetiségi törekvések gerjesztette centrifugális erőknek. Ha bejön az általános választójog, a nemzetiségek pillanatok alatt kiszavazzák magukat a Szent Korona Országai közül. Ehhez kétség nem férhet. Ha 4. Károly reformjavaslata következtében meg is marad a birodalom, a megmaradás ára – Magyarország. Ez egy magyar miniszterelnöknek vállalhatatlan. Tisza le is mond. Horthy mindezt úgy meséli el, hogy közben az uralkodójához és a miniszterelnökéhez fűződő lojalitása háborítatlanul megmarad. Egyszerre szolgál két urat, akik veszekednek. Ez lehetetlen! Itt nem szolgálhatta ezt a két urat egyszerre! Lehetetlen lett volna – nyugtatjuk meg magunkat – ha az urak hatalomban maradtak volna, de nem maradtak. És a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés. Horthynál is. A megmaradt közös dolgaink újrarendezését viszont magára vállalja.

Horthy hont alapít
Indulnak az új sorsformáló idők. „A Magyarországon tomboló felfordulás szomorú következményeit magam is átéltem Kenederesen; ide vonultam vissza 1918 novemberében családommal. (…) ahol ha nem is dúslakodtunk, de azelőtt szükséget sem szenvedtünk soha. A hadiszolgálat embereinket, lovainkat elvonta, pajtáink, kamráink kiürültek …” Nyugdíjasunk búsong, kesereg, révedezik, majd reaktiválódik. Egymásra találnak a Károlyi – nem a Mihály, hanem a Gyula – és a Bethlennel vezette körökkel. Az urak kinevezik egymást, aszerint, hogy kiben mit láttak, ki mi akart lenni. Horthy hadügyminiszter és fővezér lett. Ezzel létrejön egy hatalmi aspirációkkal rendelkező stáb nélküli szerkezet, aminek nulla a legitimációja. A király őket ki nem nevezte, a nép őket meg nem választotta, a hatalomhoz vezető alkotmányos utat be nem tartották, de a hatalmat akartak. Világtörténelmi párhuzamok jutnak eszünkbe. Egy szibériai falut látunk magunk előtt, ahol kilenc száműzött elhatározza, hogy megváltják a világot. A mi hőseink csak Magyarországban gondolkodtak. De ugyanazt az utat választották – szponzorokat kerestek. A legjobb szponzor pedig a konkurensek ellenségei. Az orosz forradalmárok így a németekben, a magyar urak az antantban találták meg azt a támogatót, aki hatalomba emelhették őket. A hatalom megszerzését szolgáló technikák identitás függetlenek – jegyezzük meg.

A Kárpát medence csendes, újra csendes.
Nagyhatalmi döntés volt, hogy az ország élén nem lehet Habsburg, nem lehet király. És az eddig az ellenséget kerülgető vele legfeljebb verbálisan akciózgató nyugalmazott tengerész keményen beleáll az ügyek intézésébe. Úgy aknázza ki a helyzetben lévő lehetőségeket, mint a nagyok. És úgy tudja, hogy hol a határ, mint a legeslegnagyobbak. Vacakol, morfondírozik, hárít, kéreti magát, majd, amikor a kényszerhelyzetben lévő nemzetgyűlésé azt mondja – rendben, diktálja le a feltételeit, ő bólint és diktál. Így adódott, hogy 1920 március 1-én Horthyt – a tisztjei óvó tekintetével felügyelt – nemzetgyűlés 141 tagjából 131 megszavazza kormányzónak. Horthy kormányzó, egy Hunyadi 2.0, nagyjából királyi jogokkal, úgy, ahogy azt se ő és se az osztálya álmodni se álmodhatta volna szebben. (A poszt képén Horthy a tisztjei sorfala között a parlamentbe.)

1 ügyű konszolidáció.
A Horthy éra felvezető évei azok az évek, amikor a közösség előtt álló feladatok nem katonák, nem politikusok után kiáltottak, hanem olyan emberek után, akik kultúrát és a kultúrába vetett hitet tudnak teremteni, azokért, akik hitet adnak, mert „nincs hit és teljességgel nincs hit itt a Duna-Tisza táján, ahol általában mindig kevés volt. A delejtű-emberekről beszélek, ami nyilvánvaló, az érzékenyekről s az értelmes szomorúakról.” Horthy nem egyszerűen nem tartozik ezek közé, de még meg sem érti magát a problémát. Számára feladat van végrehajtás és jutalom. A gondolat nem a barátja. A gondolatok meg idegesítik.
Az úri osztály miközben visszasomfordált a történelmi jogaiba s a terrort szülő káosz renddé szelídült ennek a rendnek 1 mindent igazoló alapja lesz – vesszen Trianon. És csak ez. A többi magánvélemény. Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország. Igazságot Magyarországnak! A magyar élet értelme az elveszett haza visszaszerzése! Ez az egyetlen lehetséges közösségi cél. És ezzel a szentté avatott céllal a nemzet egykor motiváló, perspektívát, gazdag kultúrát teremtő gondolata beleszalad a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország gyönyörűbb, mint a nagyvilág! vagy a maroknyi székely porlik, mint a szikla ábránd kliséibe. A konszolidálódó Magyarország problémaérzéketlen, témahiányos. Nincs nehézség, gond, baj, amire ne az lenne a válasz – vesszen Trianon. Nincs egy kicsit is jelentőséggel bíró politikai szereplő, akinek a programjában ne szerepelne központi helyen – vesszen Trianon. Revíziót! És ez a magyar nemzet legnagyobb csonkolása, nagyobb, mint amit Trianon következtében át kellett élni. Itt van n millió magyar (10 millió <n< 15 millió) akiknek a nevében a vezetőik 1 valamit akarnak, 1 olyan dolgot és úgy, amit rajtuk kívül senki se akar. Úgy érzik egyedül vannak. És ezt jól érzik. Ha lennének gondolatok, ha a cél mellett lennének célok, ha a szerep mellett lenne egy kiajánlható szerepkészlet. Ha … De nincs, és beleszaladnak előbb Mussolini, majd Hitler karjaiba. A fizikai / politikai csonkolásra egy szellemi öncsonkítás volt a válasz, ami leépített, ami beszűkített, ami ellehetetlenítette az alternatívákat. A nemzeti összeomlást követően ez a gondolattalanság hozza helyzetbe majd az ébredő / a fajvédő giccs özönt és velük a nemzet végzetes barbarizálódását. Ezt írja meg majd közel 100 év múlva Závada a Magyar ünnepben.
A tragédia oka Horthy és az általa fémjelzett rezsim gondolattalansága. Nem azt mondom, hogy akkor nem voltak okos emberek, nagy művészek, hogy az oktatásnak ne lett volna impozáns költségvetése és ez a forrás ne eredményezett volna emelkedő színvonalú iskolarendszert, azt mondom, hogy a kúlturnemzet célkövetésből, ami kimaradt az maga a kultúra, annak a képessége, hogy egy közösség képes legyen alternatívákban gondolkodni, képes legyen alkalmazkodni, képes legyen ajánlatokat tenni és ajánlatokat befogadni. A kultúra ebben méretik meg és nem tanulmányi eredményekben, vagy abban, hogy hány Nobel díjast adtunk más nemzeteknek. A Horthy éra itt pocsékul teljesített, az egyszólamú patetikus unalom elszívta a színes, termékeny, alternatívákat kidolgozni tudók elől a levegőt. A szabálykövető gondolattalanság, a túldolgozott szürkeség peremre szorította azt, aminek a központban lett volna a helye – az alkotó gondolatot. Az innovációt. Amit helyette ajánlottak, az a gondolati árvák sablon kapaszkodói. Az 1 ügyet protezsáló 1ügyűség. Ugye nincs harag Tormai Cecil? Érted miről beszélek Herczeg úr?

P.S.
Hogyan lehet ez az ember példakép? Azt értem, hogy hogyan lesz vezető, de példakép? Csak úgy?