Menekülés a szabadságba

Szerző:  Luczifer   Kategória:  ,      2 éve      2557 Views     1 hozzászólás  

Történetünk legszebb napjai a szabadságharcok napjai, amikor azok voltunk, akik mindig is lenni akartunk. Időnk többi része mellékes, ünneplésre nem ad okot.
A kora újkortól visszatérő programunk a szabadság. Furcsa dolog ez, hiszen minden kurzus azt hirdeti, hogy alatta megvalósítjuk a rendelt küldetésünk, betöltjük a történelmi feladatunkat, ami mi más lenne, mint az itt élők álma; a Szabadság. Mégis jönnek a szabadságharcok. Nézzük a prototípust; Rákóczit.

Hódítók mennek, hódítók jönnek

Kezdjük az elején. Az Oszmán Birodalom, a belátó zsarnok lelép. Hatalmuk a fegyverek főlényén alapult, a testek feletti hatalmon kívül másra nem is igen törekedtek. Élj, ahogy akarsz, csináld az iparodat, kereskedj, higgy, amiben akarsz, de az adót, azt rendesen fizesd; pénzzel, terménnyel, gyerekkel. Nagy Szulejmánig (1520-1566) a kiváló katona és remek szervező ideéig ez így ment, utána gyengébbnél gyengébb szultánok jöttek. A kormányzatban felütötte a fejét a korrupció, a katonaságnál a fegyelmezetlenség. De szerencséjükre az európai hatalmak nem velük, hanem egymással volta elfoglalva, egymást nyírták, a katolikusok és a protestánsok vágóhidat csináltak Európából. A hanyatlás éveit így vészelték át, addig amíg nem jött 4. Mohamed, aki rendbe szedte az oszmán birodalmat.
A törökök újra tényezők lettek s Európa megvédésének feladata a katolikus Habsburg–házra hárult. A feladat ellátása nem volt egyszerű ügy. A magyarok rendre megkérdőjelezték a hatalmukat, nem akartak nekik adózni, jobban tetszett nekik, ha az oszmánoktól függő erdélyi fejedelmekhez pártolnak, ha protestánsokká lesznek s kiegyeznek a türelmes & korrupt Kelettel. Ez jobb ötletnek tűnt, mint vesződni a kiváltságaikat veszélyeztető, központosító bécsi udvarral, ennek a merev katolicizmusával. Ezt az álláspontot annak a napi megtapasztalásával együtt képviselték hogy az oszmán peremvidékekre általában jellemző tolerancia a magyar területeket érintő Kelet-Nyugat kontaktzóna esetében csak nagyon korlátozottan vált gyakorlattá. Itt sosem hallgattak el a fegyverek, itt állandósultak a konfrontációk. Mohácstól a drinápolyi békéig csaták, ostromok sora rázta meg ezt az övezetet. Itt sohasem voltak valódi békeévek. Az állandó határ menti villongások szedték az áldozataikat, a védtelen embereket levágták, fogságba hurcolták, az állataikat elhajtották, a településeket, a hidakat felégették. Az zsákmányszerző betörések elképesztő károkat okoztak, szétzilálták az élet minden feltételét. És mégis, a végvárak tövében és hátországban újra és újra született minden.
Az ottomán birodalom közép-kelet európai pályafutásának végét az ön- és birodalomsorsrontó Kara Musztafa hozta azzal, hogy határtalan becsvágyától hajtva, a várható reakciókat alaposan elszámítva Bécs alá vonult. Ettől mindenki komolyan megijedt. 11. Ince pápa a törökellenes Szent Liga égisze alatt egyesítette a Nyugat s a Kelet erejét, a Habsburg Birodalomtól, Lengyelországon, a Velencei Köztársaságon, Oroszországon, Bajorországon, a szász és a brandenburgi választófejedelemségig, svédekig, aki élt és mozgott hadrendbe állt. A Szövetséget 14. Lajos azzal erősítette, hogy szerződésben vállalta, 20 évig nem támadja meg a Habsburgokat. Ígéretét pont két évig sikerült betartania. Ez a magyaroknak fontos információ, de ott és akkor még fontosabb volt, hogy ott voltak ők is egy nem lebecsülendő 15 ezer fős kontingenssel.
A Szent Liga beindult s a svungja akkora volt, hogy nem csak Bécs alól zavarták el a Keletet, de a Magyar Királyság területéről is. Ezekben a hadjáratokban emelkedett ki a kiváló képességű Jenő herceg. Ő foglalta vissza Budát, majd egészen Zentáig űzte a törököket, ahol a törökök oldalán harcoló kiváló francia hadmérnökök se tudták megakadályozni az osztrák oldalon harcoló szintén kiváló francia tábornokot végső győzelmében. És jön a karlócai béke. Itt Magyarországot, Erdélyt és Szlavóniát a Habsburg Birodalomhoz, Podoliát és Ukrajnát Lengyelországhoz csatolták. A szultán kötelezettséget vállalt, hogy nem támogatja a Habsburg-ellenes magyar aspirációkat. Thököly Imrét és társait a magyar határtól távol, a török birodalom belsejében vitették. A Magyar Királyság felszabadult. A felszabadítók a Habsburg-ház.

A Rend

„Magyarországot előbb rabbá teszem,
azután koldussá, végre katholikussá.”

Hogy nézett magára a 17. században a Habsburg-ház? A mi feladatunk Európa és a katolicizmus védelme! Erősek vagyunk, jól teljesítettünk! A mi küldetésünk a Nyugat – ott és akkor a latin és a germán civilizáció – őrzése! A Habsburg Birodalom rendeltetése és fennállásának legfőbb igazolása, hogy évszázadok óta az iszlámmal szemben a Nyugat délkeleti támaszául szolgált. Mi vagyunk a bástya! A küldetésük a Rend! A Rend = abszolutizmus + katolicizmus. 1. Lipót a nagyon óhajtotta ezt a Rendet. Egy Habsburgtól ez nem volt magától értetődő és korántsem volt öröktől való. Nem oly’ rég Miksa még a katolikusok és a reformátusok között ingadozott. Nem oly’ rég még úgy tűnt, hogy a Magyar Királyság egyszer s mindenkorra elveszett a katolikus egyház számára, az országban csak elvétve lehetett katolikust látni. Nem volt ez a program magától értetődő. Ezért a történelem feltette Lipótnak a kérdését – Mi legyen a magyarokkal? Rabok legyenek, vagy szabadok? A kérdésre 1. Lipót nevében Kollonich Lipót, a Habsburg-ház vezette magyarországi ellenreformáció vezéralakja adta meg a választ – „Magyarországot előbb rabbá teszem, azután koldussá, végre katholikussá”. És az érsek nem a levegőbe beszélt, függetlenül attól, hogy pont ezeket a szavakat állítólag nem mondta, de, ha nem is mondta komolyan gondolta. Mert hiába a Szent Liga seregeiben való részvétel, hiába látta mindenki, hiába tapsolt mindenki, a Habsburg-ház a Magyar Királyságot egyszerűen legyőzött, meghódított területként kezelte. Magyarország egy hely, ahol a Rend bevezettetik, úgy és akkor, ahogyan a Birodalom akarja. És a Rend elkezdődött bevezettetődni. Jöttek a kényszerpályák. Jött a birodalmi szigor, az udvarba, a hatályos hatalmi rendbe, magyarul az establishmentbe a katolizálódáson és csak a katolizáláson keresztül vezetett az út. És! a rendiség feladásán! – mondta Kollonich. Kollonichnak tudniillik az eszelős tervein túl az is célja volt, hogy modernizálja a magyar közigazgatást, hogy a magyar intézményrendszer a lényegét tekintve azonos legyen az osztrák örökös tartományokéval. Kollonich a konfliktusos rendi szerkezet helyett szakértőkből álló, az udvarhoz hű hivatalokat akart látni. Mert ez az időszerű! Ezt kívánja a kor! De ne tőlünk kívánja – jött a magyar válasz – tekintsék a kor ezentúl alkalmasnak a mi rendiségünket is. A magyar arisztokrácia azt még megértette, hogy vissza kell térnie a katolikus hitre, de azt viszont nem, hogy át kell adnia a helyét egy modern közigazgatásnak. Katolikussá hajlandóak voltak válni, de modernizálódni nem. El lehet ezt képzelni?
A Habsburg Birodalom azonban a racionális modernizációs szándék mellett azonban az önzés paranoiás tüneteit is produkált. Mindenre igényt tartott, mindig jól, sőt nagyon jól akart járni, semmilyen konkurens autonómiát nem akart maga körül látni. A lehetőségét se. A várakat, katonai erődítéseket elfoglalták, felrobbantották, a feleslegessé vált végvári katonaságot elbocsátották s jobbágysorba kényszerítették. A felszabadítás / hódítás költségeit a rentabilitás igényét figyelembe véve áthárították a felszabadítottakra / meghódítottakra, a jobbágyok adóit emelték, a vámokat emelték, új terheket vezettek be, a jobbágyoknak kellett gondoskodni a felszabadító / megszálló katonaság elszállásolásáról, szükség esetén a szállításukról … Aki nem pedig tudott teljesíteni, az törvényen kívül találta magát, mehetett bujdosni. Igaz, lehetett volna kevesebb is a „lent” terhe, ha adót fizetett volna a „fent”. De a nem fizetett. Igaz, így sem úszták meg a fizetést. Azt a birtokot, amelyiknek a tulajdonosa nem tudta igazolni a birtokhoz való jogát, attól azt rövid úton elvették, amelyik tudta igazolni, az a birtok értékének 10%-ának a megfizetése fejében megtarthatta. Amennyiben nem sikerült fizetni, úgy az udvar hitelezői és szállítói kapták meg a birtokokat.
Ezeknek és az ezekhez hasonló rendelkezések következtében az ország nem vette észre, hogy felszabadult. A török kiűzésének másfél évtizede alatt olyan pusztulást okoztak a felszabadítók, mint korábban a másfélszáz esztendős megszállás idején.  Beszámolók sora szól arról – pl. Kanizsa, Székesfehérvár, Várad, Gyula esetében – hogy az országlakosok bár legyengülve s megfogyatkozva, de átvészelték a török időket, de a felszabadító hadak beszállásolásába, a megszálló hadsereg átteleltetésébe azonban belerokkantak. Ne kerülgessük, lássuk be, a Magyar Királyság, hódítók alól, hódítók alá került s helyzete az elviselhetetlenből az elviselhetetlenre váltott. Rákóczi még nem tudja, hogy rá szerep vár. Még a lányok után bámul.

A szikra.
A magát a felkelést kiváltó közvetlen okok között előkelő helyen szerepelnek 1. Lipót, elmebetegségig kegyetlen zsoldosai + a hadsereg elmebetegségig szerencsétlen intézményrendszere. Kezdjük az elsővel, a tábornokokkal. A leghírhedtebb egy bizonyos Antonio Caraffa. Ez az egyébként kiválóan képzett katona, mint a felső-magyarországi császári hadak parancsnoka azzal írta be a nevét a történelembe, hogy 1686 elején minden katonai, hadászati meggondolás nélkül feldúlta és kirabolta Debrecen városát. A város kiszolgáltatott, védtelen lakóit, ártatlan embereket kíméletlenül leöletett, majd megmaradtakra súlyos hadisarcot vetett ki. És ez nem egy példátlan atrocitás volt, korábban 1875-ben Strassoldo császári tábornok nagyjából ugyanezt tette. Debrecennek egyébként nem volt más bűne, minthogy jómódú volt. De ezek nem egyedi esetek voltak, Caraffa se csak egyszer lett rablóvezér. Folytatólagosan ezt tette. 1687-ben Eperjesen vadult, ahol Thököly és híveinek megbüntetését intézendő – egyébként mindig és mindenhol ez volt a kísérő szöveg – vésztörvényszéket üzemeltetett. A fékevesztett tábornok koncepciós pereket gyártatott, hamis vádak alapján hoztak súlyos ítéleteket, kivégezéseket rendeltek el, vagyonokat, birtokokat koboztak el, amelyek aztán nem kis részben a törvényszék tagjaihoz vándoroltak. Ez a praxis nem egyszerűen gonosz emberek fékevesztett rablási vágyai miatt lett praxis. Az osztrák hadseregből tudniillik kispórolták az utánpótlás költségeit. A katonáknak abból kellett megélniük, amit összezabráltak. Caraffa tehát nem idegen test a császári hadaknál, hanem egy szervesen illeszkedő, nélkülözhetetlen elem. Azt tette, amit a helyzet diktált. A fosztogatós vérgőzös dáridónak a magyar főurak panaszát tolmácsoló Esterházy Pál nádor tiltakozása vetett véget. Az olaszt visszarendelték Bécsbe, ahol kitüntették. Egyetlen büntetése, hogy a bécsi palotájára odakerült a felírás – a magyarok könnyeiből épült.
Ilyen körülmények között került sor – már Buda visszafoglalását követően – az 1687. évi pozsonyi országgyűlésre, ahol 1. Lipót rövid úton lemondatta a magyar rendeket az Aranybullában foglalt ellenállás jogukról s a Habsburg-családon belüli szabad királyválasztás jogáról. És ha valaki elkezd alkotmányt módosítani, azt az élmény magával ragadja. 1. Lipót sem állt meg félúton, törvénybe iktatta Habsburgok német és spanyol férfiágának az örökösödését, magyarul 1. Lipót, József nevű fiát – átírva a magyar alkotmányt – a magyar trónra ültette. A rendek dermedten néztek. Pedig 1. Lipót még csak éppen kezdett belejönni. 1701-ben eltöröli a jászkunok kiváltságait, ezután jobbágyként kell adózniuk, s mert a területüket a Hármas Kerület részeként háborús szerzeménynek tekintette, egyszerűen eladta a német vitézi rendnek, szeretett rokonának, Ferenc Lajos pfalz–neuburgi hercegnek. A sajátos privatizációs ügylet úgy ment szembe az ország törvényeivel, a király esküjével, mint a pinty. Abban hiba nem volt. A honi közönség csak nézett. (1745-ig ez az üzlet adta a status quo-t, amikor is az eladottak pénzt gyűjtöttek és visszavásárolták a szabadságukat.)
Nagyjából így indult Magyarországon az ottománok nélküli 18. század. Nem sok jót sejtetett.

Lúzerek, karrieristák, kalandorok, idealisták = a felkelők
Nos, miután 1. Lipót annyi vezetői hibát ejtett, amennyit csak lehetett, nézzük kik voltak azok, akik erőt mutattak, az ő erejével szemben. Az ellenerő tömegét a bujdosók adták, akiket a Wesselényi-összeesküvést követő kegyetlen megtorlások, a protestáns ellenzéki nemesség markáns szereplőinek útkeresései, a növekvő szegénység terelt össze. Hozzájuk csatlakoztak a protestáns prédikátorok, a végvári vitézek és a városi patríciusok egy része. Nézzünk egy-két jelentős karaktert, aki a lázadást viszik, akik a lázadásnak formát adnak.
Kezdjük Rákóczival – a muszáj felkelő. Amikor a századforduló táján a hegyalján az első zendülések megtörténtek még gondolkodás nélkül rohant Bécsbe, bizonyítandó, hogy ő ott sincs, ő ártatlan, aki nála hűségesebb, az már csal. A konfliktus egyébként abból eredt, hogy a sárospataki kapitány meg akarta vámoltatni a vásározókat, amire azok egyszerűen lemészárolták az embereit. Az esetet követően a Hegyalján futótűzként terjedt a lázadás. A népség először elfoglalta Sárospatakot, majd Nagykállót s Tokaj várát, a fiatal 2. Rákóczi Ferencet, a terület birtokosát akarták a mozgalomuk élére állítani, de akkor ő még nem vállalta a vezérséget, elmenekült a feladat elől. Később, amikor a franciák felcsillantják az akció nemzetközi – birodalom közi! – legitimációját és segítséget ígértek, már ráállt. Becsületére legyen mondva, hogy a kimondott igen után haláláig tartotta a szavát. Pedig a bukást követően mondhatott volna mást is, választhatott volna könnyebb sorsot is magának.
A második ember Bercsényi Miklós, aki szép császári karrierrel maga mögött fordult szembe a Birodalommal. 1686-ban Buda ostrománál jeleskedett, ezredesi rangig vitte, majd Szeged vára és a hozzá tartozó véghelyek főkapitányává nevezték ki. 1687. szeptember 14-én apjával együtt grófi címet kapott, majd ugyanebben az évben aranysarkantyús vitézzé ütötték. Mindennek ellenére pár év múlva már a nemesi összeesküvők között találjuk s már ő agitálta a fiatal Rákóczit. 1703 tavaszán Rákóczival együtt fogalmazza a Breznai Kiáltványt s amikor elindult a szabadságharc lengyel, valamint moldvai zsoldosokat szerződtetett Rákóczit támogatandó. A szatmári béke kedvezményeit Rákóczihoz hasonlóan ő sem fogadta el, emigrációba vonult, ahonnan hadak élén makacsul próbált visszatérni, de mindannyiszor sikertelenül. A Habsburgok nem bocsátottak meg neki, később a törökkel való békealkudozásaik során rendre követelték, hogy Rákóczival együtt adják ki, de ezt a törökök mindannyiszor megtagadták.
A kurucok legendás tábornoka Vak Bottyán lecsúszott protestáns kisnemesi családból származott. A nagyszombati jezsuitáknál volt lovász, hatásukra tért át a katolikus hitre, amiért apja kitagadta. Katonai karrierjét végvárakon kezdte, részt vett Érsekújvár ostromában, Esztergom visszafoglalása idején a város lovasságának parancsnoka volt. Sikeresen harcolt s időközben a város leggazdagabb embere lett. Folyamatosan részt vett a török elleni hadjáratokban, elismerések és kitüntetések sorát kapta. A karlócai békekötés után visszavonult esztergomi kastélyába. Nem kívánt olyan hadseregben szolgálni, ahol a garázda atrocitások, fosztogatások a bevett napi gyakorlat részét képezték. 1703-ban reaktiválta magát és tábornoki rangban leigazolt Rákóczihoz. Karrierje itt töretlen, mint hűsége. Akkor is kitartott a fejedelem mellett, amikor a trencséni vereséget követően az átállások napirenden voltak, a kuruc tábor erősen apadt. 1709-ben halt meg. Nagy pompában temették.
Ocskay a kalandor brigadéros – a tehetséges aljas. A nehezen kezelhető, garázda katona a jezsuitáktól indult, részt vett Jenő herceg különböző hadjárataiban, de garázda jelleme miatt nem vitte sokra, állandóan botrányokba keveredett, egy társát megölte, amiért szökni volt kénytelen. A törökökhöz menekült, áttért a muzulmán hitre, majd kis idő múltán visszatért, hogy hol a Habsburg, hol a francia oldalon részt vegyen a spanyol örökösödési háborúban. Innen 80 lovas élén egy németországi kitérővel – ahol egyszerű rablóként tevékenykedett – csatlakozott Rákóczihoz. A fejedelem alatt pazar sikereket ért el, csakhamar ezredes, majd brigadéros lett, de amikor a kurucok hadiszerencséje leáldozóban volt – 1708-ban trencséni vereséget követően – az átállás mellett döntött. Katonáit szándékosan a császáriak kelepcéjébe vezette s a bekerített, tehetetlen katonáit I. József iránti hűségesküre kényszerítette. A kurucok az esküt ugyan letették, de később visszaszökdöstek a Rákóczihoz. Ocskay ezredes lett, de nem sokáig szolgálhatta a császárt, egy kuruc főhadnagy rátapadt, elfogta s haditörvényszék elé rángatta. Itt már hiába tagadta meg I. Józsefet és hiába fogadott újra hűséget Rákóczinak, ez már senkit se hatott meg, halálra ítélték, kivégezték. A fejét az érsekújvári vár bástyájára tűzték.
Esze Tamás a karakán kuruc brigadéros eredetileg jómódú, hatökrös sókereskedőként élte az életét, tette ezt mindaddig, amíg a császári kormányzat nem monopolizálta a só kereskedelmet és a só tisztek el nem kobozták szekerét és igavonóit. A bujdosók közé kényszerült. Innen migrált a császári seregbe, majd visszaszökött a bujdosók közé. Ő az, aki Thököly helyett Rákóczit ajánlja a felkelés vezetőjének. A bujdosók közül ő ment követként a Lengyelországba Rákóczihoz, ő hozta el a brezáni kiáltványt, illetve a felkelés zászlóit.  Rákóczi nagyra tartotta Esze Tamást, a jobbágysorból felszabadította s ezredessé tette. A kiváló katona, remek tábornok életét egy máig tisztázatlan okból kitört tábori tömegverekedésben oltották ki. Esze a dulakodók közé ment, rendet akart csinálni, de nem sikerült. Esze Tamás halálával a kuruc sereg egy nagy harcost veszített.
Károlyi Sándor Rákóczi tábornoka, a császár tábornoka – az örök győztes. Pályáját a császári adminisztrációban kezdte. 1691-től Ung vármegye főispánja, királyi tanácsos és bányavidéki vicegenerális volt. 1696-98-ban az újonnan szervezett felső-magyarországi hadikommissariatus főkapitánya lett. Többször elfogta Esze Tamást s Kis Albertet, igaz többször el is engedte. A Rákóczi színre lépését követő tiszaháti felkelést még ö verte szét. A győzelemről személyesen vitte a jelentést Bécsbe. Csakhogy! a hadiszerencse forgandó s miután Rákóczi megszervezte a felkelőket néhány hét alatt kijutott az Alföldre és Károlyi ott lévő birtokai is a felkelők ellenőrzése alá kerültek. Pech. Ehhez jött, hogy Károlyiban nem bízott az udvar, állandóan gyanúsítgatták. A megoldást abban találta meg, hogy csatlakozott Rákóczihoz, aki mellett egészen a romhányi csatáig ki is tartott (1710) Itt az események arról győzték meg, hogy az ügynek vége, a háborút a szerencsétlen külhoni helyzet és az általános kimerültség miatt lehetetlen folytatni. Károlyi tárgyalta le s írta alá a szatmári megegyezést. Figyelemre méltó sikerrel. A megegyezést követően alig fél évvel Károlyi újra tábornok, de már a császáré. Egy évvel később gróf, megkapta a száműzetést választó Rákóczi birtokainak egy részét, majd Mária Terézia idején megkapta a legmagasabb katonai rangot – altábornagy. Újra. Mindig. Ő az, az ember, akinek mindig jó állása van. És ezért hálásak lehetnénk. De nem vagyunk. Pedig egyezséget teremtett. Pedig építkezett. Elítéltük és élveztük a hasznát. Romantikus igazságtalanság.

A breznai kiáltvány – menekülés a szabadságba

Nélkülünk döntöttek rólunk”
2. Rákóczi Ferenc

brezani_kialtvany 1.0

Mi a szabadság? Az identitás projekt spontán megvalósulásának élménye. Mi a rabság? Amikor lemondatnak ennek érvényre juttatásáról. Ugyanez magyarul, szabadság az, amikor a belülről jövő, a minden kényszertől mentes megnyilatkozásoknak szabad utat biztosítanak. A szabadság esély az őszinte megnyilatkozásokra. Nem összevisszaság, hanem a szabad Én vezérelte rendezett megnyilvánulás. A kényszer mentesség megtapasztalása. Mit tettek a hódítók? Lemondattak erről. Ez a hódítás lényege; a nem szabadság. Amit nehéz elviselni. A törökök az iszlám hanyag nagyvonalúságával, a Habsburgok kíméletlen katolikus türelmetlenséggel tették ugyanazt. Legyalulták az élet intézményeit. A barbár alávetettséget felváltotta a türelmetlen integráció. A vegetálj, ahogy tudsz, helyett jött az élj, ahogy mondom, AHOGY MONDOM! A Nyugat kora újkori abszorpciós kísérlete ellenállásba futott. A Habsburg abszolutizmus fénykora előtt álló Birodalom, nem tetszett se édes hazának se meleg otthonnak. Mit lehet tenni? Tengődni valami sovány, túlszabályozott, idegen világban? Élni szerep nélkül? Rabnak lenni? Bujdosni? Illúziókkal pótolni a valóságot? Vagy? Mit lehet tenni? Konfiguráljuk újra a valóságot! – mondták a kívül maradt vesztesek. Csináljunk olyan valóságot, amibe beleférünk! Keressünk hozzá egy alkalmas alakot! Rákóczi? Miért ne?! És Rákóczi újrakonfigurál. Megszületik a brezáni pátens.

A Bercsényi kézírásában fennmaradt alig több, mint négyezer karakternyi kiáltványban az értelmes életért szólítottak harcba. És! Ugyanazon a napon bocsátották ki, amelyiken a bajor választófejedelem az osztrák örökös tartományokat fenyegetendő egyesült a franciákkal. Az ideákat nem árt stratégiai koncepciókkal támogatni! A Habsburg Birodalom kétfrontos harcra kényszerült. Rákóczi esélyei jók. A francia–bajor támadás azonban meghiúsult. 1704-ben Jenő herceg és Marlborough hercege egyesített haderei vereséget mértek a francia–bajor hadseregre. De 1703 május 6-án a felkelők még telve optimizmussal nem ezzel a forgatókönyvvel számoltak, az ő fejükben az volt, hogy a Felvidéken át Bécs felé menjenek, mert nekik dolguk volt, mert„… minden igaz, hazaszerető s országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakós, egy szóval minden rendő igaz magyarokat hazafiuságokra intjük … ki-ki édes hazája s nemzete, szabadsága mellett az Isten s törvényünk ellen képtelenül hatalmaskodó, zaklató, portióztató, adóztató, nemesi szabadságunkat rongáló, igaz régi törvényeinket, jussainkat megvető, jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő s életünkön uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert …” Cél és Erő nagyjából együtt egészen 1710-ig, a romhányi csatvesztésig. Ott mindenki belátta, hogy ennek az egésznek semmi értelme. Mindenki lehetetlent akar. Szabadság nincs. Rabság nincs.

Szatmári kiegyezés – menekülés a szabadság elől
A romhányi csatában a császáriak annyi vesztességet szenvedtek, hogy tulajdonképpen a kurucoknak kellett volna győzniük. De vesztettek. Képtelenek voltak a megszerzett előnyöket győzelemre váltani. Hiába volt francia, svéd segítség a kimerültség és a pestis győzött. No és a profizmus! A császáriak vert helyzetből talpra álltak. Küzdöttek az utolsó percig és utána is. A következő hónapokban a fejedelem pártján álló várak sorra labanc kézre jutottak, a kurucokat a teljes katonai csődtől pedig csak a szatmári béke mentette meg. Károlyi Pálffy gróffal megkötötte a békét/kiegyezést, a felkelők amnesztiát kaptak, hazatérhettek, az a nemes, aki hűséget esküdött a Habsburg-háznak az megtarthatta korábbi birtokaikat. A Birodalom beígérte Magyarország és Erdély alkotmányának tiszteletben tartását, = rendiség tiszteletben tartása, no és a vallásszabadságot, amiből 2. Józsefig semmi sem lett. A harcnak vége, felejtsük el! A kiegyezés Rákóczira is vonatkozott, ő azonban nem élt vele, először Franciaországba ment, ahol 14. Lajos haláláig elvolt, majd jobb híján kártyabarlang üzemeltetésből élt. Innen ment Törökországba, ahonnan – tudjuk – nincs visszaút.
Akik itthon maradtak azok miután a majtényi síkon letetették a zászlót – a fegyvert nem, azt mindenki hazavihette jobb napokra – új egységbe integrálódtak, amivel … amivel majd semmit se lehet kezdeni.

Ma büszkék vagyunk az illúziókkal telt napokra, amiből nem lett valóság és együtt élünk azokkal a hasznavehetetlen mémekkel, kulturális mintákkal, amik ekkor megszülettek és azóta se eresztenek. A magyar rendeknek ekkor vált először élményévé, hogy a Nyugat peremén a Nyugat abszorpciós kísérleteit végzetes ellenségességként élje meg. Ekkor győzték meg magukat arról, ha hatalomba akarnak maradni, akkor a Nyugat kihívásai ellen; a rendiség, a rendi fegyelem, a rendi szolidaritás sáncaiba kell menekülniük. Számukra ennek nem volt s ma sincs reális alternatívája. És jöttek, jönnek a hasznavehetetlen intézmények. Amik nem engedtek, nem engednek. És jönnek a képességhiányos haszonlesők, akik ezt az egészet a lényegünknek hazudják, pedig ennek a szerkezetnek, ha valamije nincs az, az identitás. Se nem magyar, se nem ilyen, se nem olyan, hanem bárki által bérelhető, bármivel feltölthető zárvány, fogyatékkal élők menhelye. A hülye vigaszok termőhelye. És ezzel élünk együtt, ahonnan lebeszélhetetlenül vezénylik a menekülést a szabadság elől. De most még a szabadságharcnál tartunk.

P.S.
Beszélgetés a múlttal. A lányomnak mondom, hogy a menyem is értse.

A szerzőről  

Mindig ugyanazt.