1867 – a magyar Atlantisz

Szerző:  Luczifer   Kategória:  ,      2 éve      1932 Views     Hozzászólások kikapcsolva  

Indivisibiliter ac Inseparabiliter”,
vagyis
„feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul”
Felirat a Monarchia címerén.

Ausztria-Magyarország a magyarok aranykora – mondják sokan. Egy kor, amikor az ország tartotta a lépést a nyugattal. Mire épült Ausztria-Magyarország? A trendekre, vagy a trendek törésére? Mi volt ez a Magyarország? A kor alkotó része, vagy egy potyautas, aki tudott kivárni, vagy, aki jókor volt jó helyen? Mi volt ez a kor a magyaroknak? A folytatásra váró kezdet, vagy a megismételhetetlen véletlen?

150 éve 1867 március 20-án az országgyűlés elfogadta a nemrég kinevezett második felelős magyar kormány által beterjesztett kiegyezési törvényeket, a kiegyezés alapjait. Ezt lövetően a nyár elején Ferenc Józsefet megkoronázzák és szentesíti a törvények. ’48 ezzel felülről lezáratott – szokták mondani. Vannak tartózkodók. De ennek nincs nagy jelentősége, mert lett magyar kormány, közteherviselés, amnesztia, megszűnt az előzetes cenzúra, lett törvény előtti egyenlőség, a keresztény felekezetek a törvény előtt egyenlők lettek, Magyarországhoz csatolták Erdélyt, a Partiumot, a magyar tengermelléket, mindehhez jött még a gazdasági kiegyezés. Új ország született, új perspektívákkal, aminek az 50 évén rengeteget vitatkozunk, keményen bírálunk és visszasírunk.

Európa peremén – egy néma tartomány
Emlékezetünkben a forradalom / szabadságharc utáni kor forgatókönyvét a fekete árnyalatai dominálják; Pesten kivégzik Batthyány Lajost, Aradon a szabadságharc tábornokait; halálos ítéletek, súlyos börtönbüntetések, kényszersorozások, emigráció. A dinasztia az embertelenségig kérlelhetetlen neoabszolutizmusban találja meg a szabadságharcra adandó választ. Világos után Magyarországot amputálják, gyakorlatilag megszűnik országnak lenni. Leválasztják Erdélyt, Horvátországot és a Délvidéket. A fennmaradó területeket öt kerületre osztva központi irányítás alá vonják, ahol a működési rend az osztrák mintát követi. Eltörölik a megyék és a városok önkormányzatát, a hivatali nyelv ismét a német. Az ország területe és az intézményei direkt a birodalom részeit alkotják. A korszak névadója, a belügyminiszter Alexandre Bach. Félelem és gyűlölet esetleg fordítva gyűlölet és félelem. A nemzet a dinasztiát, a dinasztia a nemzetet igyekszik sakkban tartani. Aki csak tud, ahol csak tud, árt a másiknak. A magyar oldalon szövődnek a lázadások, a merényletek tervei, a dinasztia rettegve reagál minden neszre, mindenütt, mindenben ellenséget keres és lát, a hétköznapokat a titokrendőrök, a besúgók hada ellenőrzi.
A társadalom, kiváltképp a nemesi társadalom derékhada nem csinál semmit, némán sztrájkol, nem vállalnak közszereplést, nem vállalnak hivatalokat, nem adóznak. A következmény – az államigazgatást idegenekkel kell feltölteni, ami csökkenti az adminisztráció teljesítményét és növeli a forrásigényét. Közben a magyar adók nem folynak be, ha elkezdik kikényszeríteni, akkor a behajtási költségek elkezdenek nőni, de a bevételek alig. A fogoly elkezdi kiéheztetni a fogva tartóját. Megkerülhetetlen annak a tudomásul vétele; ha nincs elfogadó beilleszkedés a neoabszolutizmus alacsony hatékonyságú és drága. A szervezés és az ukáz nem pótolja a lojalitást. A birodalom azokkal se jár jól, akik nem a passzív rezisztenciát, hanem az emigrációt választják. Akik elmennek, azok nem szakadnak le a magyar ügyről, ott ártanak a dinasztiának, ahol vannak és azzal, amivel csak tudnak.
A politikai egymásnak feszülés mégsem jelenti az élet lefagyását. A gazdaság virágzik. A múlt tovább él, Európa konjunktúrája hat. A vasútépítés őrizi a korábbi lendületét, az ipar, főleg a textil- és a bőripar, növekedése impozáns, a jobbágyfelszabadítás és a vámhatárok eltörlése, ösztönzőleg hat a külföldi tőke bejövetelére, és a külföldi tőke jön, a korábbi gabonakonjunktúra sem törik meg. Jók a számok! Meg is születik Rückblick címmel a kor propaganda anyaga, amiben Bachék visszatekintve az elmúlt évek sikereire magukat fényezik. A dolog nem marad válasz nélkül, jön Széchenyi az Ein Blick című dolgozatával, amiben kimutatja, hogy a birodalomnak vajmi kevés felvágni valója van, a növekedés a reformkor intézkedéseinek köszönhetők, a Bach korszak csak ennek a haszonélvezője. Modernizáció, fejlődés lett volna akkor is, ha nincs abszolutizmus. Ne menjünk most ebbe bele.

Birodalom van, mert kell. És amortizálódik.
Ferenc József abszolút uralkodó nagy katonaembernek képzeli magát, otthon is tábori ágyon alszik, majd az ébredést követően az egyik csatából megy a másikba. Vesztére. Ferenc József Isten kegyelméből legfeljebb egy ügyvezető, egy derék tucat hivatalnok, de semmi esetre sem egy stratéga. Hadikérdésekben, ha dönt és jól sikerül, akkor az – véletlen volt. Kezdődik azzal, hogy a Habsburg Birodalom a krími háborúban a törökök oldalán avatkozott be, ami nem használ az osztrák – orosz kapcsolatoknak. A keleti kapcsolatok elbizonytalanodnak. Akkor, amikor az itáliai egységtörekvések következtében délen folyamatos háborúzásra kényszerül. Itt, hol nyer, hol veszít, de ha nyer, akkor is veszít, mert a győztes csaták nem hoznak tartós előnyöket, miközben ugyanúgy apasztják a kincstárat, mint a vesztesek. A végeredmény – a Habsburg birodalom kiszorulva Itáliából. De ez nem szegi uralkodónk álmodozó kedvét. Legyen nagynémet egység! De Königgrätznél a poroszok elverik őket és a Habsburgok tervezte nagynémet egységnek ezzel annyi. Létrejön helyett a kis német egység. Nélkülük. Az uralkodóház fel- és ráébred, hogy bajban van, ott a hatalmas, de erőtlen, a rentábilis expanzióra képtelen hadsereg, ott a hatalmas közel nullahatékonyságú bürokrácia, ott az egekbe szökő adómértékek és a béka alatti bevételek. A Birodalom az államcsőd az előszobájában. Ha a dinasztia nagyhatalom akar maradni, akkor annak a lehetőségeit a magyaroknál kell keresnie. Minden más ajtó bezárt. Kiegyezés, vagy államcsőd. Az erőből való politizálás ideje lejárt. Nincs, térjünk vissza ’47-hez, legyen ilyen alkotmány, olyan alkotmány, hanem k i k e l l e g y e z n i. A neoabszolutizmus perspektíváját vesztette. A fogoly kiéheztette a fogva tartóját.

De a passzivitás sem olcsó dolog. És az se vezet sehova.
A magyar stratégia, a passzív rezisztencia sokba van. A semmittevés drága valami. A hatvanas évekre a magyar uralkodó osztály derékhada kimerült s az utolsókat rúgta. A passzív rezisztencia távlat nélküli. A semmit se csinálásnak nincsenek elképzelhető jövőbeni előnyei. Semmit se csinálni életveszélyes. A jobbágyfelszabadítás következtében a kis és közepes birtokok jövedelemtermelő képessége zuhan. Ha minden így marad, ahogy van, akkor visszafordíthatatlanul leszakadnak, elszegényednek. Körvonalazódik a követendő célfüggvény; biztosítsuk a dinasztia nagyhatalmi státuszát, ha a dinasztia a derékhadnak perspektivikus államot és benne megfelelő státuszt ajánl. Magyarországnak legyen perspektívája, önállósága, ahol nemzeti derékhad eléldegél. Cserében biztosítják azt a hátteret, amivel Ausztria megőrizheti a nagyhatalmi státuszát, amivel beilleszkedhet az európai rendbe. Legyen Ausztria – Magyarország, amire mindenkinek szüksége van. Az ár, hogy van Magyarország és olyan, amire a kiegyezőknek van szükségük.
A kor jelentős személyei megértették a feladatukat, tisztán látták a helyzet diktálta lépéskényszereket és a helyzet adta lehetőségeket. Tudták, a politika csinálás nem kívánságműsor s a vágykielégítésnek vannak határai, ha most túlfeszítik a húrt, s elpattan, akkor mindenki veszít. Ezt tudta a másik oldal is, és nekik is megvolt a magukhoz való esze. Senki se kívánt lehetetlent és mindenki megkapta annak a lehetőségét, hogy elmondhassa, győzött, hogy sikeres elit. (Bibó) A magyarok elmondhatták, hogy nekik van országuk, a dinasztia, hogy neki van birodalma. Az egyik labilisabb képzelgés volt, mint a másik, de miután mindenkinek az volt az érdeke, hogy a másik nyugodtan képzelegje azt, amit képzelegni érdek, így mindenki képzelgett, s ez a képzelgés, teremtő erővel bírt. A képzelgés megszüli Ausztria–Magyarországot, mint birodalmat és benne Magyarország újra van és újra nagy. A világ nem feltétlenül látta így, de a világnak ekkor még nem volt érdeke a felvilágosító munka.

Atlantisz – a kényszerek szülte káosz
A kiegyezés az a konstrukció, aminél senki se tud jobbat és senki se elégedett vele. Mindenki jobbat akart. Az osztrákok tiltakoznak – egy rebellis nép miért kap ugyanannyit, mint a hűséges? A magyarok is méltatlankodnak, hol marad ’48? A tiszta szerkezetekben gondolkodó szakértelem hüledezik – a kiegyezés közjogi nonszensz! Egy kazal képtelenség! Hogy lehet ennek az egésznek az alapja a pragmatica sanctio? Hogyan megyünk vissza a pragmatica sanctio-ig? Hogyan lehet kihagyni 150 év valóságot? És benne azt a szent akaratot, ami épp most felülről befogadást nyer? A józan ész a fejét fogja. De a döntési helyzetben lévőknek mégis tetszett, itt egy valamilyen konstrukció, amiben van benne birodalom, amiben ha hiszünk, lehet hinni Magyarországban is. És ne felejtsétek, a Habsburg uralkodó akkor egyszer már bevált.
A megállapodásokat nem a struktúrák tisztasága minősíti – lendülünk túl a problémán – hanem a tartósságuk és a rajta épült valóság. Esetünkben pedig ez 50 év aranykor. Közép-kelet-európai, magyar aranykor, még mielőtt valaki azt hinné, hogy elszálltunk. A tett történelmi siker, akkor is, ha kuszaságok és öncsalások során alapul, akkor is, ha az országlakosok jó 80-85%-át hidegen hagyja a kiegyezés. Annyit lát belőle, hogy a piacokon megszaporodtak Ferenc Józseffel ékesített a tetszetős kivitelű házi áldások és sörös kancsók. És mégis nem akármilyen idők jönnek. Az európai gazdasági fellendülő szakaszban volt és a kiegyezés engedte, hogy ez a hatás érvényesüljön. Beindul az urbanizáció, polgárosodás. Fellendült az élelmiszer- és malomipar, valamint a bányászat és gépgyártás is. Folyt a modernizálás, megszűnt a vám az “örökös tartományok” és a magyar korona országai között. A kiegyezés ösztönzőleg hatott a magyar mezőgazdaságra, mely piacokat talált a nyugati tartományokban és külföldön is.
De ott voltak a klasszikus gátak is, a forráshiány és a központ forráselszívó hatása. Magyarországon változatlanul nehéz volt hitelhez jutni, a birodalom költségvetése nagy és növekvő terheket rótt a gazdaság szereplőire. A Magyarországról befolyó adók összege a gazdasági növekedést messze meghaladva a ’48 előttinek közel a tízszeresére emelkedett. Ez nehezítette az akkumulációt, elszívta a hazai beruházások elől a forrásokat. Jön a kapitalizmus, de nem jönnek a gazdasági autonómiák! Rossz jel. De a kedvezőtlen konstelláció ellenére a polgári fejlődés ügye ment előre, megtörtént az igazságszolgáltatás és a közigazgatás alsó szintekig terjedő szétválasztása, bevezették a törvény előtti egyenlőségre építő polgári törvénykönyvet, egységes szisztéma szerint épült ki az állami posta, az első távíró vonalak, egységes mértékrendszert vezettek be, elkészült az első telekkönyvi felmérés és így tovább. Ingyenes és elvben kötelező lett a 6-tól 12 éves korig az anyanyelven történő elemi oktatás, bevezették a nyolcosztályos gimnáziumot s a végén az egyetemi felvétel feltételeként az érettségit. A kor krónikásai alig bírják összeírni a pozitív törekvéseket és a pozitív eredményeket! Az eredmény – csoda! A magyar gazdaság, kultúra hosszú évszázadok után először tartja az ütemet a világgal. Igaz, az osztrák területek magasabb szintről indulva hasonló dinamizmust produkáltak, így felzárkózásról nem volt szó, de leszakadásról sem. És ez nem kis teljesítmény. Évszázadok óta nem sikerült és azóta se sikerül.

1 lépés előre, 2 hátra, majd oldalra, leginkább pedig összevissza.
A társadalom megszabadul a feudalizmus, alap- és előjogaitól, a feudalizmus intézményeitől, ennek a nyugatosodás hívei örülnek, de nem szabadul meg a rendi struktúráktól és főleg nem a rendi mémektől, kulturális mintáktól. Ennek a velünk élő werbőczyánus lélek és csatolmányai örülnek. Kétségtelen, hogy Magyarország közelít a Nyugathoz, de az is kétségtelen, hogy nem mindenki, nem mindenütt és nem úgy, hogy maga az egész társadalom nyugatosodna.
A Nyugat nem abszorbeálja az egész társadalmat – veszik észre a kor elemzői – hanem mintegy a társadalom testébe, betüremkedve egy sajátos párhuzamosságot hoz létre, amiben Erdei nyomán a kettős társadalom szerkezeti modelljét fedezik fel. (Hanák) Ott a két társadalom; a kapitalizmus kontra feudalizmus, a piaci jövedelem szerzés kontra járadék, a polgári szabadság kontra rendi szabadság, a nyitottság kontra zártság, a haladás kontra „magyar jelleg”, stb. kontra stb. Az ügy nem ilyen egyszerű – mondják mások. (Gyáni) A kettős társadalom modelljének kritikusai látják és elismerik a kors mintázottságát, az egymással konkuráló, egymásba kapaszkodó törekvéseket, ők is azt mondják, igen több egymással konkuráló, nem összeegyeztethető paradigma van a színen, de még sincs kettős társadalom, hanem egy sajátos kelet-közép-európai modell van. A kihívások kuszaságára Kelet-Közép-Európa új minőséggel válaszol. Elismerik, vannak különböző kihívások, de a válaszok egy modellen belül a kölcsönös függőségek, egymásra utaltságok alapján születnek. Ez a rendiség nem az a rendiség és ez a kapitalizmus nem az a kapitalizmus. Itt nem ideáltipusok vannak egymás mellett. Itt minden elmozdul az eredeti pozíciójától és úgy lesz egy új minőség építőeleme. A rendi elemek nélkül nincs stabil hierarchia, de a stabilitás halott konstrukciót eredményezne, ha a kor liberalizmusa nem dinamizálna, nem generálna innovációt. Azt mondják, hogy ott és akkor a kapitalizmus elhalt volna, ha a tőle idegen logikájú hatalom nem támogatta volna. Az 1867 utáni gazdasági fejlődés alapja úgy lehetett a modern szabad verseny, hogy ott volt mögötte a hazai gazdaságot / ipart támogató gazdaságpolitika. Az állami szubvenciók, a pénzügyi kedvezményektől /engedményektől az adómentességen, a kamatgarancia-kedvezményeken át az aktív vállalkozásösztönző hitelek nyújtásáig az iparfejlesztő programok sora szolgálta a honi gazdaság fejlődését. E nélkül a nagy projektek zöme hamvában holt ötlet maradt volna. A folyamat nem csak a szabályozó állam és a piaci szereplők együttmozgására vonatkozott, az állami költekezések növekedése folytán maga az állam is kvázi befektetővé vált. ’67 után kétségtelenül liberalizmus volt, de egyben a versenyelőny leosztás is létezett. Lehet szájat húzni, de másképpen nem ment volna.
De akár a kettős társadalom híveként, akár az egységes kelet-közép-európai modell minőségét látva közelítünk is a kor felé, ami biztos, hogy minden siker ellenére Magyarország nem tudott se a szociális se a nemzetiségi kérdésekkel mit kezdeni. Ez a szerkezet ezeknek a kérdéseknek a kezelésére alkalmatlan volt. Ezekkel a centrifugális erőként jelentkező feszültségekkel addig lehetett együtt élni, amíg a birodalom geopolitikai teljesítményére a többi szereplőnek szüksége volt. Amikor ez megszűnik, mindennek vége.

A birodalom szerepet vált – nem kellett volna
A Habsburg Birodalmat a geopolitikai egyensúlyt teremtő és a forradalmakat blokkoló, a békét és a nyugalmat konzerváló szerepe tartotta életben. A nyugati hatalmak a német terjeszkedés gátját és az orosz invázió akadályát látták benne, és amit láttak, azt nagyra értékelték. Ahogy ez a szerep változott, úgy enyésztek a birodalmi szolidaritások, majd váltottak ellenséges érzületre. I. Miklós a krími háborúban viszonzást vár a Habsburgoktól, de Ferenc József nem csak megtagadja a kérést, hanem egyenesen a török oldalon avatkozik be, amivel hosszútávra elkezd begyűjteni egy ellenséget. És nem kicsit, hanem nagyot. Az oroszok krími csalódása után jöttek az orosz érdekeket sértő expanziós törekvések, a Monarchia megszállta a dunai fejedelemségeket, Bosznia–Hercegovinát és amikor ez utóbbi annektálására is sor kerül végleg megromlott az orosz – osztrák viszony. A birodalom terjeszkedése a nyugati hatalmakat is zavarta, ők sem örültek egy terjeszkedő Habsburg birodalomnak, szívesebben láttak volna egy Németországot kordában tartó, szerényebb terveket dédelgető, az ellensúlyi szerepet beteljesítő Ausztria – Magyarországot. A nyugati hatalmak szemében ezért az igazi gond az lett, amikor 1879-ben Ausztria – Magyarország szövetségre lép Németországgal s ezzel feladja az ellensúlyi státuszát. A Németországot blokkoló Európa rend ezzel elmozdult egy a Németország domináns hatalmi törekvéseinek zöld utat nyitó konstelláció felé. Ez pedig a konkurens nagyhatalmakat aggodalommal tölti el.

Összeomlás – a káosz szülte kényszerek
Ausztria-Magyarország elindul a 20. század felé. A kor politikusainak a fejében – mindegyikének – magabízón uralt saját modellek, nagy ívű politikai elképzelések, gyors praktikus megoldások, de leginkább partikuláris szűklátókörűség – teszik hozzá a szkeptikus utódok. A verseny nagy, de a győztes alighanem 2. Vilmos, aki a zseniális Bismarck által kidolgozott kényes egyensúlyi rendszert lecserélte a maga barkácsolta faék egyszerűségű dominanciára törő, konfliktust kereső politikára. 2. Vilmosnak rekordidőn belül sikerült a kiegyensúlyozott Európából egy feszültséggel telt, polarizálódó, veszélyes térséget csinálnia. A többieknek is megvolt a maguk felelőssége, de 2. Vilmos messze túlteljesített mindenkit. A robbanást végül is a nem túl érdekes trónörökös Ferenc Ferdinánd elleni merénylet idézte elő. A sajnálatos eseményt követően Ferenc József mindent meggondol és mindent megfontol, 2. Vilmos beígéri, mire lehullanak a falevelek … De a másik oldalon se csinált gondot az illúziók kergetéséből. Az oroszok némi hezitálást követően elkezdték látni a háború utáni új világot. A Monarchiát eltüntették a térképről, az ukránok, ruszinok lakta vidékeket egyszerűen magukhoz csatolták, a többi felszabadult területre királyságokat rajzoltak. Álmukban sem gondoltak arra, hogy a térképek tényleg átrajzolásra kerülnek, de Breszt-Litovszkban a ceruzát nem ők, hanem a Német Császárság külügyminisztere tartja majd a kezében, ahogy a, kegyelmet nem ismerő Richard von Kühlmann sem gondolta, hogy pár hónap és műve – semmi.
Az új rendet az akkor még komoly elgondolással nem rendelkező nyugati szövetségesek, Anglia és Franciaország és a hozzájuk csatlakozó Egyesült Államok ad hoc döntései alakítják. Akinek volt ideje és papírja az, az az ő oldalukon is legyártotta a maga stratégiai elképzeléseit, de ezek valamiért egymás után elbuktak. A franciák eleinte nem akarták a Monarchia felosztását, a Monarchiát nem megszüntetni, hanem föderalizálni kell – mondták. Ha megszűnne, akkor egy csomó, Németországnak kiszolgáltatott kis ország jönne létre, ami a németeknek nem ellensúlyt képeznének, hanem kínálkozó prédát. A franciák korai a koncepciójával mentek szembe a lelkes helyi államalapító ambíciók (pl Benes, Masaryk stb.). Egy darabig hiába. Az események azonban helyzetbe hozta őket. Jött az orosz forradalom, jött 4. Károly franciák által megbuktatott kiugrási kísérlete majd ezt követően az 1918-ban, a német – osztrák hosszú távú megegyezés aláírása. A Monarchia ezzel végleg eltávolodott a neki szánt kiegyensúlyozó geopolitikai szereptől. Ha pedig ilyen nincs, akkor nincs rá szükség, és ha nincs rá szükség, akkor bátorítani kell az alávetett népeket, hogy lázadjanak. Majd ők csinálnak olyan térséget, aminek hasznát lehet látni. A kérdés innentől kezdve nem az volt, hogy mi legyen a Monarchiával, hanem, hogy hol húzódjanak meg az utódállamok határai. A szövetségesek, Franciaország, majd a többiek egymás után adták ki az új államokat támogató nyilatkozatukat.
Az amerikaiaknál ügyeket rendező célfüggvény központi eleme a nemzeti elv és az igazság tevés volt és maradt, de ettől praktikusan annyiszor és annyi ok miatt tértek el, hogy végül e célokból semmi se lett. Az Egyesült Államokat igazából nem érdekelte más, minthogy a háború után új világrendben a németek ne legyenek világhatalmi tényezők. Wilsont, aki az önrendelkezés és az igazság tevés híve volt, nem nagyon izgatta Monarchia, a külügyminiszterét igen, de ő viszont nem pártolta ezt az alakulatot, ő a sok kis államban látta a németek keleti törekvéseinek a gátját. A sok kis államban való gondolkodás óhatatlanul magával hozta, hogy az alkudozások, az érdekkijárások, a szövetségesi kifizetések, a hazudozások, a zsarolások, stb közepette rögtönzött döntések szülik az új rendet. Amit akartak, a nemzeti önrendelkezésből alig lett valami. A hatalmi terek érdekkövetései úgy felülírták, mint a sicc. Az új rendben nagyjából ugyanannyian éltek idegen nemzetek fennhatósága alatt, mint korábban. A 2. nagy háború után majd jönnek a cinikus és kegyetlen lakosságcserék. Az eredmény; fájdalom. A másik nagy cél elérése terén – a németek keleti terjeszkedésének megakadályozása – a kudarc még látványosabb. A nagy háború őrülete után létre jön valami, amit senki se akart és mindenki kifizeti majd az árát – a tűzfészkek régiója.
Mi volt eközben nálunk? A nálunk alatt a Magyar Királyságot értve. Mi hol az illúziók, hol az események után futottunk. Indult a mindig, mindent egy lapra tevő, úri következetességgel politizáló, fatalista Tiszával, aki először a végsőkig ellenezte a háborút, majd a végsőkig kitartott a mellette. Majd jött a Nyugatban reménykedő Károlyi, aki várta és várta a győztes szövetségesek meghirdette békekonferenciát, az igazságtevést, ahol majd …, de ez sose jött el. Itt volt a világforradalmi illúziókban gondolkodó Kun, de őt a világforradalom hagyta cserben. Majd előbújtak a magukat a nemzet gerincének hallucináló kapcsolat és képességhiányos, bokacsattogtatós urak. Na, ők megkapták a történelmi esélyt. Nagyobb csapás, mint Trianon. Ők gyilkolják majd meg a magyarok kék madarát. De ne fussunk ezzel előre.

P.S.
Ausztria-Magyarország a kényszerek teremtette kuszaság, amit a kuszaságok kényszerei semmisítettek meg. Egy konstrukció, amelyik sikeres ajánlatot tett a világnak. Addig volt, amíg az ajánlat állt, s amíg az ajánlatra volt kereslet. Ausztria-Magyarország fejlődő képes tényező volt, de nem ő írta a történelmet. Ahhoz kevés volt. A kérdés, hogy folytatható-e? Van-e tanulsága? Vagy egyszer volt, hol nem volt, felejtsük el? Kelet-Közép-Európára csak, mint egy kaotikus térségre van szükség?

A szerzőről  

Mindig ugyanazt.