Horthy – a karrier igézetében

Horthy 1920/03/01. napján tisztjei sorfala között a nemzetgyűlésben. Kormányzóvá választják.

Horthy – egy korszak névadója. Rajongói úgy gondolnak rá, mint egy Istvánra, egy 4. Bélára. Nem így indult, bár suhancként merészen, tengerész karrierről álmodott, de nem nagy csatákat akart megvívni, hanem utazni akart, bejárni a világot. A szülők nem örültek Miklós döntésének, tudniillik röviddel korábban szeretett bátyja, aki szintén tengerésznek készült egy kiképzési gyakorlat során meghalt. De végül megkapja az engedélyt s indulhatott Fiumébe. Tizenötszörös a túljelentkezés, de felveszik. Kadétként csínyeket követ el, majd fess ifjúvá cseperedvén jól lovagol, szép eredményeket ér el a teniszben, kiválóan beszél idegen nyelveken, fesztelenül mozog a jobb körökben. A tervek is kezdenek megvalósulni, a Monarchia haditengerészetének hajóin körbeutazza a világot. Csodás helyek, csodás emberek, csodás kalandok. Ez a fiú tudott élni és tudta, hogy a jó életnek vannak korlátai. Betartotta őket. A szépen ívelő katonapályáját, mint szárnysegéd folytatja, amikor kitör a nagy háború. Az Adria vizein csatázik, megvívja az otrantói ütközetet, rommá lő egy halom olasz halászhajót, megsebesül, leveri a cattaroi lázadást, a főkolomposokat, akik az egyik cirkálót át akarták adni az olaszoknak kivégezteti. (Ezt ő írja emlékiratiban, mások szerint ez időben Pólában volt, az eseményektől kb. 800 km-re északra.) Majd jön a karrier csúcsa, kinevezik a Monarchia flottaparancsnokának, amikor is nehezen magyarázhatóan elveszíti az Osztrák–Magyar Monarchia legdrágább égkövét, az egyetlen magyar gyártású Tegetthoff–osztályú csatahajót, a Szent Istvánt. Nem sokkal később elvész a háború is. Őt éri az a keserű megtiszteltetés, hogy a hajóhadat át kell adnia a délszlávoknak. Azt csinálja, amiért pár hónapja főbe lövetett. El van keseredve. No, nem a felesleges vérontás miatt, hanem, hogy mehet nyugdíjba. Még csak nem is sejti, hogy most kezdődik az élete!

Élet a halál után
Horthy katona, amihez értett, az a katonáskodás, parancsot kapni, parancsot adni. De se háború, se tenger, sőt még hadsereg se nagyon van. És, ami igazán nagy baj, nincs – Monarchia. Horthy nem Magyarországban, hanem Ausztria – Magyarországban gondolkodott. Ő  a Monarchia fia volt s talán maradt is. Amitől idegenkedett, ami idegesítette az a politika. A politika minden baj oka. A pillanatnyi főszereplőt Károlyit rühelli:
1. Mert osztályárulónak tartja. „ Károlyi Mihály szerencsétlen jelenség, aki a saját társadalmi osztályával meghasonlott és szembefordult.”
2. „Károlyi (…) vált (…) Magyarországon a gyorsan szaporodó defetisták vezérévé és mint miniszterelnök készült tervei megvalósítására.”
3. Mert magyar külön utat keresett. ,,Károlyi Mihály abból a célból, hogy Magyarország különválását Ausztriától tüntetően kidomborítsa, a hatalom átvétele után magyar részről külön fegyverszünet megkötését kívánta, noha Felsőolaszországban már a monarchia összes harcoló csapataira nézve aláírták a fegyverszünetet, s ez még hozzá Magyarország területi épségét nem érintette. (…) A fegyverszünet feltételei megnyitották az utat a szerbeknek Bácskába, a románoknak Erdélybe; bevonulásukkal megkezdődött Magyarország feldarabolása.”
4. Mert hiú ábrándokat kergetett. Károlyinak „ demokrata és pacifista magatartásának fitogtatásával nem sikerült megszereznie a győztesek minden áron keresett jóakaratát, sőt ellenkezőleg: Károlyi Mihály mindezzel csak felbátorította a rablók törekvéseit és ezek Magyarországot rövidesen minden oldalról megrohanták.
Horthy dühöng, ítélkezik és közben hallatlanul nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja a tényeket. A magyar uralkodó osztály teljesítményét nem Károlyi minősítette, hanem az események, az éppen elveszített háború. Károlyi osztálya aktuálisan nem tesz egyebet, mint fülét farkát behúzva kussol. Ausztria–Magyarország felbomlását nem Károlyi indította el, hanem a nyugati szövetségesek, miután 1918-ban 4. Károly sikertelen kiugrási kísérletét követően a német – osztrák hosszú távú megegyezés aláírásra került. Tetszettek volna megnyerni a háborút és akkor maradt volna a Monarchia. A győztes antantnak nem volt szüksége egy német orientációjú monarchiára, nekik egy német ellensúly kellett volna, de erre az ellensúly szerepre az Osztrák–Magyar Monarchia se nem volt alkalmas se nem vállalkozott. Ezek után teljesen mindegy volt, hogy Károlyi akart vagy nem akart harcolni. A frontról hazatérő katonák egyébként meg nem akartak, csak a békéért voltak, lettek volna hajlandóak ölni. Ha a béke ára a forradalom, akkor legyen forradalom. E-le-gük volt. Tessék már megérteni. Károlyi a békekötés terén délibábokat látott – mondja Horthy. Igen, azt hitte, azt várta, hogy lesz egy béketárgyalás, amin méltányos lehetőségekhez jut Magyarország. A számítása nem jött be, de amit várt az mégsem volt a lehetetlen. A 2. nagy háború után Németország nyugati része megkapta a talpra állás s a demokratizálódás  lehetőségét.

Honvédelem helyett kollaboráció
A háborúnak vége. A béke új rendje körvonalazódik. Kelet-Közép-Európa népei  – egy kivételével – gratulálnak egymásnak. Az egy kivétel a magyarok. A béketeremtők a koncentrált frusztrációra optimalizálnak – sok közepesen frusztrált nemzet helyett legyen egy nagyon frusztrált. Ez a stabilitás megfizethető ára. És aki fizet, azok legyenek a magyarok. A magyar vezérlőpultnál dermedt döbbenettel fogadják a híreket. Orientációt váltanak, ha nyugatról nem jön támogatás, akkor keressük a megoldást keleten. Jöjjenek a világforradalomban bízó kommunisták.
És jönnek és az antant alakuló új rendje megkapja az első és egyben az utolsó pofonját. A kisantant a soknál is többet akaró tagjai elindulnak az ország belseje felé. Az expanziós törekvések a Vörös Hadsereggel találják szembe magukat. A Vörös Hadsereg először megakadályozza a cseh-szlovák és a román csapatok egyesítését, majd a cseh-szlovákokat kiszorítja észak Magyarországból. Sátoraljaújhely, Érsekújvár, Kassa, majd Eperjes – szabad. A magyar után megalakul a Szlovák Tanácsköztársaság. Az eltervezett határoknak annyi. Az eltervezett társadalmi rendnek annyi. A Kelet betüremkedik Kelet-Közép-Európába. Az antant aggódik. Mi lesz ebből? Mi lesz régióval? Ki fogja felügyelni? Mi lesz a …. Rossz belegondolni. De belegondolnak és belegondolás után jön a tett, Clemenceau-jegyzékben követelte a Vörös Hadsereg visszarendelését. A követelésnek a tanácshatalom egy első áldozó hiszékenységével minden biztosíték nélkül eleget tett. Stromfeld kétsége van esve, nem tehet mást, tiltakozásul 1919. július 3-án lemond. Röviddel utána az országot vörös rongyok alatt védő hadsereg széthullott. A románok besétálnak, fosztogatnak, zabrálnak. Horthy mindezt közelről nézi, majd az antant utasításait szerint kivonuló román csapatok helyére bevonul és megkezdi  a tanácshatalom szereplőivel való leszámolást, a magyar katonai közigazgatás kiépítését. Pontosítok, a vörösökkel csak részben lehetett leszámolni, mert azok zöme emigrációba ment, akiket ki lehetett nyírni, azok az itt maradt szimpatizánsok voltak. A tiszti különítmények ezt mindenesetre megtették. Horthy ez ügyben egy utasítást, egy parancsot nem adott ki, de mindenről tudott és minden belső vívódás nélkül szemet hunyt felette. Az öléssel akkor álltak le, amikor a fokozódó nemzetközi nyomás ezt kikényszerítette. A küldetés ezzel teljesítve.

Búcsú az óhazától 
Horthy a háború második felében két dolog miatt aggódott: 1. a flotta 2. a monarchia állapota. ’17-ben a cár bukik, ’18-ban megszületik a breszt-litovszki béke. Egy ellenséggel kevesebb. Lehetne örülni, de az örömben ott az üröm, a forradalom szele „a cári birodalomból kiindulva, a hadvesztes központi hatalmakat felforgatta s Ausztriában, Magyarországon, a német birodalomban, meg Törökországban a monarchikus államforma megdöntéséhez, Bulgáriában pedig Ferdinánd cár lemondásához vezetett.” Ehhez jöttek a nemzetiségi követelések. „Mindezek a jelenségek rávilágítanak azokra az okokra, melyek Károly királyt arra késztették, hogy a monarchiának a háborúból mielőbb kiválására és belpolitikai téren is bizonyos reformokra törekedjék. Ami Magyarországot illeti, Őfelsége már Tisza István miniszterelnöksége idején sürgette az országgyűlési választójog messzemenő kiterjesztését. Az ellentét, melyek ebből a kívánságból keletkeztek, áthidalhatatlanoknak bizonyultak és Tisza 1917 májusában megvált hivatalától.”
4. Károly javaslata a birodalom átmentését illetően lehet, hogy hozott volna eredményeket – nagyok a kétségeink – de Magyarország tekintetében egyenlő lett volna az önfelszámolással. Az országon belül ugyanis a magyarok aránya elsősorban az intenzív német, zsidó asszimiláció és a szegényebb nemzetiségi régiókból való magas kivándorlási hajlandóság következtében folyamatosan nőtt, de még így is alig haladta meg az 50%-t. Ilyen arányok mellett a választójog kiterjesztése, nem jelentett volna mást, mint szabad utat a nemzetiségi törekvések gerjesztette centrifugális erőknek. Ha bejön az általános választójog, a nemzetiségek pillanatok alatt kiszavazzák magukat a Szent Korona Országai közül. Ehhez kétség nem férhet. Ha 4. Károly reformjavaslata következtében meg is marad a birodalom, a megmaradás ára – Magyarország. Ez egy magyar miniszterelnöknek vállalhatatlan. Tisza le is mond. Horthy mindezt úgy meséli el, hogy közben az uralkodójához és a miniszterelnökéhez fűződő lojalitása háborítatlanul megmarad. Egyszerre szolgál két urat, akik veszekednek. Ez lehetetlen! Itt nem szolgálhatta ezt a két urat egyszerre! Lehetetlen lett volna – nyugtatjuk meg magunkat – ha az urak hatalomban maradtak volna, de nem maradtak. És a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés. Horthynál is. A megmaradt közös dolgaink újrarendezését viszont magára vállalja.

Horthy hont alapít
Indulnak az új sorsformáló idők. „A Magyarországon tomboló felfordulás szomorú következményeit magam is átéltem Kenederesen; ide vonultam vissza 1918 novemberében családommal. (…) ahol ha nem is dúslakodtunk, de azelőtt szükséget sem szenvedtünk soha. A hadiszolgálat embereinket, lovainkat elvonta, pajtáink, kamráink kiürültek …” Nyugdíjasunk búsong, kesereg, révedezik, majd reaktiválódik. Egymásra találnak a Károlyi – nem a Mihály, hanem a Gyula – és a Bethlennel vezette körökkel. Az urak kinevezik egymást, aszerint, hogy kiben mit láttak, ki mi akart lenni. Horthy hadügyminiszter és fővezér lett. Ezzel létrejön egy hatalmi aspirációkkal rendelkező stáb nélküli szerkezet, aminek nulla a legitimációja. A király őket ki nem nevezte, a nép őket meg nem választotta, a hatalomhoz vezető alkotmányos utat be nem tartották, de a hatalmat akartak. Világtörténelmi párhuzamok jutnak eszünkbe. Egy szibériai falut látunk magunk előtt, ahol kilenc száműzött elhatározza, hogy megváltják a világot. A mi hőseink csak Magyarországban gondolkodtak. De ugyanazt az utat választották – szponzorokat kerestek. A legjobb szponzor pedig a konkurensek ellenségei. Az orosz forradalmárok így a németekben, a magyar urak az antantban találták meg azt a támogatót, aki hatalomba emelhették őket. A hatalom megszerzését szolgáló technikák identitás függetlenek – jegyezzük meg.

A Kárpát medence csendes, újra csendes.
Nagyhatalmi döntés volt, hogy az ország élén nem lehet Habsburg, nem lehet király. És az eddig az ellenséget kerülgető vele legfeljebb verbálisan akciózgató nyugalmazott tengerész keményen beleáll az ügyek intézésébe. Úgy aknázza ki a helyzetben lévő lehetőségeket, mint a nagyok. És úgy tudja, hogy hol a határ, mint a legeslegnagyobbak. Vacakol, morfondírozik, hárít, kéreti magát, majd, amikor a kényszerhelyzetben lévő nemzetgyűlésé azt mondja – rendben, diktálja le a feltételeit, ő bólint és diktál. Így adódott, hogy 1920 március 1-én Horthyt – a tisztjei óvó tekintetével felügyelt – nemzetgyűlés 141 tagjából 131 megszavazza kormányzónak. Horthy kormányzó, egy Hunyadi 2.0, nagyjából királyi jogokkal, úgy, ahogy azt se ő és se az osztálya álmodni se álmodhatta volna szebben. (A poszt képén Horthy a tisztjei sorfala között a parlamentbe.)

1 ügyű konszolidáció.
A Horthy éra felvezető évei azok az évek, amikor a közösség előtt álló feladatok nem katonák, nem politikusok után kiáltottak, hanem olyan emberek után, akik kultúrát és a kultúrába vetett hitet tudnak teremteni, azokért, akik hitet adnak, mert „nincs hit és teljességgel nincs hit itt a Duna-Tisza táján, ahol általában mindig kevés volt. A delejtű-emberekről beszélek, ami nyilvánvaló, az érzékenyekről s az értelmes szomorúakról.” Horthy nem egyszerűen nem tartozik ezek közé, de még meg sem érti magát a problémát. Számára feladat van végrehajtás és jutalom. A gondolat nem a barátja. A gondolatok meg idegesítik.
Az úri osztály miközben visszasomfordált a történelmi jogaiba s a terrort szülő káosz renddé szelídült ennek a rendnek 1 mindent igazoló alapja lesz – vesszen Trianon. És csak ez. A többi magánvélemény. Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország. Igazságot Magyarországnak! A magyar élet értelme az elveszett haza visszaszerzése! Ez az egyetlen lehetséges közösségi cél. És ezzel a szentté avatott céllal a nemzet egykor motiváló, perspektívát, gazdag kultúrát teremtő gondolata beleszalad a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország gyönyörűbb, mint a nagyvilág! vagy a maroknyi székely porlik, mint a szikla ábránd kliséibe. A konszolidálódó Magyarország problémaérzéketlen, témahiányos. Nincs nehézség, gond, baj, amire ne az lenne a válasz – vesszen Trianon. Nincs egy kicsit is jelentőséggel bíró politikai szereplő, akinek a programjában ne szerepelne központi helyen – vesszen Trianon. Revíziót! És ez a magyar nemzet legnagyobb csonkolása, nagyobb, mint amit Trianon következtében át kellett élni. Itt van n millió magyar (10 millió <n< 15 millió) akiknek a nevében a vezetőik 1 valamit akarnak, 1 olyan dolgot és úgy, amit rajtuk kívül senki se akar. Úgy érzik egyedül vannak. És ezt jól érzik. Ha lennének gondolatok, ha a cél mellett lennének célok, ha a szerep mellett lenne egy kiajánlható szerepkészlet. Ha … De nincs, és beleszaladnak előbb Mussolini, majd Hitler karjaiba. A fizikai / politikai csonkolásra egy szellemi öncsonkítás volt a válasz, ami leépített, ami beszűkített, ami ellehetetlenítette az alternatívákat. A nemzeti összeomlást követően ez a gondolattalanság hozza helyzetbe majd az ébredő / a fajvédő giccs özönt és velük a nemzet végzetes barbarizálódását. Ezt írja meg majd közel 100 év múlva Závada a Magyar ünnepben.
A tragédia oka Horthy és az általa fémjelzett rezsim gondolattalansága. Nem azt mondom, hogy akkor nem voltak okos emberek, nagy művészek, hogy az oktatásnak ne lett volna impozáns költségvetése és ez a forrás ne eredményezett volna emelkedő színvonalú iskolarendszert, azt mondom, hogy a kúlturnemzet célkövetésből, ami kimaradt az maga a kultúra, annak a képessége, hogy egy közösség képes legyen alternatívákban gondolkodni, képes legyen alkalmazkodni, képes legyen ajánlatokat tenni és ajánlatokat befogadni. A kultúra ebben méretik meg és nem tanulmányi eredményekben, vagy abban, hogy hány Nobel díjast adtunk más nemzeteknek. A Horthy éra itt pocsékul teljesített, az egyszólamú patetikus unalom elszívta a színes, termékeny, alternatívákat kidolgozni tudók elől a levegőt. A szabálykövető gondolattalanság, a túldolgozott szürkeség peremre szorította azt, aminek a központban lett volna a helye – az alkotó gondolatot. Az innovációt. Amit helyette ajánlottak, az a gondolati árvák sablon kapaszkodói. Az 1 ügyet protezsáló 1ügyűség. Ugye nincs harag Tormai Cecil? Érted miről beszélek Herczeg úr?

P.S.
Hogyan lehet ez az ember példakép? Azt értem, hogy hogyan lesz vezető, de példakép? Csak úgy?