A magyar nihilizmus

Szerző:  Luczifer   Kategória:  ,      4 éve      5243 Views     Hozzászólások kikapcsolva  

Európa a senki földjén

Állok egy kifosztott lélekkel
Drága, megrabolt emlékekkel,
De siváran, savanyun.

Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt! – hasítanak a maga győzelmétől egyszerre eufóriában úszó és megrettent modern világban Nietzsche szavai. A Nyugat ünnepli a tagadás, a dinamika, a haladás igézetében élő modern embert – a gyilkosok gyilkosait. Itt a modern, ami mindent lesöprő és mindent újraértelmező kor, ahol az ember üzemszerűen kételkedik, elégedetlenkedik, mindent megkérdőjelez, szakmányban felfedez és leleplez, ahol az ember bont és épít, nap, mint nap meg akarja fogalmazni, meg akarja csinálni a maga új világát. És, ha ezzel megvan, akkor egy újabbat. A modern ember élete a változás, a haladás, a meghaladás, a dinamika. Semmit sem fogad el a tradíció, a tekintély alapján, magabízó, a saját feje után megy. Az az önállósággal járó dinamizmus hajtja. Szembe néz az élet bizonytalanságával és vállalja a bizonytalansággal járó veszélyt. Bátorság, vakmerőség, ezt követelik kor értékei – a fejlődést szolgáló kételkedés, az individualizmus, a szabadság, a technika – és ennek a dinamikának adnak teret intézményei a piactól, a szabad tudomány gyakorláson át, a liberális demokráciáig megannyi nagy találmány. Aki ezt a világot érti és építi az lesz a bátor, aki csak be akar illeszkedni, az a vakmerő. De mindketten maguk vannak – a Vezúv alá építkeznek. Ez egy merőben új valami, ahol Istenre nincs szükség – hasznavehetetlen. A teremtés immár a küzdő ember felelőssége.
Ez a világ a tradicionális értékeket nem egyszerűen megkérdőjelezi, hanem figyelmen kívül hagyja. Lelépteti. Semmibe veszi. A tradicionális társadalmak azt akarják csinálni, amit csináltak, mert eddig is ezt csinálták. A Jó-ról, és Rossz-ról beszélnek. Igazságuk van. Náluk a jövő a múlt. Ez a valóságépítkezés végzetes kihívással találja magát szembe. Aki a modern korban akar, vagy kénytelen élni, annak a modern kor dinamizmusát kell követnie. Itt nincs tradíció, itt teremtés van, itt nem kapja az ember az élet értelmét, hanem meg kell teremtenie. Vagy – elveszett. Mert az, amiben eddig élt az elvesztette jelentőségét. Le van léptetve. Szétmállott. Nincs. Elvitte a cica.
Ez a modern-tradicionális találkozása adja Magyarország elmúlt kétszáz évének alapélményét. Indulás a 19. században, szinkronban Európával. Az érvényességek leomlottak, a hitelességek megkérdőjeleződtek. Ami lett, az a feladata.

Adjatok egy jobbik világot
S akkor talán másképpen látok,
De adjatok, de hamar.

Így kezdődött Nyugaton is és nálunk is a modern kor. Lázban, nekifeszülten, mindent tagadva, mindent elveszítve, megsemmisüléstől rettegve, előre menekülve és megadóan, az utolsó táncra várva, majd újra felemelt tekintettel … Az eredmény nálunk? A szót itt átadom Szabó Dezsőnek, akinek az egész élete a modern kor okozta kulturális sokk honi következményeiről, a következményekkel való szembenézésről és a meghaladására tett gigászi küzdelemről szólt. A magyar nihilizmusról. A magyar nihilizmus gyermeke, a magyar nihilizmusról, a magyar nihilizmus ellen. Az üggyel foglalkozó gondolatait 1940-ben „A bánya mélye felé” című munkájában adta közre. Ott az egyik alfejezet – „A magyar nihilizmus”. Ezzel Szabó Dezső lett a téma gazdája. Induljunk tőle. Őt idézem. Nagyon tömörítve, de nagyon hűen. Nem lesz tanulság nélküli!

Ezer év fedezékben
„A magyar nihilizmus az igazi nihilizmus: az életakarattól, az életösztönöktől, a küzdelem és a védekezés természetes indításaitól megürült vak lelkek értelmetlen gravitációja a semmi felé.”
Szabó Dezső 1940
Mi a magyar lélek? – kérdi Szabó Dezső. Milyen átok veri és milyen remény hívja? Honnan ez a nihilizmus, ez a végzetes vonás, mellyel annyi arcból beszélt felém a Halál? A döntő erejű okot valószínűleg a európai ezer évünk irgalmatlanságaiban találjuk – kezdi a válaszadást Szabó. Az új hazában az idegen akaratok lettek úrrá ősi lelke minden megnyilatkozását irtózatos megtorlások lesték. A nemzedékek hosszú sorában meggyötört magyar elvesztette gyönyörű lendületét. Elbújt a múlttól. A ma, a most vackába bújt, s megszülettek a magyar nihilizmus „befedezékezett” karakterei:
Az átlag magyar: az abszolút ma és abszolút most gyermeke. Nem konzervatív, nem forradalmas, a múlt és a jövő nagy hívású távlatai nincsenek ott a mindennapi akaratainak indulásánál. Csak ma ne érje bántás, csak ma ne szakadjon rá a tető, csak ma legyen meg a falat, vagy a cím, a rang, a vagyon, csak ma süssön rá a nap. A múlt: mindig megvoltunk valahogy. A jövő: majd csak lesz, ahogy lesz. A fő az: hogy ma – hiszen a ma az igazi vagyoknap – ne kelljen küzdeni, kezdeményezésekben kockázódni, felelősséget elvállalni, kiállni. Fél elfordul a múlttól, nem akarja látni, nem akarja hallani. Hiszen a temetők nagy hívásai, mély intései, dolgok, és arcok feléje rémlő tanításai úgy megfájdítják, úgy felverik a lelkiismeretét, hogy idegenül, gyanúsan néz önmagára, hogy undorodik önmagától. Fél a jövőtől, nem fordítja arcát feléje. Ő békében akar élni saját magával is, szeretni szereti önmagát nyugodt emésztésben, a ma csendes átkvaterkázásában.
– A gyáva magyar. Aki nem mer szolidáris lenni a múlttal és a jövővel az nem mer szolidáris lenni a jelen küzdőivel sem. Itt van a magyar szolidaritás szétoldódásának szomorú mélységű titka. Hiszen, ha a magyar a magyar mellé állt, magára vette a gyanút, veszélyesebbnek látszott az idegen érdekek előtt. Hát, hogy hárítson magáról minden gyanút, hogy megmentse a ma biztonságát: bújt a magyar a magyartól, meggyűlölte, utálta vértestvéreit, akik miatt gyávának, siralmasan elbújónak kell lennie.
A kiválókat utáló magyar. Minden nép kebelében előfordult, hogy a próféta nehezen tudott próféta lenni a hazájában, de előbb utóbb felismerték azokat, akik a kifejezőjüknek születtek. Egész megtorpantóan sajátos az a makacs üldözésre, bántásra gerjedt gyűlölet, amelyben a magyar lélek a magyar jövő annyi nagy kifejezőjének része volt vértestvérei részéről. Kétségtelen: hatalmas része van ebben a mindenütt ügyes eloszlással megbúvó idegen érdek sunyi izgatásainak. És az idegen érdekek életformáiba gyötört magyarnak mindig irtózatos felelősségek vállalása volt a látás és az akarat. Próféciáik, riadóik, széttörték a ma-ketrec korlátait s felhívtak a jelen biztonság hősi feláldozására. Jaj, mi lesz, ha szétszakadnak belső zsilipjei, ha elárasztja énjét ez a nagy hívás? Úgy fél önmagától, hogy most már mindenkitől fél. És most már szidja, kárhoztatja s a szidásába belevadulva már tényleg gyűlöli azokat, akik nélkül már rég nem volna magyar Magyarországon. És ez a kisebbik ellenszenv, mert magát még jobban utálja.
A tükröt gyűlölő magyar. Mert énje mélyén eltemetett jobbik önmaga odatart egy tükröt eléje. – Nézd milyen vagy! Milyen vállalkozón engedetlenül és kitűnő minősítéssel mocskos. Ezért gyűlölöd azt, aki tiszta. És nem veszed észre, hogy mikor dezertálsz azoktól, akik a te erődet jelentik az idegen étvágyak hódításával szemben saját gyermekeid jövőjét adod el bagóért. Vak gyűlölettel gyűlöli, gyilkolni akarja azokat, akik ki akarják tágítani énjét, életét egy neki minden folytatásának szabad mozgást gáttalan építést biztosító jövő számára.
A valóság elől a humorba menekülő magyar. A magyar humor nem gyógyít, hanem terel. Csirájában megfojt minden érdeklődést a magyarság sorsa céljai feladatai, iránt s olcsó “humorba” menekül, amely a legkomolyabb problémáit, számonkérő jeleneteit is anekdotával, viccel intézi el, mint Mikszáth. Ez a nagy és dús tehetség, akinek pedig látó szemei voltak, olyan közéleti borzalmakat, halálos végzetű jelenségeket pakol tétlen mosolygást kiváltó anekdotákba, olyan hullafoltokat mókáz át tréfavirágokba, melyeknek megmutatása minden egészséges nemzet életösztöneit riadó készségbe verné fel. Egyik esendőség sem töltött el annyira a szégyen keserű ízével, mint ez a magyar léhaság – jajdul fel tehetetlen fájdalmában szerzőnk.
Az optimista magyar. Ajjaj! Ez az optimizmus, nem az, az optimizmus, a magyar optimizmus nem az egészséges erős test, az egészséges erős lélek, az egészséges erős élet nyugodt öntudata. Fájdalom: a magyar optimizmus egészen más valami. Ez mindenekelőtt nem lát és nem akar látni. Mert a látás felharangozza a lelkiismeretet és felelősségek, szolidaritások elvállalására hív. A magyar optimizmus vak optimizmus – amely egyben a hülyék optimizmusa is – mert szerinte minden jól van különösen: ha minden nagyon rosszul van, mert minél nagyobb a veszély, annál biztosítottabbnak látja a maga jövőjét, annak a Magyarországnak a jövőjét, amely “nem volt, hanem lesz”. Mindig csak lesz! Utánunk tudja ezt csinálni a világnak még egy nációja, hogy ezer éven át s utána tovább, sohase „volt”-jon, ne „van”-jon, csak „legyen”-jen? És bízzék e „legyen”-ben? A van nélkül?
A félreténfergő, aki elriad a ma minden felzilálásától felelősségvállalásától, de mégsem tudnak büntetlenül magyarok lenni. Bárhogy menekülnek szembe jön – valami baj van a magyarsággal! És önzésük, félénkségük, a ma nyugalmához ragaszkodásuk ösztönös önáltatással talál egy olyan útra, ahol egész életen át ténfereghet valami magyarság-félét. Nyakig ül a magyar ősvallásban, nyelvészkedik és bebizonyítja, hogy az öt világrész valaha magyar élettér volt. Olyan mellékutakon magyarkodik, amelyek nem veszélyesek. De legalább haszontalanok!
A (szalon) kuruc, ízig-vérig ellenzéki, napi huszonnégy órát vérzik a hazáért. Egész kis múzeumot gyűjt össze a hontörténet szent emlékeiből. Őrzi Bocskay harmadik bal alsó zápfogát. Kifürkészte a magyar történelem legszörnyűbb titkait: Titkos egybehunyásokon mutogatja a költő Zrínyi gyilkosának gyermekkori fényképét, s féladagja van abból a méregből, amelynek másik felét II. Józsefnek adta be a kamarilla, mikor észrevette, hogy ki akar békülni a magyarokkal. Döbbenetes megelevenítéssel tudja megsúgni Széchenyi meggyilkolását, de nem akarja elárulni a gyilkos fiának a nevét, ki ma is előkelő hivatalt foglal el Budapesten stb. De ha elé tesznek egy kérvényt, amelyben a felsőséget riadt magyarok ezrei kérik valamilyen közösségi ügy elintézésére, aláírását megtagadja, mondván, hogy írhatnám alá én, akinek eltökélt intranzigens magyarsága a legnagyobb szálka a hatalom szemében.
– A “nyöszörgők“, vagy a “károgók” fájdalmasan népes sokasága. Ők, akik egy “hazafias aggodalommá pingált saját gyártmányú pesszimizmusba menekülnek minden a ma nyugalmából kimozdító szolidaritás és kötelezettség elől. Mi kevesen vagyunk, mi rokontalanok vagyunk Európában, nekünk igyekeznünk kell nem látszani! … De látszanak!
– És végül, a magyar halál-igézet, a haláldöbbenet, a halálvágyó magyar. A vágtató magyar lovas mindegyre ott érezte ülni maga mögött a nagy árnyékú kaszást. A haláligézet e lelki folyamatait első nagy királyunk visszazsúfolta, bújni kényszerítette az ősi magyar lelket. Az új magyar élet börtön volt az ő szemükben, melynek köveit a kiontott magyar vér, az elömlött magyar könny az összetiport magyar lélek halálos malterével ragasztottak össze. Ez a haláldöbbenet nem szűnt meg. A mohácsi vész után a katolicizmus és a protestantizmus harcában, a német és a török két idegensége között tépelődött. De ez az utolsó forma önmagában nem nihilizmus. Nem: mert ez a halál-látás, ezek a kétségbeesetten felordított „jaj”-ok voltaképpen az élet küzdő erőinek az egészségesebb jövő lebírhatatlan akaratának a lökései, a megmozdulás, az összefogás, a nagy történelmi vállalások felé. És így pozitív elemei a magyar léleknek.
Szabó Dezső konklúziója. A magyar átok – a nihilizmus – forrása a szolidaritást és a felelősséget nem viselő zabolátlan önzés. Az idegen életformákba, idegen életérdekek céljaiba gyömöszölt ezeréves életünk gyökeréig elbetegítette a magyar önzést – mondja. A magyar szerves védelem nélkül van, kikapcsolódik a nemzeti szolidaritásból, melynek jelentése elől elbújik a maga görcsösen fogott biztonságába. A magyar a magyarok között is egyedül van! És végül a híres, kérdésbe foglalt fohász – Mikor teljesedik minden magyar lélek ösztönös legfőbb irányítójává megmaradásunk alaptétele: Minden magyar felelős minden magyarért?
(Az utókor úgy oldotta meg a feladatot, hogy a kérdőjelet elhagyta.)

Remek ez a szöveg! És nagyon nehéz elemezni. Először, mert idegen, másodszor, mert amikor már nem idegen magával ragad, harmadszor, mert amikor magával ragad, akkor érzed rossz irányba visz, negyedszer, mert találsz benne valami megejtő, tiszteletre méltó emberit, ami tapintatra int. Nem akarom se bántani, se elfogadva promotálni. Inkább megbeszélni az ügyet. Az elszánt óriással, aki téved.

Idegenek közt – egyedül
Szabó Dezső – a bajok azzal kezdődtek, hogy a magyarok idegenekként érkeztek Európa peremére, ahol az itt élő idegenek szemében azok is maradtak – idegenek. És viszont az ideérkező magyarok szemében az itt élő népek idegenek voltak és azok is maradtak. Idegenek közt idegenként – ez alakítja a magyarok karakterét és ez írta meg a magyarok nihilizmustörténetét. No, de miben idegenek az idegenek? A válasz magától értetődőnek tűnik, de nem az. Etnikai idegenre gondol az olvasó is, Szabó Dezső is. De a középkor számára az etnikai kérdés nem volt érdekes, az etnikai hovatartozás nem járt joggal, előnnyel, hátránnyal, egy változó volt a sok közül. A honfoglaláskor nem az volt a probléma, hogy a magyarok magyarok, hogy nem beszélték például az itt élő népek nyelvét, hanem, hogy nem bírtak veszteg maradni, kalandoztak és nem voltak keresztények. Géza és István ezt pontosan megértette és ezért nem nyelvtanfolyamokat indítottak, hanem Quedlinburgba ment egyezkedni, majd a II. Szilveszter pápától kapott koronával kijelölte a magyarok civilizációs pályáját. Magyarság igen, pogányság nem. Letelepíttették és megkereszteltették a népet. Országot és hazát teremtettek és megtaníttatták őket országban, hazában élni. Veszteg maradni és dolgozni. A műveltető képző használata nem véletlen. Ezzel arra céloztunk, hogy idegen etnikumú szereplőkkel végeztették el a magyarok integrációját. Törekvés teljes sikerrel járt. Pár generáció és egy a kornak megfelelő, Európába illeszkedő feudális államban éltek a magyarok. Egy feudális állam lett a hazájuk úgy, hogy közben megmaradtak a magyar-nak. Keresztények lettek, úgy, hogy megmaradtak magyar-nak. A feudalizmus idegen ügynökei a magyar etnikumot nem asszimilálták, hanem integrálták. Feudalizmust akartak látni és kereszténységet, a csoport etnikai minőségével nem volt se gondjuk, se dolguk és a magyar etnikumnak se az volt az aggodalma, hogy az etnikai minősége veszélyben lenne. Tiborc panasza a javak igazságtalan elosztásáról, a kizsákmányolásról szól, nincs benne szó az etnikai önazonosság kényszerű defenzívájáról és a „régi” magyart, az elveszett rablószabadságot se sírta vissza. Tessék méltányos életfeltételeket biztosítani! – erről szóltak a legendás szavai. Nincs adat, ami Katona tévedését igazolná – Tiborc enni akart. A középkorban a magyar / nem magyar kérdés jó nyolcszáz évig nem volt a központban, mert az etnikai hovatartozás nem szolgált meghatározó csoportidentifikációként. Nem volt érdekes. Nem voltak következményei. A lényeges azonosulási pontokat a vallás és a társadalmi státuszok adták. Az volt a kérdés, hogy hol a helyem a társadalomban, nemes vagyok, jobbágy vagyok, szabad vagyok, földön futó vagyok, valami vagyok. A státusszal jártak az életesélyek. És a vallás volt a fontos. Főleg az, hogy katolikus vagyok / nem vagyok katolikus. A vallás adta az élet értelmét. A státusz és a vallás, ezek voltak a fő szempontok. Ezek váltak legitimációs forrássá. Az emberek a megbecsülésüket azzal akarták kivívni, hogy teljesítik a társadalmi státuszukkal kapcsolatos elvárásokat, tiszteletre méltó nemesek, parasztok polgárok, stb-k, akik mellesleg magyarok, tótok, németek. Az emberek abban keresték létezésük értelmét, amit a vallásuk tanított. Az etnikai hovatartozás nem volt központi kérdés. Ennek megfelelően a jellemző csoportkonfliktusok is státuszok közötti konfliktusok, illetve vallásháborúk voltak. A harminc éves háború kiirtotta fél Közép-Európát, de senki sem egy etnikum nevében ölt és senki sem az etnikai hovatartozása miatt lett áldozat. A vérengzésnek semmi köze nem volt Közép-Európában élő népek etnikai összetételéhez. A modernitás után majd lesz. Ugyanez van a szűkebben vett nálunk is. Még a Rákóczi szabadságharc is a kényszer katolizálás és a közigazgatás modernizálásával járó rendi jogok csorbítása miatt robbant ki. A konfliktus legfeljebb etnikai színezetet kapott, de nem az volt.
Az etnikum csak a 18. század végétől lesz érdekes, amikor a franciák kitalálják, hogy a nemzet legyen a hatalom új legitimációs forrása. Ezzel az etnikai csoportok új feladatot és új perspektívát kapnak és egy mindent felülíró identitássá válik. Én egy etnikai csoporthoz tartozom és ezért én mondom meg, hogy kié a hatalom! Nincs király, nincs Isten, nincs tradíció – Én vagyok, a nemzet van. Innentől kezdve a közhatalom a nemzeti közösség akaratából meríti legitimitását és a közhatalom dolga a nemzeti érdek szolgálata lesz. Ez adja a nemzet mindent beelőző jelentőségét. Ez teszi az érdektelen etnikumot mindenek feletti nemzetté. Nincs király, nincs tradíció, nincs Isten. Nemzet van. Itt és most.
Az ötlet futótűzként terjedt, minden nép nemzet akart lenni és minden új, elhivatott jövőépítő, minden hatalomra vágyó karrierista, a nemzet élére akar állni, nemzetet akart szervezni. Innentől kezdve érdekes az etnikum. Innentől kezdve érdekes, hogy egy etnikum milyen szerkezetben él és abban milyen státuszokat foglal el. Jó szerkezet / rossz szerkezet. Jó státusz / rossz státusz. El van nyomva / nincs elnyomva. Ez lesz az eliteket és a tömegeket egyaránt érdeklő új sorskérdés. Mi az esélye és mi a következménye az etnikai alapú szerveződésnek? Eddig ez nem volt érdekes. Innentől kezdve nemcsak az, az izgalmas, hogy egy uralmi rendszerszer elemei jól illeszkednek-e egymáshoz, az is szempont, hogy az adott szerkezet milyen etnikai összetételű, képes-e az etnikai szempontok megjelenése után is célszerűen működni, vagy a megjelent nemzeti törekvések szétcincálják, szétcentrifugálják azt, ami eddig egyben volt. A nemzeti lét felé törekvő vezetőknek és csoportjaiknak pedig az a kérdésük, hogy etnikai alapon össze tudnak-e állítani egy új alakulatot, egy életképes rendszert – az új nemzetet. A lehetőségek, az esélyek és a megoldások nem egyformák. Fókuszáljunk a magunk portájára.

Projekt – modell nélkül
Mi az, ami van? Miből meríthet, mire támaszkodhat az önmagát újrafogalmazni akaró magyar, aki modern magyar nemzet akar lenni? Át lehet-e konfigurálni a magyar identitást? Át lehet-e konfigurálni a magyar identitást modern magyar identitássá? Nézzük a tényeket.
Amit látunk, hogy a régiónk – s benne mi – századok óta a nyugati világ szerves része – vezet mindek Szűcs Jenő – csakhogy annak egy szerény mintázatú, gyengébb infrastruktúrájú és gazdaságilag fejletlenebb, a centrummal komplementer viszonyban álló perifériája. Volt kapcsolat, volt együttműködés, de nem volt abszorpció! Együtt, de nem ugyanúgy! A szerkezeti különbségek megmaradtak, és ezek között az a sorsdöntő különbség is, hogy a mi régiónk valóságából hiányzott nyugati világ szerződéses jellege, az egyenlőtlenségek melletti kölcsönösségek elismerései. Ez a különbség mindig megvolt, a mi régión képletei ab start több kiszolgáltatottsággal és kevesebb öntudatot adó mozgástérrel jártak, mint a nyugati rendszerek. És ez így is maradt. De! sohasem vált a teljes behódolásig szolgaivá! A Kelet sem abszorbeálta.
A Nyugat és a Közép-Kelet Európa közötti kettősségek nemcsak mindig megvoltak, de az idők folyamán nem is csökkentek, sőt a nyugati világgazdaság robbanásszerű kitágulása után még karakterisztikusabbá váltak. Az iparosodó, városiasodó Nyugat agrárkeresletének a közép-kelet európai régió robotoltató nagybirtoka lett a tipikus partnere. Ez a komplementer viszony magyarázza a modern kort felvezető abszolút államokkal szemben támasztott teljesítményelvárásokat. Nyugaton az abszolút állam mintegy kárpótlás volt a feudalizmus sérüléseiért, a jobbágyság megszűnéséért, Keleten eszköz a jobbágyság megszilárdításához. A nyugati abszolutizmus miközben a feudalizmus menthető elemeit a kapitalizmus eróziójától védte, hatékonyan elő is segítette magát az eróziót. Az ellenmondásokat hordozó, „tökéletlen” nyugati abszolutizmus következménye a fejlődőképesség. Az állam alatt maradt mozgástér s az alattvalók a maguk szabadságaiból megteremthették a szabadságot – magyaráz Szűcs Jenő. Minél keletebbre megyünk annál inkább fogy ez a kettősség, az abszolutizmus egyre kevésbé hordozott ellentmondásokat s marad a feudalizmus védelme. Az ok egyszerű – kelet felé fogynak a feudalizmust erodáló erők. Nyugaton az abszolutizmus magában hordta az újat, ezért egy olyan átmeneti állapot, amely megalapozza a modern nemzet, a demokrácia és a kapitalizmus kialakulását. Nem ezt akarta, de ezt tette, ezt vezette fel azzal, hogy átalakította az államot, mindenkit szolgálatra kötelezett, adóztatott, egységesítette a nyelvet, stb. stb. Kelet felé viszont ez a folyamat legfeljebb beindul, de nem megy teljesülésbe. Vannak nekirugaszkodások, jól sikerült évek, sőt évtizedek, de az állam rendre megőrzi a maga minőségét és a maga viszonyait. És válsághelyzetben rendre régi önmagához visszahajolva biztosítja a társadalom nyugathoz illeszkedő komplementer teljesítményeit. És nincs és nincs abszorpció. Nincs hasonulás! Visszahajlás van!
Van nemzet eszme, van nemzet és a nemzet ezt a nyomorúságot hozó, nyomorúságos államot fogja legitimálni. Mert nélküle életképtelen. De amivel fejlődésképtelen. Ami nem egyenesbe hoz, hanem torzít.
Ezzel létrejön egy állapot, amiből nem kínálkoznak továbblépések. Legfeljebb a vágyak szintjén. S eljön majd az, az idő, amikor már a vágyak is halványulnak, amikor a fogyaték értékké lesz! No, de Szabó Dezső idáig nem jut, ő mégiscsak egy intelligens ember volt s nem egy másodosztályú svindler. De a diagnózisában tévedett. Amit látott – és nagyon jól látott – az nem az idegen elnyomás a vonásai, hanem a modell és perspektíva nélküli létezés – a nihilizmus – karakterei. Addig volt/van/lesz magyar, amíg a magukat magyaroknak tartóknak nincs egy életképes, emelkedésre képes modellje. Lehetne.

Nicht vor dem Kind
A múltunk lassan ölő méreg. Nincs benne használható minta. Béklyó. Nem restaurálni kell, nem ráhazudni azt, ami sosem volt, hanem elfelejteni. Ha nem megy, elrakni valahova, hogy legalább a gyerek ne lássa. Hátha magától kitalál valamit! Hátha!

A szerzőről  

Mindig ugyanazt.