A délibábok hősei

Szerző:  Luczifer   Kategória:       4 éve      3371 Views     Hozzászólások kikapcsolva  

Itt maradtunk magnak
Elmentek az oroszok mi meg itt maradtunk.
Esterházy P.

Utak
Oplatka Németh Miklós könyve nem könnyű olvasmány. Hol leraktam, hol továbbolvastam, benne az egész életem, jóllehet Németh és csekélységem viszonyában annyi a közös, hogy mindketten magyar férfiak vagyunk. Slussz–passz. Ő a szocializmussal együtt – 1948 – egy szegény parasztcsaládban született, én később, alig a júniusi út zárása előtt, a főváros peremén egy értelmiségi családban. Ő a kor standardja szerint is nélkülözött, én nem. Nálunk is córesz volt a köbön, de volt fogkefém, víz a házban, sőt fürdőszoba is, nem csak a nővérem cuccait hordtam, kaptam új ruhát is, és nem csak vasár- és ünnepnap ettünk húst. Ő az iskolában a kitörés lehetőségét látta, a kiváló képességeivel megtámogatott ambícióijának kereste az utat, én a teljesítmény tereként kezeltem, nem kitörni, hanem a megfelelni akartam. Ő, amikor belenőtt a lázadás idejébe a nincstelensége ellen lázadt, én a szabadság hiány ellen. Ő Valaki akart lenni, én meg akartam fogalmazni magam. Ő a közgázon a kor hivatalos divatjának megfelelően népgazdaság-tervezéssel foglalkozott, matematikai modelleket tanult, hogy majd később – itt előreszaladok – e racionalitáson alapuló teljesítményét kínálja a nómenklatúrának. E tudás ugyan már akkor is igazoltan aggályos volt, de öntudatot adott és ajánlható volt. Az előbbi a mai napig kitart.

A nómenklatúra a rendszer céljait meghatározó, forrásait, lehetőségeit elosztó és a hatalmat gyakorló, a vezetők kiválasztását intéző szerkezet. Nem elit, amit a társadalom kitermel, hanem egy olyan szerkezet, ami valamilyen oknál fogva – pl. kliens státusz – helyzetbe kerül.

Én az első adandó alkalommal húztam a szociológia felé, hogy ugyancsak a kor divatja szerint – ez egy másik divat! – Polányit, Gerschenkront, no és Toynbeet lapozgassak. Nincs és akkor se volt bajom a matematikával, de a rendszerek, a szerkezetek, ezek lehetőségei, keletkezésük és eltűnésük jobban érdekelt. A reálszocializmus tekintetében ezt az érdeklődést elégítette ki Szelényi a racionális redisztribúciót leíró kritikájával. Ő úgy látta, hogy ez a szisztéma nem rendelkezik belső fejlődési potenciállal, csak a követésre képes, a belső feszültségek, ugyan valós feszültségek, de nem transzformálódnak növekedést szolgáló energiákká. És mert a követés, a leszakadás pszichózisával jár, állapota mindig a szabadsághiányos “rendkívüli” állapot lesz. Ez a rendszer sajátja – dünnyögtem magamnak. Vagy valami nagyon hasonlót. Németh miközben osztott, szorzott, tetszett neki a racionális redisztribúció és a vezérlőpultjánál helyett foglaló nómenklatúra. Irány a párt! Belülről legyünk hasznosak! Ész kell ide semmi más! Aki kint marad, az lemarad! Aki kint marad az nem lesz kovácsa a mi népünk nagy micsodájának. Nekem a piacgazdaság tetszett. Legyen verseny! Legyen szabadság! Ha az alkotóerő megszervezi magát csodákra lesz képes! Úgy lecseréli a fekete Volgákat és utasait, mint a sicc! Szabadság! Sokan gondoltuk így, sőt ezt gondoltuk az esélyes opciónak. A szabadság győzelemre ítéltetett. Nyugodt voltam. Németh – aki szintén nyugodt volt – erről tudomást se vett. Se akkor, se most. Legfeljebb valami múló zavaros, komolytalan, szóra se érdemes zajként kezelhette. Most is csak érintőlegesen beszél róla, sajnálkozik, belátja, de nem sajátja a szöveg. Csak duma. Mondja, mert kell. Mert illő. Az akkori szelektív nagyvonalúságát a történelem lényeglátásként igazolta vissza. Én a nyolcvanas évek közepétől, a vállalati rendszer elégtelen, a monopólhelyzeteket megőrző reformjától végig, szinte a mai napig azt hittem, hogy csak csatát vesztünk – éppen, hogy csak vesztünk! – közben még egy számításba sem vett alternatíva volt az, amit én jövőnek láttam. Némethnek igaza volt, igaza van és igaza lesz. Ez a szabadságos izé nem pálya. Megint előreszaladtam.

Daliás idők!
Németh azok közé tartozott, akik előkészítették az új világ intézményét, majd beengedték a régit. (lásd társasági törvény, átalakulási törvény, spontán privatizáció.) Nekem ehhez semmi közöm!  – mondja. Nem volt piacépítés, nem volt rentabilitás vezérelte verseny, tolongás volt, lökdösődés volt, osztogatás és fosztogatás volt, a nómenklatúra nem igazgatóknak nevezte ki a kinevezendőket, hanem a zárórát sejtve tulajnak! Nem a kapitalizmus szelleme szocializált, hanem nómenklatúra erkölcstelensége, … Bocs! – hárít hősünk – Ez Antall sara! Meg a Horné! Erre nekem nem volt időm! Nem hagyom magam. Csak be lettek hányva az intézmények, nem volt mögöttük politika, nem voltak politikák! Ez mások dolga lett volna! – replikáz az értetlenkedő felé – nekem költségvetést kellett csinálnom! És mesél, és láttatja, hogy hétvégén a konyhában francia kockás lapokon összeadási problémákon lesz úrrá. Daliás idők! A történelmi korok szereplőin ne kérjük számon a történelmi tetteket. Nem lehet mindenki Napóleon, nem csinálhat mindenki Code Civil-t. Kleine Fische, gute Fische. De egyáltalán, volt itt Fische? És ha volt kié?

„Na jó, hát akkor itt fogunk élni”
Lapozom a könyvet. Németh teljesítménye, hogy leválasztotta a nómenklatúrát a pártról és új identitásoknak, új politikai stratégiáknak teret engedve új perspektívát adott neki. Sajnálom, de ennyi. Mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy semmi se változzon, vagy inkább mindent hagyni kell megváltozni, hogy semmi se változzék – ezt üzente a kor szelleme és ezt megértette. Németh minden sértés nélkül a nómenklatúra ember volt és maradt, perspektívája a nómenklatúra perspektívája volt és maradt. Politikája lényege, hogy osztályhűségét összeegyeztette a realitásokkal. Ennek érdekében tette/hagyta és felejtette ki a dolgokat. Ez van az eredménylistáján és a számláján. Attól függ, hogy honnan és ki nézi. Lehet, sőt biztos, hogy ő ez ellen tiltakozna, de akkor egy régi szemináriumot idézve Hegel az ész cselének aktualizált parafrázisát tolnánk elé – az individuum, bármennyire saját akaratát hiszi is követni, voltaképpen a világszellemet – itt és most a nómenklatúra szellemét – szolgálja, és így a sajátjának – az országnak – gondolt érdekei nem mások, mint a nómenklatúra érdekei. Erre legyintene, majd káromkodva leidiótázna és faképnél hagyna. Nincs értelme kipróbálni. Annál is inkább nincs, mert túl a várható sértésen egy valós fájdalmas szembenézést is magával hozna az ügy. Előbb, vagy utóbb be kéne látni, hogy a nómenklatúra nem a kommunista szisztéma sajátja, hanem a lemaradt peremé. Lesz, amíg a világ világ, de legalábbis addig, amíg Kelet-Közép Európa, Kelet-Közép-Európa. Mit lehet ehhez hozzátenni? Csak úgy magamnak. „Na jó, hát akkor itt fogunk élni”

P.S.
Németh azt hiszi kiépítette a Kárpátok alatt Európát. Én azt hittem, hogy a Kárpátok alatt kiépülhet Európa. Az egyik nagyobb hülyeség, mint a másik. És ha ehhez hozzávesszük, hogy az oroszok maximum egy hosszú hétvégére mentek ki, hát szegény Esterházy se jön ki jól a buliból. Isten óvja Magyarországot!

A szerzőről  

Mindig ugyanazt.