A tekintély kultúrája, vagy a kultúra tekintélye.

Szerző:  Luczifer   Kategória:  ,      5 éve      4435 Views     Hozzászólások kikapcsolva  

Nem maradt utána, ó, más, csak egy … nem maradt utána semmi.
egy átköltött refrén

Lorenzo Medici megörökölte a hatalmat és vele a kultúrát, a reneszánszt. A hatalmon harcolt és alkotott. Kultúrát teremtett. E kultúra szerzett neki tekintélyt. Nem az agressziója – bár agresszív volt – nem a gátlástalansága – bár gátlástalan volt – nem a csalárdsága – bár csalárd volt – hanem a teremtett világa. Amit csinált nem párját ritkító, hanem páratlan. Mai napig.
Orbán pályája más. Ő nem örökölte a hatalmat, hanem megszerezte és nem kapott mellé semmit, amire úgy nézhetne ez a kultúrám. Emlékezzünk arra a híres „vert az apám” videóra. Ott beszél a családja kultúra, tradíció nélküliségéről. Felmondja és egyben illusztrálja Hankiss „negatív modernizáció” tételét. Emlékeztetőül a magyar – sztálini – modernizáció nem egy organikus válaszadás a kor kihívásaira, hanem külső elvárások kikényszerítette fejlődési vonal. A magyar társadalom rekord szinten volt kénytelen elfordulni korábbi önmagától. Ezért történt az, hogy a modernizációja során a magyar társadalom tagjai pl. az USA-val szemben, jelentősebb mértékben hagyták el a tradícióikat, a csoportkötődéseket, jobban előreszaladtak a szekularizáció terén, de ugyanakkor lemaradtak a lassú építkezést igénylő racionális gondolkodásban, amit üres formalizmussal, a külsődleges szabályoknak való megfeleléssel igyekeztek pótolni. A „kultúra nélküliség” ennek a nem organikus fejlődésnek a következménye. Ez a folyamat legyártja a kor emberét, az üres individualizmus fogyatékosait, azokat, akik valami autonóm pragmatizmusba fogalmazzák meg az életüket, akiknek a hagyományos közösségi értékek – pl. a szavahihetőség, a hűség és a megbocsátás – nem jelent sokat. Az élet értelmét itt a hatalom és az anyagi javak felhalmozása adja. Ebbe a Hankiss által leírt világba tartozott bele a vidéki alkalmazott káderek rétege, az a réteg, ami az Orbán család kulturális közegét adta. Illetve nem adta.
Ez a handicap / hiány / negativitás / fogyatékosság nevezzük, aminek akarjuk, meghatározza ennek csoportnak és e csoport tagjainak a pályáját. Élik és örökítik a negatív modernítás „kultúra nélküli” létezésének a praxisát. Lehet-e korrekció, vagy ezek a fogyatékosságok végig kísérik őket egész életükön és ez lesz az, amit maguk után hagynak? A hiány? Amit látunk nem túl biztató. Sem az ezzel a karakterrel operáló csoportok, sem maguk a karakterek eleddig nem hoztak létre kultúrát. Össze-vissza flörtölnek, vetítenek ezt-azt, miközben csak tagadni és megvetni képesek, de azt bármikor bármit. Mindent. Nem az egyes kultúrákat, hanem a kultúrát. Mindegyiket. Mert nem tudnak kikecmeregni a kultúra nélküliség állapotából. Sértődöttek és mindenkire mérgesek, mert minden kultúra kontrázza, csúfolja az ő korcsságukat. Mindegyik frusztrálja őket, mert mindegyik egy „igen”, miközben nekik semmijük sincs. Ugyanakkor mindenért lelkesednek, hátha itt találnak megváltóra. A csalódás menetrendszerű és marad a minden fájdalmat enyhítő giccs, a Tisza szobor, a Nemzeti Színház (az épület, nem az intézmény) a Várba költözés, a megjöttek a fehérvári huszárok, a hátrafele nyilazás, hej ripityom. Kisvasút, sámándobolás, esztrád műsor, Horthy nap, ott túl a rácson egy más világ van. Hallgass a szívedre.
Mit lehet itt és ezzel a teljesítménnyel kikampfolni? Mit, mivel és minek a reményében? A kierőszakolt tekintélyhez valamit oda lehet csinálni. És ebből az odacsinált izéből lesz a kultúra? Talán – mondjuk minden meggyőződés nélkül. De, ha így lesz, akkor is a tekintély kultúrája lesz, ami nem teremtheti meg a kultúra tekintélyét. Nem bírja megteremteni. Nincs a pakliban. Mert a magtalan semmi harcol azért, hogy valami legyen. Nehéz ügy ez a kultúrateremtés, ha az ember nem tudja komolyan venni a maga kultúráját, magát a kultúrát. A pávatánc egy hatékony taktikai sorozat része lehet, de a kultúra egy életet követelő stratégia terméke. Félő, kicsúsztak az időből.

A szerzőről  

Mindig ugyanazt.