Jézus – a magyarok kapujában

Szerző:  Luczifer   Kategória:       10 hónapja      7637 Views     Hozzászólások kikapcsolva  

1. Prológus
Ha bementél a Bambergi dómba (Németország 2019), ott az alagsorba installációk fogadtak s többek között leülhettél Ferenccel beszélni. Az ő kérdése – Mi a küldetésed? Mi az életed értelme?

2. A kalitka madárra talál

Kizökkent az idő; – oh, kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt.

2.1. A választás
Egy szelíd tekintetű suhanc napok óta csak egy könyv fölé hajolva olvas. Mi a jó és mi a rossz? Ki a jó és ki a rossz? Mire hív Isten? Hogy válhatok Istennek tetszővé? Kérdések, amelyekre elszántan keresi a választ. Lehetőségek, parancsok és belső késztetések. Mit tehetek? Mit választhatok? Ki lehetek? Mit vár az Örökkévaló? Hol a helyem a világban? Én és Isten. Isten a jelentős Másik, akinek meg kell látnia bennem a jelentős Másikat. A lehetőséget. Mikor lát engem szeretnivalónak Isten? Láthat-e bennem szeretnivalót? Láthatja-e bennem a jelentős Másikat Isten? Mit kell tennem? Semmi vagyok, de minden akarok lenni! Isten embere! Mondatokat olvas újra és újra. „Az Úr szolgája szelíd és szabadító. Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt. (…) Ezt mondja az Úristen (…) Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket. Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket! (…) Énekeljetek az Úrnak új éneket, dicséretet a föld széléig, akik tengerre szálltok, és ami a tengert betölti, a szigetek és lakóik.”
A fiút sodorják a gondoltok. Élvez minden mondatot. Életértelmet talál – az Úr gyönyörködtető szolgájává lenni. Követendő magatartásra lel – szelídnek és kitartónak lenni. Nem megnyugodni, nem összetörni. Célt lát – menni, énekelni új dalokat, míg a Földön érvényt nem szerez a törvénynek. Újra kell énekelni, újra kell gondolni az Úr dicséretét, s hirdetni minden határon túl, a Föld széléig. Mindenkinek. Képtelen szabadulni a szavak igéző hatása alól. Ezt kereste, erre vágyott! Ő lesz, aki tanúságot tesz az Igazság mellett! Ő lesz az Igazság lelke. Neki kell lennie Isten ajándékának! Egyszerre fagyos rémület s szenvedélyes rajongás volt a szívében. A feladatban rejlő lehetőség egyszerre rémiszti, s részegíti. Nem ereszti. Tovább olvas. Csak ő van és a szöveg: „Izráel nem értette Istenét.– Isten szavai immár csak neki,  csak hozzá szólnak – Sokáig hallgattam, némán türtőztettem magam.  De most zihálva nyögök, és lihegek, mint egy szülő asszony. Letarolom a hegyeket és halmokat, úgyhogy egész növényzetük elszárad. A folyókon gázlókat készítek, és a mocsarakat kiszárítom. Vezetem majd a vakokat olyan úton, amelyet nem ismertek, ismeretlen ösvényeken viszem őket. (…) Meghátrálnak és csúful megszégyenülnek, akik bálványokban bíznak, akik szobroknak mondják ezt: Ti vagytok az isteneink! Ti süketek, halljatok! Ti vakok, nézzetek föl, és lássatok! (…)Igazsága érdekében akart az ÚR nagy és felséges tanítást adni. Ezért lett ez a nép kirabolt és kifosztott; csapdába és verembe estek mindnyájan, és börtönbe vannak zárva. Kirabolták őket, és nem volt szabadító, kifosztották őket, és nem mondta senki: add vissza! Ki ügyel erre közületek, ki hallgatja figyelmesen a jövő érdekében? (…) Vajon nem az ÚR, aki ellen vétkeztünk? Nem akartak útjain járni, és nem hallgattak tanítására. Ezért ontotta rá heves haragját és a háború tombolását. Lángolt körülötte, de nem értette, égette őt, de nem szívlelte meg.”
Isten elszánt. Izráel nem érti Istenét. Isten büntet. Izraelnek csapást csapás után kell elviselni – mert Izráel nem érti Istenét. Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget! Mert Izráel nem érti Istenét! Valakinek holnap meg kell váltani ezt a világot! Valakinek meg kell érteni Isten szavát! Az, akinek lesz ehhez bátorsága, lesz elegendő szeretet a szívében, az lesz a kiválasztott. Dermedten nézett maga elé. Ő az? Neki és csak neki szólnak e szavak? Rá vártak Ézsaiás rettentő szavai? Ez Isten akarata? Hétszáz évig csak olvasták, de senki se vette magára. Hétszáz évig az ég adta világon semmi sem valósult meg belőle! Hétszáz évig Izráel nem értette Istenét. Isten Akaratának meg kell valósulnia! Meg kell valósulnia. Hitte! Nem elhitte, hanem hitte! A prófécia Isten szava, nem igaz/hamis jóslás, nem jámbor óhaj, hanem egy pontosan végrehajtandó cselekvési sor. Út a harmóniához. Út Istenhez. Az Igazság. A prófécia végrehajtása Isten iránti szeretet kinyilvánítása. Tanúságtétel. Meg kell valósulnia, meg kell valósítania. Hétszáz éve írva van és azóta senkinek sem volt se elég ereje, se elég mersze a feladat elvégzéséhez. Senkiben nem volt annyi szeretet Isten iránt, hogy végbevigye az akaratát. Talán még gondolni se gondolt rá senki. Pedig meg volt írva. Mindig és mindenki olvashatta. De senkiben nem volt annyi hit, annyi szeretet Isten iránt, hogy akaratát felvállalja és végbevigye.

2.2. Az elszánás. 
Újra és újra olvassa a próféciát, megint és megint. Remeg az izgalomtól. „Ki hitte volna el, amit hallottunk, és az Úr karjának ereje ki előtt volt nyilvánvaló? Mint vesszőszál sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. (…) az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?! (…) önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért.”
A kezdettől látta a véget – az irtózatos vég rettenetét, a szenvedést, a megaláztatást, a megkínzást. Átéli a messiássá válás minden egyes mozzanatát. Érti ez – Isten Akarata. Retteg, hogy neki kell teljesítenie a szenvedés, a megaláztatás, a megkínzás útján – az Akaratot. Mámoros – ugyanezért. Kétségbeesés és boldog elszánás. Kérdéseire itt a válasz, ez a lehetősége. Izráel nem értette az Úr szavát! Ő van hivatva, hogy szenvedéseivel megértesse, hogy szörnyű kínhalálával elfogadtassa Isten akaratát. Ez a feladat, amit neki kell elvégeznie, mert csak ő végezheti el. Ő érti az Úr szavát. Semmi vagyok, de minden akarok lenni! Isten embere! Meglátta a kiválasztottat – magában. Kizökkent az idő; – oh, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt. Atyám teljesítem akaratod!

2.3. Évekkel később.
A férfi hunyorogva nézte az utat, a kopár pusztaság éles fényei vakították. Határozott léptekkel haladt előre. A városban tikkasztó hőség. A sivatag felöl jövő száraz levegő az időtlen várakozások rendjét őrzi. A napcserzett barna arcán a lelket emésztő belső küzdelmek nyomai. Érzelemmentes, rövid pillantásokat vetett az emberekre. Ott volt köztük, de nem velük foglalkozott. Ment, mint akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja – ezért őrzi meg. Elfordult, a házak közti réseken át igyekezett előre. Minden idegszálával arra koncentrált, ami történni fog. „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” Sietett, néha megingott, megszédült, de nem lassított, mert nem késhetett. Még néhány pillanat és felfedi szigorúan őrzött titkát. Amikor a zsinagógához ért, úgy érezte hazatért. Bement s felolvasásra jelentkezett. Az emberek elhallgattak. Méregették. Odanyújtották neki Ézsaiás próféta könyvét, ő pedig kinyitotta a könyvtekercset, és megkereste azt a helyet, ahol ez van megírva: „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.”
Isten akaratának teljesedése mindenki számára kihirdettetett. Innentől kezdve mindenki tudhatta – ő az. Mindenki tudhatta az ő élete a prófécia beteljesítése. A szavakat követően „összegöngyölítve a könyvtekercset, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában mindenkinek a tekintete rajta függött; ő pedig így kezdett beszélni hozzájuk: Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára. (…) Amikor ezt hallották, a zsinagógában mindenki megtelt haraggal, felkeltek, kiűzték őt a városból, és elvitték annak a hegynek a szakadékáig, amelyen városuk épült, hogy letaszítsák; ő azonban átment közöttük, és eltávozott.”
A haragvók maguk gondolták a legkevésbé, hogy haragjukkal maguk hitelesítették a bejelentés igazát. Megkezdődött, aminek meg kellett kezdődnie s nincs visszaút. A férfi ahogy maga mögött hagyta üldözőit egyre inkább nem akar mást, csak lerogyni egy félreeső zugban, megbújni s pihenni. Halálosan kimerült. Még nem vette birtokba a szerepet, de ő már a szerepé volt. „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” Fáradtan, nehezen lélegzett. A szemét alig tudta nyitva tartani. Egyre halkabban, akadozva szinte csak motyogott magában. „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” A létezés rejteket adó díszletei között érezte az örökvalóságot. A lelke és a teste a végtelené. Lassan megnyugodott. A kezdettől látta a véget – az irtózatos vég rettenetét, a szenvedést, a megaláztatást, a kínhalált. Atyám, teljesítem akaratod! Csend. Csak a végtelen süket csend. Egyedül volt. Atyám, teljesítem akaratod! – suttogta.

3. Pax Augusti

3.1. A kor, amelyik keresi az arcát.
A kegyetlen évszázadok után a Római Birodalomban csaknem teljes béke honol. Augustust alattvalói istenként ünnepelik. Mégis ez az a kor, amikor nemcsak a zsidók, de az egész görög–római világ feszült izgalomban várja a messiást. Ott van Augustus, minden rendben, béke és prosperitás, közben túlkereslet van megváltó iránt. Ki érti ezt? Miért várják a messiást azok, akik úgy beszélnek uralkodójukról, mint egy istenről, akinek a jöttét az evangéliumok kezdeteként hirdetik? Miért?
Augustus diadala, egy halom társadalmi válsággal párosult. Ezek egy részét – paradox – magának a birodalomnak a sikerei generálták, egy részük pedig ekkorra érett be. A Róma teremtette globalizáció kitágította az emberek mozgásterét, utak, kikötők épültek. Az infrastruktúra fejlesztésének következtében soha nem látott méretekre nőtt a kereskedelem, az áruforgalom, közlekedés, az emberek utazási lehetősége és velük a gondolatok szabad áramlása. Nyüzsgés, gazdagodás, keveredés. Aki nyüzsög az gazdagszik, aki gazdagszik az nyüzsög. Az emberek vándoroltak, utaztak, mentek a városokba, mentek a régi/új központokba, mentek Rómába és Rómából az új lehetőségeket ígérő provinciákra. Róma új távlatokat nyitott s ezzel csúcsra járatta a migrációt. Mindenki mindenhova ment, minden mindennel keveredett, az emberek az emberekkel, a gondolatok a gondolatokkkal. Miközben Róma erősödött a kultúrkörök határai elmosódtak. A birodalomi szintű keveredés-közeledés az élet minden területén, így az identitésok gerincét adó vallások esetében is végbement. Ha ez nem történik meg, akkor olyan centrifugális politikai léphettek volna a színre, amelyek az éppen most kialakult, perspektivikus egészet veszélyeztették volna. Igen ám, de ez, a birodalom, a béke és a jólét szempontjait figyelembe véve előnyös fejlemény a társadalmi identitás területén nehezen reparálható károkat okozott. Tudniillik azzal, hogy beindult a birodalmi egységesülés, a társadalmi csoportoknak eleddig, karakterisztikus, magabiztosságot adó azonosulási pontjai érvényüket vesztették. De úgy, hogy közben nem jöttek létre újak. A perspektívák kitágultak, de egyben szét is estek. Baj van, és csak az van! Ha a gondolatok megőrzik elszigetelt kultúrális szuverenitásukat, veszélybe sodorják a békét és a prosperitást, ha összeegyeztetik a nézeteket, ha egymáshoz idomulnak, tömegek veszítik el az identitásukat. Kellenének az életnek új célt, formát adó gondolatok. De nincsenek. A lelkek sodródnak. A béke és a prosperitás nem kalkulált ára! Mit tehetnek? Várnak. Várják a messiást.

3.2. A mag
Most fokuszáljunk a birodalom keleti szélére, ahol egy kis, hányattatott sorsú nép él, a zsidó, akik szintén válságban vannak és várják a messiást. Némi nagyvonalúsággal elmondható, hogy ők mindig bajban voltak s így, mindig várták a messiást. Erről szól/szólt az életük, s ha eljönne – ki tudja? – lehet, hogy életük értelmét veszítené. De, bármi történne is, ők folyamatosan várták a megváltót és az eljövetelére kész forgatókönyvekkel rendelkeztek. Elképzelésük szerint a megváltó eljövetelét, vagy ki kell érdemelniük, vagy, ki kell provokálniuk. Vagy pedánsan, minden részletre kiterjedően be kell tartani a Törvényt, vagy harcba kell bocsátkozni Izrael ellenségeivel és arra kényszeríteni Istent, hogy a választott népe oldalán avatkozzon be, küldje a messiást – a katonát. A két stratégia egymás mellett létezett és egymás mellett lett a zsidó identitás forrása. Ebből már sejthető, hogy a zsidók 1. századi válásága más természetű, mint a birodalomban általában. Ott a válságot a szinkretista – a vallásokat összehangoló – folyamatok okozták, itt az ezzel szembeni fellépés. No, de ne szaladjunk előre! Vissza a zsidókhoz. Izrael megértéshez időben vissza kell menjünk, a babiloni fogságig.
A babiloni fogságot, Jeruzsálem pusztulását, a zsidó nép szétszórattatását a korabeli zsidó mainstream a törvények be nem tartásával magyarázta s Isten büntetéseként értelmezte. Ez a gondolati irány a fogság végeztével a Törvény maradéktalan betartásában látta Isten jóindulatának elnyerését. Az igaz, a Törvényt tisztelő élet jutalma a messiási birodalom eljövetelének a záloga – monták.  Ők a zsidó nép legfőbb feladatának a Szentíráshoz való visszatérést tekintették. Ez önmagában nem lett volna válságforrás, csakhogy! a babiloni fogság jelentette történelmi megrázkódtatás következtében és az újabb csapásoktól való rettegésükben az élhetetlenségig túlszabályozták önmagukat. Engedmény nincs! A Törvény uralkodik. Mindenütt. Nomokrácia. Rosszul mondom. Engedmény nincs, a rettegés uralkodik mindenütt. A rettegésre adott válasz – nomokrácia. A zsidó döntéshozók – az írástudók – Isten újabb büntetésétől félve újraértelmezték a Tórát és buzgalmukban sok olyan szabályt is levezettek belőle, aminek a hátterében nem volt se isteni kinyilatkozás, se semmi, csak a félelem és a félelem vezérelte szándék, hogy Istennek bemutassák elkötelezettségüket. A vak buzgalom azt eredményezte, hogy a zsidó elit az élet újabb és újabb, eleddig szabad területét is leszabályozta. Az újabb és újabb rendelkezéshez a Tórában újabb és újabb útmutatásokat „fedeztek fel”, aminek az lett a vége, hogy már nem a Tórából vezették le a helyes élet szabályait, hanem az élet túlszabályozásához kreáltak a Tórából üzeneteket. Nem lehet hibázni! Nem pusztulhat el Jeruzsálem, nem lehet még egyszer fogság, szétszórattatás, a messiási birodalom eljövetelét nem hiúsíthatja meg egy hiba. A tévedéstől való páni félelem egy túlszabályozott, befelé forduló, merev, görcsös életidegen gyakorlatot teremtett, aminek tartalmilag vajmi kevés köze volt a Szentíráshoz.
Az újra szerveződő zsidó társadalom azonban ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, nem lett egységes. A zsidók egy másik része tudniillik a görög–római világgal való hasonulás felé mozdult. A hellenizmus mindenfele teret nyert s így alternatívát kínált a zsidó társadalomnak is. A görög kultúra hatására először a diaszpórában, majd a óhazában s magában Júdeában is különböző, a Törvénytől eltávolodó szabadon, sőt szabadosan gondolkodó irányzatok fogalmazták meg magukat. A változások eredményeként létrejöttek a törvényeket megőrző-fellazító zsidó szubkultúrák. A folyamat új senki által nem kalkulált lehetőségeket rejtett magában. A hellenizmussal való érintkezés ugyan gyengítette a merev, antiszinkretista zsidó szerveződéseket, a tradicionális zsidó identitást, de maguknak a zsidó gondolatoknak viszont új perspektívát adott. A görög kultúrából is építkező kinyílt zsidó gondolatok sokak számára vonzóvá váltak. Először a kiközösített görög zsidók, majd a pogány istenfélők, a gondolati árvák fokozott érdeklődése adott jelentőséget ennek a tendenciának. A gondolat iránti növekvő kereslet kielégítése érdekében a Szentírást lefordították görögre, ami további lehetőségeket adott e fejlődési iránynak. Az eredmény; a nem zsidók adaptálják zsidó gondolatokat s felfedezik a Tórában a mindenkihez szóló közlést, a történetekből mindenki számára üzenettel bíró allegória lesz – filozófia. A gondolat elindul a partikularitásból – a csoportból – az univerzalizmus – az Ember – felé.  Így lesz a zsidó gondolat egyszerre egy befelé forduló, önmaga túlélésére koncentráló, bezárkózó alakzat, ugyanakkor egy nyitott, a világnak lehetőségeket kínáló, erjedésben lévő gondolati rendszer – lehetőség.

3.3. A harcosra vártak, de a bárány jött
Az Ószövetségben a próféciák sora beszél a Messiásról, mindent tudtak, tudhattak róla. Dániel megírta, hogy mikor – a zsidókon uralkodó negyedik birodalomban jön el. A kor embere kiszámolhatta, hogy a babiloni, a perzsa és a görög után, most a római elnyomás idején fog eljönni. Ézsaiás pontosan leírta, hogy hogyan fog kinézni, mit fog tenni és mi lesz a jöttére a kor kegyetlen reakciója, mit kell elszenvedni az – Igazságért. Mindent tudtak, mindent tudhattak. És idő volt. De mégis valami egészen mást vártak. A zsidók évszázados gondja – mint a kis népeké általában – hogy a történelem az egyik elnyomásból a másik elnyomásba löki őket. Ennek a hányattatásnak vet majd véget a népét felszabadító messiás – a katona. Mondták ők. Bárányra nem gondoltak. Vártak s lázasan keresték a jeleket, ami a messiás megjelenésre utal, Galilea tele volt prédikátorokkal, akik a nép közé kiáltották, már látják a messiást, már itt van, csak egy pillanat s felszabadítja/megmenti a népét.
Ebben a lázas zajban a Jordán völgyében felbukkant egy furcsa, torzonborz figura, aki valami mást csinál, mint a többiek, akinek a szava mégis tömegeket vonzott, akinek a szavára tömegek alámerítkeztek, hogy így, megtisztulva, megtérve legyenek készek a messiás eljövetelére. Ő nem egy volt a sok közül, hanem ő volt az a jelentős valaki, akinek a személye mindenkit foglalkoztatott, aki jelent s jövőt formált. A zsidók papokat és lévitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék tőle: „Ki vagy te?” Akkor vallott, és nem tagadott. (…)„Én nem a Krisztus vagyok.” (…) „Hát akkor? Illés vagy te?” (…) „Nem az vagyok.” – „A próféta vagy te?” (…) „Nem.” Ezt mondták tehát: „Ki vagy? (…) Erre ő így felelt: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak, ahogyan Ézsaiás próféta megmondta.” A küldöttek között voltak farizeusok is, és ezek tovább kérdezték őt: „Miért keresztelsz tehát, ha nem te vagy a Krisztus, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt nekik: „Én vízzel keresztelek. De közöttetek áll az, akit ti nem ismertek, aki utánam jön, és akinek saruja szíját megoldani sem vagyok méltó.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt. Másnap János látta Jézust, amint jön felé, és így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!”A messiás, Isten akarata szerint. De nem katona!
A zsidók egy hadvezért vártak s közben Isten Báránya érkezett közéjük. Baj van. A zsidók a zsidó nép szabadságát akarták kiharcolni, de Jézus jött, aki nem a harcot, hanem a szeretet-magatartást hirdette, aki nem egy konfliktusban akart győzni, hanem nem akart konfliktust, aki nem a zsidó nép felszabadításában, hanem az Ember megváltásában gondolkodott, aki nem áldozatot, hanem irgalmasságot akart. Isten akarata elválik a nép akaratától. Jézus, a próféciák – Isten Akarata – és nem a népe igényei szerint cselekedett. Ha tetszik nem a népet képviselte, hanem Istent. Ha tetszik nem azt képviselte, amit a többség akart, hanem azt, amit mindenkinek akarnia kell – harmóniába lenni Istennel. Jézusnak ez nem többség / kisebbség kérdés, ez út az Örökkévalóhoz. Izráel nem értette az Úr szavát?
Amit egy társadalom nagyon akar, azt a társadalom megalkotja magának. A harcos szerepelvárásra jönnek a szerepteljesítések s jönnek a harcosok. Az i.e. negyvenes évektől felszaporodtak a rómaiakkal való összecsapások, a terrorakciók, az első században már mindennaposak voltak a radikális, erőszakos akciók. A harcos iránt volt kereslet és lettek harcosok és a harcosok harcban gondolkodtak és csak abban. A folyamat vége, hogy Jeruzsálemben kirobban a Templom pusztulásához vezető felkelés. A harc, amitől kezdetben a szabadságot remélték újabb pusztulást hozott. Mindeközben Jézus színre lépése, tiszavirág életű felívelése, majd bukása, megfeszítése múló epizódnak tűnt, úgy tűnt semmin sem se változtatott, úgy tűnt, hogy a gondolata kudarc s eltűnik a semmibe. Nem így lett.

3.3. És a bárány legyőzi a kardot

„Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik,
egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből,
míg minden be nem teljesedik.”

Jézus komolyan vette a próféciákat s szóról szóra végrehajtotta Isten akaratát. Nem lármázott, a megrepedt nádszálat nem törte össze, hirdette a törvényt, az Úr dicséretére új énekeket énekelt, a vakok szemeit megnyitotta, tette, amire az Úr elhívta. S végül eljött az óra, Jézus elment a helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és mondta a tanítványoknak: Üljetek le itt, míg elmegyek, és amott imádkozom. Előre ment, arcra borult s könyörgött: Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint te. Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál. És itt az óra, az irtózatos vég rettenete, a szenvedés, a megaláztatás, a megkínzás, a halál. Én értük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nékem adtál, mert a tiéid. És nem vagyok többé e világon, de ők a világon vannak, én pedig te hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! Atyám teljesítem akaratod! Kijelölted az utat, döntenem kellett! Atyám, teljesítem akaratod! Atyám! Adja erőt akaratodhoz! Segíts, hogy fáklyád lehessek! – így Istennek. Csend. „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” – így magának. Csend. Atyám teljesítem akaratod! Kijelölted az utat, döntenem kellett! Atyám, teljesítem akaratod! Atyám! Adja erőt akaratodhoz! A lélek kész, de a test erőtlen. Segíts, hogy fáklyád lehessek! Csend. Nincs jel. És Te semmit se adsz? Hallgatsz? – a kétségbeesés hangja. Semmi. Nincs jel. Meddig leszek még itt, e fák között? Vagy hamarosan vége? S jön az örök sötétség? Atyám! Könyörgök! Szabadíts meg ettől! De semmi. Csend. Nincs jel. A Te akaratod legyen meg, ne az enyém! Ha el nem múlhat tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod. A Te akaratod! Csend. Nincs jel.
És ebben a süket, néma csendben az elszánás és a kétségek köveivel kirakott úton indult el az ember emberért tett vállalásának utolsó felvonása a beteljesedés felé. A következő órákban számtalanszor visszafordulhatott volna, de nem tette. A prófécia megvalósult, ami nem enged – fogva tart. Ha van Isten, ha nincs. És, ha nincs akkor még inkább. A történet végzetté lett.

4. A holnapok

„… és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben,
mint az egész Júdeában és Samariában
és a földnek mind végső határáig.”

4.1. Az akárkik valakik akarnak lenni
Az 1. században Róma a létezés krízisét éli át. Az emberek csak „vannak”, de létezésüknek nincs eszenciája – mondtuk volna, ha ott lettünk volna – akarnak, de nem tudnak valamivé válni. Valakivé. Akárkik. Hiába sokaknak gyötrő ez az állapot – akkor is. Nincsenek támasztékok, amin megkapaszkodva megalkothatnák magukat. Nincsenek a megbízható, stabil azonosulási pontok. Egzisztenciális válság. Nem a megélhetés anyagi oldala van veszélyben, hanem a szellemi. Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem (…) ígével. És nincs Ige. Pontosítok – nem tudják, hogy van Ige. A harc –ahol harcoltak – ezt a hiányt nem tudta pótolni, csak elfedte a bajt, kitolta a krízist.

4.2.A leterített ember talpra áll. 

Mert a törvényt Mózes közvetítette,
a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.

Az egzisztenciális válsággal sújtottak egyszerre éltek át egy regressziós és egy meg- és letisztulási folyamatot. A hasznavehetetlen normák, célok, értelmezési keretek leépültek. Az eredmény – napi szinten közvetlenül találkoztak a létezés nagy témáival, a végtelennel, a véletlennel, és a halállal. Ez szorongás forrás.  Nem csak ott és akkor, hanem korábban is, és késöbben is – ma is. Ezek olyan kérdések – a lélek nyílt sebei – amelyek nem maradhatnak kezeletlenül nyitva. A kezelés; a sebeket gyógyító gondolati konstrukciók megalkotása. Ott és akkor a középpontban az evangéliumok, amelyek – vegyük észre – nincsenek befejezve. És a Biblia, ami – vegyük észre –szintén nincs befejezve. A kerszténység nyitott konstrukciókkal operál, nyitott konstrukciókat ajánl. Az evangéliumok, illetve maga a Biblia olyan magával ragadó gomolygó szövegek, amelyek nem engednek, amelyek helyzettől függően állandó újragondolásra sarkallnak. És! amelyek helyzettől függően állandó újragondolásra adnak lehetőséget. Mert nincsenek befejezve! És nem is lehet őket befejezni, mert az ember maga nincs befejezve. Befejezhetetlen. Ezért éli át rendre a kitaszítottságot, a kiszolgáltatottságot, a halálfélelmet. Ehhez, a végtelenbe kitaszított, a véletlennek kiszolgáltatott, a haláltól rettegő emberhez szóltak Jézus szavai s szőttek óvó-védő konstrukciót a válság sújtotta sebzett lélek köré. Végtelen, véletlen, halál. Ezek a létezés megkerülhetetlen örök alapkérdései, amelyek kezelését célozták Jézus tanai, majd e tanok ihlette hol egymást erősítő, hol egymást kioltó, hol egymással szembemenő konstrukciók, mesék, allegóriák, filozófiák. Ezek kusza összességéről beszélhetünk majd úgy, mint – kereszténység. A fókuszban – Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat. Közös bennük – amitől a keresztények keresztények lesznek – Isten / Igazság imádata, a felebaráti szeretet, a halál legyőzése és a harmóniát ígérő törvények tisztelete. Nagyjából ez az ajánlat, ami megszületett. És, mert a vágyott harmóniát soha senkinek nem sikerül elérnie – az irgalom. És mindez befejezetlenül! Az eredmény – a gondolat elfogadói napi szinten újraalkothatták és újra is kellett alkotniuk az életüket. Az eredmény – annyi a kereszténység lett, mint égen a csillag. Ez a szorongást tompító forrás szinte kiapadhatatlan. Ha van Isten, ha nincs.

4.3. Elűzve otthonra találva.
Jézus a gondolatokat tanítványaira hagyta. Lesztek tanúim Jeruzsálemben, aztán Júdeában, aztán Szamáriában a Föld végső határáig. S a tanítványok végrehajtották a parancsot, s vitték a hírt, hogy Jézus isteni lény, a próféciákban szereplő Megváltó, a Messiás, Isten földi megjelenése, aki minden emberért szenvedett s halt szörnyű kínhalált. Az apostolok ugyanúgy vállalták az üldöztetést, a vértanúságot, mint Krisztus s a közösségekhez csatlakozók szintén. De a gondolat terjedéséhez ez a makacs, önfeláldozó / önpusztító hit, ez a szívós ragaszkodás nem lett volna elegendő. Kellett az is, hogy legyenek, akik várjanak a reményre, hogy a palesztinai és a diaszpórában élő zsidók konfliktusa úgy oldódjon meg, hogy a diaszpóra jómódú csoportjai a keresztény közösségek felé forduljanak. Kellett az is, hogy a gondolatot övező szigorú szabályok a zsidó keresztények körében lazuljanak, hogy a pogány Isten félők tömegei elinduljanak és el is elindulhassanak a kereszténység felé. És így tovább. Események sora egyengették az Úrhoz  vezető útat. Száz év és mindenütt ott a kereszténység és mindenki ismeri Jézus Krisztus nevét. Jézus szavai perspektívát adtak és perspektívát kaptak. Az űzött gondolat otthonra talált a világban.
***
Amennyiben Ferenc pápa Jézust kérdezte volna, mi az életed értelme, ő azt válaszolta volna – elvinni Istenhez az embert. Végrehajtani a próféciát. Bármi áron! A Isten akaratának az érvényre juttatása. Gyógyítani a testet, a lelket. Az Isten akaratát hordozó látomásnak erőt adni. Bármi áron! Ha kell a megvetettség, a megkínzás és a megfeszítés árán. Ha ez Isten akarata. Ha van Isten, ha nincs.

4.4. Fordulatok
És akkor felgyorsítom a lépteinket. A gondolat terjed, az egykor az emberhez szóló válságkezelő terápiából közösségszervező identitás lesz. Létrejön a kereszténység és megkerülhetetlen szellemi és anyagi teljesítmény lesz, a hivatalos gondolatok konkurense. Aki hatalmat akar, annak ezzel számolnia kell. S jön a konstantini fordulat, majd I. Theodosius államvallássá teszi a kereszténységet. A funkció váltás következtében új nagy kérdések jönnek. Ki / mi oltalmazza a gondolatot? Vagy egyáltalán mi a gondolat? Melyik igaz, melyik hamis? Sőt ki Isten!? Kik a gondolat őrzői? Ki értelmezheti az Írást? Valakinek rendet kell rakni, mert egy államvallás nem lehet az állandó viták tárgya. Megoldásként pedig jönnek az intézmények, a hierarchia, a státuszok, a kiváltságok, s a kereszténység, mint az ember felé forduló, nyitott konstrukció lassan bezárul. A hatalom nem tud mit kezdeni a bizonytalan, vitatkozó, a folyamatosan önmagát kereső nyitott rendszerekkel, nem töprengeni akar, hanem rendet látni, láttatni és rendet tartani. Be akarja fejezni azt, aminek az értéke, hogy nincs befejezve. Hajlandó azok után menni, akiket vezet, de ennek az, az ára, hogy az „új”-nak renddé, a rendszerré, dogmává kell válnia. Befejezést akar. Jézus a maga idejében a válságban lévő embernek tett harmóniához vezető, hívó ajánlatot. A fordulatot követően a harmóniához vezető úton közbeiktatódik az egyház, aminek praktikus következménye, hogy az Örökkévalóval, a végtelennel való harmónia mellé / helyére az intézménnyel való azonosulás kerül a középpontba. Itt a harmónia praktikusan – a betagozódás.  A tanítás az életvilágot érintő meggondolásoktól eltolódik az ideológia felé, s a hatalomhoz kötődve a legfontosabb legitimációs forrás lesz. Vége. Egyelőre vége.
Az egyház kereszténysége és Jézus keresztényi gondolatai közötti különbségek nyilvánvalóak. Jézus keresztényi gondolatai a remény–terápiája volt. Akkor és ott terjedt, ahol, és amikor reményre volt szükség. Amit Jézus és nyomában az evangélisták tettek az a reménnyel kecsegtető életfelfogás / életmód / életvitel terjesztése volt. Nem világnézet, nem ideológia – életértelmezés. Az üdvözüléshez, a harmóniához vezető élet. Nem a hatalomhoz vezető út. Semmi köze nem volt a hatalomhoz. Amiről Jézus beszél, az a bűntől, a szorongástól való megszabadulás algoritmusa. Ha ezen az úton mész üdvözülsz. Erről szóltak a prédikációk. Ezt beszélték át újra és újra.  A vak is látja a szövegen. Nem hatalmi parancsok, amit vagy tudomásul vesznek, vagy tudomásul vesznek. Semmi köze a világi hatalomhoz. Jézusnak nem voltak politikai aspirációi. Jézus, kifejezetten apolitikus. „Az én országom nem ebből a világból való.” Isten és az ember közötti harmóniával van elfoglalva. Jézusnak akkor és ott van sikere, ahol az ajánlott konstrukciója oldja a kivetettség okozta magányérzetet, a szorongását. Ezt a sikert tereli maga alá a hatalom. És legyünk méltányosak, lehet, hogyha ezt nem teszi, a gondolat az enyészeté lesz. Kétezer éve milliók dilemmája.

5. Ajánlat későn jövőknek

5.1. Jézus a magyarok kapujában
A kereszténység ott és akkor terjed, ahol léleknek reményre van szüksége. Ilyen pedig az 1. században és utána sok volt. Egyébként csak terjeszthető, de akkor nem több, mint egy expanzió fedő sztorija. Az első esetben egzisztenciális válságokat old meg, a második esetben egzisztenciális válságokat okoz. Ezt lehet finomítani, de a lényeg ez.
A kelet-közép-európai régió akkor találkozik a kereszténységgel, amikor annak hordozója és formálója az egyház már, mint gyakorló politikai tényező van jelen, amikor legitimációs forrás,  amikor r
endszert üzemeltet. Amikor a gondolat már egy felülről irányított eszmerendszer. Amikor a társadalom felett van. Akkor, amikor a kereszténység csak másodlagosan a reménység gondolata, másodlagosan életfelfogás, elsődlegesen hatalmi eszköz, egy intézmény érdekeibe ágyazott ideológia. Amikor – parancs. (kb. 700–1300)
Mit kezdhetnek ezzel azok, akik ekkor találkoznak a gondolattal, akinek egyébként jól bevált életfelfogásuk van és nincs kedvük ezen változtatni? Ütköznek. Majd, ha veszítenek – és veszítettek – akkor alárendelődnek. Nagyjából ez történik. A régió ütközik, veszít s kereszténnyé lesz. A magyarok is ütköznek, ők is veszítenek s ők is kereszténnyé lesznek. De! de a helyzetnek megfelelően nem a kereszténységben rejlő reményt, az Istennel való  harmóniát, hanem az alávetés élményét tapasztalják meg. Itt a történelem nem tanít, hanem tűzzel, vassal rátanít. Irgalom helyett irgalmatlanság. A remény és a hit helyett a tűrés és a bizalmatlanság. Személyes élményalapú elköteleződés helyett fegyelmezett, kivülről vezérelt szabálykövetés. Jézus lényege; a szeretet – szóba se jön. Ukáz van. De, ha elő is jött volna, akkor se lehetett volna nagyon más. Az ide érkezők nem keresték az élet értelmét pontosan tudták, hogy mi az ő életük értelme. Nem voltak válságban. Őket az „értelem” lecserélésére szólították fel és ez okozott válságot. Nem voltak egzisztenciális válságban, de lettek, ami később valahogy megoldódik, itt is lesz kereszténység, de ezt a deformációt ez a társadalom sose növi ki. Jézus nem léphetett magyar földre. A magyar „karaktert” sose érte el.

5.2. Üzenet
Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.

P.S.
Kellene egy Jézus, akiben van elég képzelőerő, akiben ott a késztetés, akiben ott a lehetőség, hogy meglássa az újat, a lehetőség, hogy valami emberi történjen. Nem mekünk, nekünk mindegy – az embereknek.

A szerzőről  

Mindig ugyanazt.