Mafia I. – a genezis

A mafia a szakadtak a modernizációra adott barbár válasza. A dolgozat mégsem példa, hanem tanulság. De csak akkor, ha a tanulságait alkalmazzuk. Ha nem, akkor példa lesz. 

A lányomnak mondom, hogy a menyem is értse
magyar szólás

Földönfutók, bitangok, csirkefogók, szökevények, a társadalom alatti hasznavehetetlenek. Ilyenek mindenütt voltak, vannak s lesznek. Mit rejteget számukra a világ? Mi az ő sorsuk? Mik az ő lehetőségeik? Maradnak? Eltűnnek, vagy van út felfelé? Integrálódhatnak? És, ha igen milyen teljesítmények mentén? Fontossá, akkor és ott válnak, ahol, és amikor a történelem lapot oszt nekik. Ez történt Dél Itáliában, amikor Napóleon megtámadta a Szicíliai Királyságot és a Bourbon-ház a társadalom alatti gyülevész népségből piszkos csapatokat verbuvált és velük harcolt a franciákkal szemben. A kooperáció időtállónak bizonyult, a felek egészen a Bourbon restaurációig kitartottak egymás mellett. A politika és a csőcselék együttműködése önmagában is érdekes lehetne, de itt – vegyük észre – ennél jóval több történt, itt a társadalom alattiak nem egyszerűen besegítettek a történelemnek, hanem egy a békeidőkben is működő történelemformáló intézményt hoztak létre, nevezetesen a mafiát.

Vonzó eszme, rettenetes zsarnok
Út Olaszország fele 1. menet – a disszonancia megállít

Itália a 18-19. század fordulóján. Az egyik oldalt az ilyen-olyan hatalmi terekbe szervezett olaszok, velük szemben a francia forradalom gondolatai, élén a nemzet és a francia forradalom csapatai, az élükön Napóleon. A gondolat – la nation – Itália földjén nagy sikerrel mutatkozott be, de az eszme exportőrei, a francia hadak már kevésbé. Az olaszoknak, miközben boldogan mentek az új gondolatok elé, tudomásul kellett venniük, hogy a beözönlő hadak nem csak a szabadság remek projektjét segítették sikerre vinni, hanem Milánó, a lombard városok, Toscana Habsburg nagyhercegségek mellett Nápoly, Szicília gazdagsága is vonzotta őket. A franciák egyáltalán nem bántak gyöngéden az őket ünnepelő és őket követni vágyó olaszokkal. Miután elhangzottak a a köszöntő szavak, a magasztos beszédek, kifosztották a képtárakat, a múzeumokat, elkezdődtek a katonai rekvirálások, irgalmatlanul adóztattak és könyörtelen szigorral felléptek minden ellenállással szemben. Bonaparte itáliai hadjárata a szellemi megújulást és a nagy veszedelmet egyszerre hozta Itália földjére. Ez történt, mert ezek a területek természetes magától értetődőséggel egyszerre jelölték ki magukat a propaganda szintjén felszabadítandó területnek, ellenségnek és a gyenge katonai erejüknél fogva; prédának. A helyzetet alakító franciák számára ezt a hármas motivációt a történelmi küldetéstudatuk foglalta elfogadható keretbe. Szentül hitték, hogy Napóleonnal a kor felszabadító üzenetét viszik a világnak és, aki nem osztja e meggyőződésüket, az önmaga és a világ fejlődése ellen van, azt fájdalom, de ki kell iktatni. Az olaszok közül sokaktól nem állt távol ez az állásponton és a felszabadítót látták / láttatták a fiatal tábornokban és az egekig dicsérték.
Délen, ahol a Bourbon-házbeli degenerált 4. Ferdinánd a határozott Habsburg-feleségével Mária Karolinával kemény kézzel kormányzott, valamivel tisztább volt a helyzet, mint északon. A Dél alattvalói lojálisak maradtak az uralkodóhoz, nem akartak felszabadulni, de az uralkodó és a népe – rablók, banditák, dezertőrök – együtt is kevésnek bizonyultak Bonapartéval szemben. A király szorgalmasan kereste a hatalma megőrzését szolgáló megoldásokat, össze-vissza taktikázott, de ezt Napóleon hamar megunta és elzavarta. Helyébe először a vazallus Parthenopéi Köztársaságot biggyesztette, majd miután 4. Ferdinánd nem maradt nyugton és az egyház, a hű alattvalók – rablók, banditák dezertőrök – plusz a törökök hathatós segítségével visszakecmeregte magát a hatalomba, detronizálta és a sógorát Joachim Murat ültette a trónra. Legyen nekik királyság! Ez a megoldás Napóleon vereségig marad, után az Európa politikai egyensúlyát helyreállítandó 1815-ös bécsi kongresszus Itália felett restaurálta a Habsburg-Lotaringiai- és a Bourbon-ház uralmát. És ezzel vége? A Dél visszajutott oda, ahonnan indult? Napóleon egy véres epizóddá lett? Ezt akarták, de nem így alakult. Megmaradtak a piszkos csapatok és megmaradt az egységes Olaszország, a nemzet gondolata és vágya. De akkor ennek különösebb jelentőséget senki se tulajdonított.

Vagy-vagy hatalmak, vagy-vagy identitások.
Út Olaszország fele. 2. menet – a disszonancia megint megállít

Az egységes nemzet eszméje dolgozott, jöttek a nemzeti felkelések először 1820-ban, majd 1831-ben és a legnagyobb, a népek tavasza 1848-ban. Párizsban kikiáltották a 2. Köztársaságot. Szicília, Nápoly a vigyázó szemüket Párizsra vetetve követte az utat s a hatalom korhadt tartógerendái alatt lángra lobbant a forradalom tüze. A tűz megállíthatatlanul terjedt északra. Itália forrongott, csak úgy hajigálták az alkotmányokat, csak úgy hullottak az uralkodók! Amikor híre ment, hogy Metternichet elzavarta a bécsi nép, még az eleddig mindig nyugodt Velence is kikiáltotta a köztársaságot. Anglia és Franciaország vonzó példája Napóleon nélkül ellenállhatatlannak bizonyult. Szabaduljunk a polgári nemzeti létezés korlátaitól – az önkénytől, a cenzúrától, az idegenektől, a könyörtelen osztrák sorozástól! Legyen Szabadság! Jöjjön a szabad gondolat! Legyen a mienk az együvé tartozás élménye! Akarások, vágyak és törekvések, amiben nagyjából minden olasz egyetértett. Világos volt, hogy mit akarnak, világos volt, hogy mit nem akarnak, az nem volt világos, hogy kinek a vezetése alatt és milyen keretek között akarják.
Legtöbben Pio Nono – 9. Piusz pápa – a hazafiaknak amnesztiát adó, reformokat szorgalmazó, az osztrák megszállás ellen fellépő, liberális katolicizmusa alatt gondolták el a jövőt. A pápa nélkül a Risorgimento nem lehetett volna több, mint pár derék liberátor délibábos projektje. Ha nincs pápai jóváhagyás a konzervatív földbirtokosok és a mélyen vallásos parasztok soha nem sorakoztak volna fel a nacionalista mozgalmak mögé. De ez a konstelláció minden kívánatossága ellenére perspektívátlannak bizonyult. A pápa nem vezethette és nem is támogathatta az osztrákokkal szembemenő szabadságot követelő lelkes olaszokat. Ha beleegyezik a Habsburg-ház elleni háborúba, elveszíti a német ajkú katolikusokat és veszélybe sodorja az egyház egységét. Vagy-vagy, kompromisszumok nincsenek.
A színen voltak a köztársaság hívei – akik a kor divatja szerint elképzelni se tudták, hogy hazájuk egy korrupt és/vagy reakciós monarchia legyen – nagyokat mondtak és keveset tettek, az új világot inkább csak álmodták, semmint teremtették. A boldog jövőt nem a csatatereken kivívott győzelmekre, hanem a lelkesedés és az ész erejére építve gondolták el. Az egységes Itália olyan eszmékre épüljön, amelyek örök és békés kötelékként fűzik az egész világ szabad köztársaságaihoz! A szavak erejében bízva hirdették – és, ami nagyobb baj hitték – hogy előbb-utóbb belátásra bírják a másként gondolkodó szereplőket. Nem így történt, ott voltak például mindjárt az osztrákok, az észak itáliai tartományokat fogva tartó Radetzky marsall és hetvenötezer katonája, szinte teljes érdektelenséggel hallgatták a felvázolt nagy történelmi távlatokat. Vagy-vagy. Vagy a poros realitás és háború, vagy a fényes álmok – álmok maradnak. A poros realitás megkerülhetetlen – mondta a történelem.
Szóba jött még Károly Albert a Szárd–Piemonti Királyság uralkodója. Benne volt elszánás, neki volt hadserege, akarata, de híján volt minden gyakorlatiasságnak, ritmus és a taktikai érzéknek. Rosszkor, rossz célokat határozott meg, rosszkor nyitott frontokat, rosszul kezdett akciókba, és amikor belekezdett egybe, amelyet majdnem sikerre vitt – Radetzkyt beszorította – akkor ahelyett, hogy befejezte volna, Milánó köztársasági törekvéseivel kezdett el foglalkozni. Ki érti? Mindenesetre ezzel lehetőséget adott az osztrákoknak, hogy vereségükből magukhoz térjenek, és az időközben megérkező a felmentő sereggel visszafordítsák a viszonyokat. A fejezet ezzel zárult. A király megtört szívvel és dolgavégezetlenül távozott a trónról. Az Risorgimento  ügye örökül maradt a színre lépő Viktor Emánuelre és zseniális miniszterelnökére Cavour grófra.

Itáliát összerakják
Út Olaszország fele. 3. menet – a zseni színre lép

Nos, a Risorgimento, az egységes nemzet akármilyen szép álom volt, akármennyien is kívánták, nem lett volna belőle semmi, ha nem jön egy zseni, aki a kor eseményeit elemezve nem helyezi új keretbe az egységes Olaszország ügyét és nem tereli a megfelelő irányba a történelem erőit. Ez az ember Cavour, a régió, ahol felbukkant a se nem nagy, se nem gazdag Szárd-Piemonti Királyság. Az ország versenyhátrányát csak növelte, hogy a jelentéktelensége mellett még egységesnek se volt mondható. A királyság négy nehezen passzítható szerkezeti elemből állt;
– a szegény és elmaradott Savoya, ami inkább francia terület volt semmint olasz;
– a szubalpin Piemonte, ami ugyan olasz volt, de szintén szegény és elmaradott vidék;
– a királyság része volt még a vad, maláriás Szardínia, amiben nehéz lett volna a fejlődés motorját látni,
– és a bécsi kongresszus után a királysághoz csatolt, egykor szebb napokat látott, de a 19. század első felére a hanyatlás jeleit mutató Génua.
Az első három régió ez ideig nem rukkolt elő értéklehető teljesítményekkel és semmi jelét nem mutatták annak, hogy a jövőben ez másképpen lenne. A királysághoz frissen csatolt Génua egészen más. Ez a város nem csak a Földközi-tenger életébe, de a világ legnagyobb tengerészeti vállalkozásai közé is beírta a nevét. Hatalmas teljesítmény, de túl a legszebb éveken.
A rendkívül ambiciózus Cavour tudta, hogy neki ezzel a nem sokat ígérő régióval kell valamit kezdenie, vagy másodosztályú cégek menedzsereként éli le az életét. Vagy itt és most tejesít, vagy rájön, hogy mit kell és lehet itt tennie és megteszi, vagy ő is, az ügy is megy a történelem süllyesztőjébe. Hic Rhodus, hic salta Itt van Rodosz, itt ugorj! És Cavour ugrott, megmutatta, hogy mit tud.
Az üzleti életre való utalás nem véletlen, Cavour ugyanis e körben nevelkedett, itt emelkedett ki a szürke tömegből, s innen ment az angol liberalizmus képlete mentén a politika világába. Ideálja a szabadság és a vallási türelem talaján álló, a szabadkereskedelmi gyakorlatot inspiráló alkotmányos monarchia volt. Cavournak is, a régiónak is nagy szerencséje volt, hogy ez az elkötelezettsége nem az elmélet oldaláról indult és a gróf nem vált a teóriák rabjává, hanem, a jól működő liberalizmus rutinjaival operált. Cavour célszerű fejlesztésekben, vasútban, iparban, mezőgazdaságban, az üzleti élet alkotásaiban, okokban és következményekben gondolkodott. Úgy, ahogy ezekről egy praktikus liberális ember gondolkodhatott. A kormányzati munkát, a vállalkozásoknál kigyakorolt rugalmas fegyelmezettséggel végezte. Nagyban gondolkodott, de megvolt hozzá az a teljesítőképessége, ami megóvta a kalandorságtól, nem kényszerült blöffökre, hazudozásokra. Kapacitásait először arra összpontosította, hogy a piemonti királyságot növekedésre képessé tegye, majd arra, hogy a Piemontban kialakított életerős angol mintát követő rendet dél felé terjessze ki. Nos, ebből az elképzelésből aligha lett volna valami, ha nem passzítja hozzá az olaszokat tűzben tartó Risorgimento eszméjét. De megtette. Cavour törekvéseiben az olaszok Észak expanzió helyett/mellett az egységes Olaszország lehetőségét is látták. És nem minden ok nélkül.
A terv megvolt, a szereplők adottak voltak, a motivációk dolgoztak, ami hátra volt, az a projekt levezetése. Itt sem volt hiba, Cavour „látott” az Európa pályán, kiválóan taktikázott, kötött szövetségeket, provokált konfliktusokat, amelyeket aztán nagy előnyök mellett simított el. Az első lépése szinte a kézikönyvek útmutatásait követve a szövetségesek és az ellenségek azonosítása. Cavour szemében az ellenség, az idegen hatalom, a retrográd világ szimbóluma és talpköve Ausztria volt. A barát pedig 3. Napóleon, akinek előnye, hogy a szíve mélyén mindig is carbonari volt s maradt, hátránya viszont, hogy csak a nevében volt Napóleon. Cavour a régió expanzióját – Lombardia és Velence megszerzését – az általa kitervelt szárd–francia–osztrák háború mentén képzelte el. A terv nem hozott teljes sikert. A háború kirobbant, a sikerek jöttek, de 3. Napóleon megijedt a háború borzalmaitól és annak a lehetőségétől, hogy a szomszédja egy erős, expanzióban gondolkodó állam legyen ezért Ausztriával békét kötött. A Szárd királyság megkapta Lombardiát, de Velence osztrák kézen maradt. Cavour dühöngött, reklamált, majd várt, amíg egy új helyzet nem szolgált új lehetőségekkel. Ezt a porosz – osztrák viszály hozta el. Az itt kialakult politikai konstellációban kereste és találta meg a maga lehetőségeit. Mesterien! A kis német egységet hozó porosz – osztrák konfliktus úgy zárult, hogy övék lett Velence. Ez már egy komoly Észak-kontingens, ezzel már lehet valamit kezdeni. Irány Dél!
Szicília szigetén a 19. század első felében folyamatosak voltak a lázadások, de a Bourbonok kezelték az ügyeket. A királyság végét csak az 1860-as Garibaldi vezetett expedíció hozta el. A szabadság legendás fenegyerekei a híres vörös ingesek Marsalaban szálltak partra, majd Palermo és Szicília elfoglalása után következett Calabria, Nápoly. Garibaldi lángba borította a Délt! Időközben a piemonti seregek is megérkeztek s elözönlötték a déli királyságot. Az utolsó ellenálló városok – Messina és Civitella del Tronto 1861. március – kapitulációját követően a Két Szicília Királyság felszabadult. Garibaldi 2. Viktor Emánuelnek átadta a hatalmat s visszavonult, a Dél népe pedig a vesztesekhez illően kinyilatkoztatta; csatlakozni óhajt a Szárd–Piemonti Királysághoz. A kérés meghallgatásra került. A királyság ezt követően átalakult Olasz Királysággá, a trónra pedig a győztes 2. Viktor Emánuel, az egykori szárd–piemonti király ült. Ezzel úgy a piemonti expanzió, mint az olasz egység teljesülésbe ment. Camillo Benso di Cavour gróf, mint az egyesült Olasz Királyság első miniszterelnöke, külügy- és tengerészeti minisztere elégedetten dőlhetett hátra. Felhőtlen örömét talán csak zavarhatta meg, hogy röviddel e sikert követően meghalt.
(Egy megjegyzés. A szegény, nyomorgó, de felszabadult Dél jó kétszer akkora összeggel járult hozzá az új Olasz Királyság kasszájához, mint az összes többi, jómódú csatlakozó állam együttvéve. Felszabadulni sohase volt olcsó mulatság.)

De Itália nem nő össze
Út Olaszország fele. 4. menet – hoppá!

Amit összeraknak, az vagy összenő, vagy nem. A nemzet nem áll össze csak azért, mert sokan így szeretnék. Hiába fogadják el sokan az nemzet ideológiáját, ha minden más az egység ellen hat, akkor nem lesz egység. Lesz valami, amit közös határ fog össze, de amit összefog az nem lesz egység. Az olasz esetben mindjárt itt van a nyelv. Az új királyság hivatalos olasz nyelvét az új alattvalók 95% nem beszélte. És nem ez volt a legnagyobb gond! Az olasz egyesítés idején Észak – Dél régiói két különböző világot jelentettek. Nem egyszerűen pár évtizedes lemaradásról kellett beszélni, hanem különböző minőségű, hatékonyságú paradigmák érvényesültek. Ezek a minőségi különbségeket a számok is mutatták.  A gazdaság korszerűségét, az ipar jelenlétét és fejlettségét jelző acéltermelés északon évi 17000 tonna, délen mindössze 1500 tonna volt. A gazdaság fejlődését biztosító infrastruktúra adatai hasonlóak. Az egyesítés időszakában Olaszország északi régiói mintegy 75.500 km-es úthálózattal és 2.316 kilométernyi vasútvonallal rendelkeztek, míg a délen, a korábbi Két Szicília Királyság területén mindössze 14.700 kilométernyi közút és 184 kilométernyi vasút épült és ezek is csak Nápoly közelében. A vízi közlekedés, a hajózható folyók és csatornák vonatkozásában dettó. Délen alig van gőzhajó, a vízi járművek zöme legfeljebb a part menti közlekedésre alkalmas nagyobbacska bárkák. De ugyanez mutatkozik a védelmi képességek terén is, a Dél a szárazföldi hadserege és a haditengerészete egyaránt körökkel a kor követelménye mögött. És ez a leszakadt hardver, leszakadt szoftverrel párosult, az írástudatlanok aránya északon 54%, délen 87%. Ez lenne az egység?

Lenézők és lenézettek
Út Olaszország fele. 5. menet – a tehetetlenek

Ugyanazzal a svunggal, amelyikkel megtörtént az egyesítés, megtörténik a kitagadás is. „Ez nem Olaszország!” – mondták csalódottan a Dél-re tekintő északi elitek. A keserű diagnózist követte a felszínes terápia. Észak a a feudalizmusban reked Dél problémát nézve úgy gondolta, hogy a gond gyökere a déliek rossz kormányzási gyakorlata és úgy vélték, hogy a megoldás a jó piemonti gyakorlat bevezetése. Legott! Kövessük az Észak mintáját! – vette tudomásul a kor parancsát a Dél – és az egyesülés megvalósítása első gyakorlati lépéseként közösen lebontották a vámsorompókat! Azt az eszközt, amivel elő lehetett volna segíteni a felzárkózást! Majd következtek az Északkal nem kompatibilis uralmi szisztéma elemei. A korszerűsítés = lebontás. Amit viszont a lebontott szerkezetek helyébe építettek, a „piemonti állam” nem lett több, mint üres és gyenge formalitás. Az egyesítés eredmény egy antitetikus – ellentétes elemekből álló – gnóm szerkezet, északon a kor kapitalizmusával nagyjából pariban lévő, fejlődőképes térség, vele szemben délen egy gyenge, kiszolgáltatott, rosszul / alul koordinált tehetetlen romvilág. Északon a polgári fejlődés a kapitalizmus paradigmája virágzik, Délen ennek a nyoma sincs, nincs se polgár se ipar, a mezőgazdaság is primitív és elégtelen teljesítményt nyújt, még ahhoz is keveset, hogy a helyi piacok igényét kielégítse. A Bourbon államtól nem tellett többre, mint önmaga és nyomor siralmas újratermelése. Ez elsöpörtetett. De, ami a helyébe jött az még erre se volt képes. Az egyesítés sokkolta a délieket. Eddig éltek valamiben, ami olyan volt, amilyen, zárt, durva és reménytelenül fejlődésképtelen, de a köznapokban mégiscsak hozta a magától értetődőségeket. Biztonságot adott. Lehetett vegetálni. Álmodni. Nem volt sok, de valami volt. És most az olasz egyesítés & piemonti expanzió következtében a Dél a totális gazdasági támadás élményére ébredt. Azok is, akik a folyamattól egy emberibb, humanizmussal telített világot reméltek, a totális szellemi megsemmisülés rémképével szembesültek. A Dél számára a modernizáció nem a kibontakozás, hanem a megaláztatás, a pusztulás lehetőségeként jelentkezett  és a modernizációt hozó „piemonti” a gyűlölt idegen szinonimája lett. Valamit nagyon elrontottak.

A párducokat lelépi a hiénák 
Út Olaszország fele 5. menet – de semmi sem változik

Giuseppe Tomasi Di Lampedusa (palermoi író) A párduc c remekművéből az egyesülést követő helyzetet tárgyaló párbeszédet tömörítve idézem. A beszélgetés során Chevalley lovag – Észak – don Fabrizionak, a szicíliai arisztokrácia tagjának – Dél – felvázolja a perspektívákat s kéri vállaljon részt az új olasz királyság megszervezésében. A beszélgetés:
É: – Szicília a Szárd királyság része lett, helyesebben egyesült vele. Ez új lehetőségeket nyitott a szigetnek – kezdi a lovag – Legyen ennek részese! Öröm és megtiszteltetés lenne, ha (…) stb. stb. (…) Legyen a szenátus tagja!
A herceg fáradtan néz maga elé. A hízelgő szavak úgy peregtek le a róla, mint víz a tündérrózsa leveleiről.
D: – Az utóbbi hat hónapban, amióta a maguk Garibaldija partra szállt Marsalában, túlságosan sok dolgot cselekedtek a megkérdezésünk nélkül, hogy most azt lehessen kívánni, hogy ezeknek a kezdeményezéseknek a továbbfejlesztésében tevékenyen szerepet vállaljak. (…)
Tagja vagyok egy uralkodó osztálynak, amely óhatatlanul kompromittálta magát a Bourbon-uralommal és amely e múltnak szükségszerűen elkötelezte magát. Nem is annyira hűségből, mint illedelmességből. Szerencsétlen nemzedék az enyém, mely két világban él és egyikben sem érzi jól magát. Mindennek a tetejében illúzióim sincsenek. Mihez kezdene a szenátus velem a tapasztalatlan törvényhozóval, aki mint magát, másokat se tudna áltatni. Ez pedig nélkülözhetetlen a vezetéshez. Nem, nem akarom, … a politika engem felfalna. (…) 
Öregek vagyunk, nagyon öregek. Huszonöt évszázad óta hordozzuk a legkülönfélébb kultúrákat, egyet sem teremtettünk, egy sem sarjadt belőlünk, egy sem a sajátunk. 2500 éve, hogy gyarmat vagyunk. Tudom a mi hibánk, mi tehetünk róla, de mindegy belefáradtunk, kiégtünk elfáradtunk.
É: – De ennek most már vége, Szicília nem egy meghódított tartomány, hanem egy szabad állam szabad része! – veti közbe az Észak hangja.
D: – A szándék nemes, de elkésett. Álmodni, sokat álmodni, ez a szicíliaiak vágya és gyűlölik azt, aki felébreszti őket. Még ha a legszebb ajándékot hozza is. Bár őszintén kétlem, hogy az új királyság sok ajándékot tartogatna számunkra.
Minden megnyilvánulásunkat a feledés, a halál vágya mozgatja. Szeretkezéseinkben is felejteni akarunk, a késelések, a lövöldözések a halált akarják, a lustaság, a bódító mámoros italozás, a kéjes tunya mozdulatlanság, minden a halál akarása. Híresek vagyunk százados elmaradásunkról, az újdonságok csak akkor ragadnak meg bennünk, amikor már másutt letűnőben vannak s nem képesek vitális áramlatot hozni. Ezek a mítoszok tiszteletet érdemelnének, ha valóban régiek volnának, de csak baljós törekvések arra, hogy visszamerüljünk a múltba, mely csak azért vonz, mert már halott. Aztán a múltnak ezek az emlékei, melyek nagyszerűek, de érthetetlenek, mert nem mi építettük őket, és amelyek úgy állnak körül bennünket, mint megannyi néma kísértet, aztán a kormányok, amelyek ki tudja honnét jöttek, és szálltak fegyveresen partjainkra, amelyeket azonnal kiszolgálunk és hamarosan meggyűlölünk és soha meg nem értünk, amelyek csak műalkotásokban fejezték ki magukat és rejtélyes műemlékekben. Továbbá nagyon is megfogható adószedőkben. Mindez együtt alakítja a mi jellemünket, amely így függő marad nemcsak valamilyen félelmes lelki elszigeteltségtől, hanem a külső sorsszerűségtől.
Önöknek olyan ember kell, aki az érdekeit össze tudja kötni a ködös társadalmi illúziókkal. … Valaki mást ajánlanék a szenátusba. … Illúziói … illúziói neki sincsenek, de ha kell, teremt magának.
É: – Ha az olyanok, mint ön visszavonulnak, szabad lesz az út a gátlástalanoknak, a szűklátókörűek, …. A lelkiismeretére hallgasson és ne a gőgös igazságokra.
D: – Ön jó szándékú ember, mindenben igaza van, csak egyben téved, hogy a szicíliaiak meg akarnak változni. Miért akarnának? Tökéletesnek tartják magukat, a hiúságuk nagyobb a nyomoruknál. (…) Mi oroszlánok voltunk és párducok s a helyünkbe most sakálok és hiénák lépnek, hogy semmi se változzék, hogy minden így maradjon. Nem szabadna így maradnia, de így marad egy-két évszázadon át, aztán rosszabb lesz.

 „Aztán rosszabb lesz”
Út Olaszország fele 5. menet – a barbár elit

Az Észak nagyjából abban a reményben indult a Dél felé, hogy ott magukhoz hasonló, velük egyívású urakkal fognak találkozni, akik kellően nyitottak és fogékonyak az általuk ajánlott jó kormányzás metódusaihoz. Ezzel szemben, amit találtak, az ennek a szöges ellentéte volt. A Dél főszereplői olyan korábbi piszkos csapatokból lett forradalmárok, akik aktív kapcsolatot ápoltak a bűnözői körökkel, olyan arisztokraták és egyházi méltóságok, akik visszasírták a Bourbonokat, olyan helyi politikusok, akik különösebb gond nélkül raboltak, akár embert is, váltságdíjakat követeltek, zsaroltak, s ha kellett gyilkoltak. Mindezek mellé ott voltak a hazafias tömegek, akik a felszabadult lelkesedésükben nem fizették meg az adót. A készletből egy valaki nagyon hiányzott egy déli Cavour, aki nem csak vergődik és gazdagszik, hanem megérti a helyzetet, aki ambicionálja az egyesülést és, aki képes azt levezényelni. Nos, ilyen se égen, se földön nem volt. És azóta se termett. Ennek következtében az új olasz kormány tanácstalanul meredt maga elé és, mert valamit mégiscsak tennie kellett, rendkívüli állapotokat hirdetettek, hadsereget küldtek, akikkel egész városokat szálltak meg, tömeges letartóztatásokat foganasítottak, deportálásokat rendeltek el, falvakat mészároltak le, s amikor már látható volt, hogy ennek semmi értelme, amikor a Palermót körbevevő hegyekből felkelő csapatok / bandák szálltak alá,  újabb 40000 katonát vezényeltek a Szicíliába. De hiába, a felkelést csak lefojtani tudták, a helyzet egy tapodtat sem javult. Szicíliát nem sikerült átalakítani, de még pacifikálni se. Nem történt semmi csak az arisztokrácia hullott szét – mondta minden pátosz nélkül csendesen Tomasi Di Lampedusa – ami maradt az a csodálatos díszletek közötti barbárság.
A győztes Észak nem értette és ennek következtében kezelni se tudta kezelni a Dél problémáit. Közelről nézték, hogy délen semmi sem változik, vagy ha igen, akkor az még rosszabb lesz. Az arisztokrácia megszűnt, de nem jött helyébe semmi. Délen a Risorgimento diadalával befejezik a Napóleon kezdte folyamatokat, elsöprik a feudális világot, de a helyére állított új modern állam praktikusan egy hajítófát se ért, se a nagybirtokosoknak, se a parasztoknak nem biztosította a törvényes rendet, a jog adta védelmet, a jog uralmát. Ami volt, az a káosz. A latifundiumok tulajdonosai abban találták a megoldást, hogy a helyi éppen nem foglalkoztatott brigantikból, földönfutókból, nincstelenné vált parasztokból, szökött katonákból csapatokat szervezzenek és velük orvosoltassák gondjaikat. Akinek volt ilyen rendcsináló stábja, az ezekkel kényszerítette ki az akaratát, velük felügyelték a munkát, velük őriztették a javakat, velük kezelték a konfliktusokat ás amikor ítéleteket hoztak velük hajtatták azokat végre. Ezek iránt a szolgáltatások iránti kereslet pedig nőtt, nem csak a földbirtokokon voltak jelen, hanem mindenütt, ott voltak a kereskedőknél, a szállítmányozó társaságoknál, a gyárakban, a bankoknál, de a konkurens bűnözőknél is, a rablóknál, a tolvajoknál, csalóknál, mindenütt, ahol pénz volt, amit meg lehetett védeni, amit el lehetett zsarolni. A tevékenység nem a legalitás / illegalitás mentén, hanem van pénz / nincs pénz mentén szerveződött. Ahol volt pénz, ott előbb-utóbb megjelent egy erős ember, aki felajánlotta, hogy szerény ellenszolgáltatás fejében megvédi.
Ha egy szerkezet létrejön, akkor annak érdekei lesznek és ezek között a legalapvetőbb az, hogy növekedhessen. A növekedés legegyszerűbb módja, ha az intézmény megteremti a maga keresletét. Ez történt a szárba szökő védelmi vállalkozások terén is, amikor azokkal a rablóbandákkal kezdtek kooperálni, akikkel szemben a védelmet vállalták. Könnyen megtehették, hiszen a védelemre szakosodott vállalkozások a legtapasztaltabb, legerőszakosabb bandákból rekrutálódtak s ezer szállal kötődtek azokhoz a bűnözőkhöz, akikkel szemben vállalták a védelmet. Így az alapból meglévő fenyegetettségek kezelésére alakult védelmi kapacitások, ahogy munkába álltak, azonnal újabb bűnöző kapacitásokat hoztak létre és ezzel beindult a rendkívül jövedelmező erőszakipar fejlődésspirálja. A kezdeti naiv feltételezés – ha volt ilyen egyáltalán – hogy ezekkel a bandákkal kezelni lehet a jogbizonytalanságot végzetes tévedésnek bizonyult. Ezek a brigantik nem, hogy nem hoztak biztonságot, de ki se múltak. És miközben egymást életben tartva intézményesültek elvontak minden forrást, nyomorba döntöttek mindent, amihez csak hozzáfértek. Létük minden más pusztulását hozta. És semmi sem történhetett a jóváhagyásuk nélkül. Semmi.
A gyenge állam eleinte csak engedte, idővel azonban áldozatául is esett a folyamatnak. Az erőszakra szakosodott stábok nemcsak a teljesítményhiányos állam okozta vákuumot töltötték ki, de magába az államba is beszivárogtak s foglyul ejtve azt, a maguk hasznára működtették. A folyamatnak csak majd Mussolini próbál véget vetni, aki a húszas évekbe megunva az állam&mafia szimbiózist a teljhatalommal felruházott vasprefektust, Cesare Morit küldte Szicíliába. A vasprefektusban nyoma sem volt az olasz lazaságnak, lehet, hogy énekelni se tudott, kemény kérlelhetetlenséggel szolgálta a fasiszta államot, gyilkolt, kínzott deportált. Irtott mindent, amihez a mafiának a legcsekélyebb köze is lehetett. A szervezet alámerült, sokan kivándoroltak Észak-Afrikába és Amerikába, de a polip megmaradt. A nagy újjáéledés lehetőségét a második háborúban, az 1943-as szicíliai invázió hozta el, amikor a szövetségesek kiegyeztek a Mussolinit gyűlölő mafiával. Az alkut követő együttműködés mindenki számára gyümölcsöző lett, a háborút követően Lucky Lucianot kitoloncolták a börtönből, haza mehetett Szicíliába, a régi déli olasz családok pedig átvéve az amerikai olasz maffia módszereit visszaerősödtek és így együtt nemzetközi jelentőségű bűnszervezetté nőhették ki magukat. Happy end nincs. Ez nem operett.

P.S.
A dolgozat nem példa, hanem tanulság. De csak akkor, ha a tanulságokat alkalmazzuk. Ha nem, akkor példa lesz. Intézmény.