A vagonok csendje, avagy az identitás újratervezése

Szerző:  Luczifer   Kategória:  ,      1 éve      2792 Views     Hozzászólások kikapcsolva  

Ez a könyv – Lágerek népe L.– egy hadifogolytáborban íródott, a fogság mostoha körülményei között. Ez annyit jelent, hogy a kérdéseket sohasem szemlélhettem kívülről, hanem mindig csak belülről, a drótok közül. Ezáltal az ítéleteim alkalmasint kevésbé objektívak; de talán éppen ezért hívebbek, jellemzőbbek. Csalnom nem lehetett. Több százezer ügyész fürkészi szómat. Iparkodtam mindvégig az igazat írni: az élő emberek valódi nevükön szerepelnek, egy-két kivétellel, mikor “álnevet” adtam, kíméletből vagy kénytelenségből. De ha mindig a valóságról szólottam is, a valóság rendjét már én csoportosítottam; s ezért, ha az igazság szenvedett általa, a felelős én vagyok, s nem a valóság, nem az élet.”

„Az ember megszületik és belenő egy társadalmi rendbe, melynek írott és íratlan törvényei vannak, s amelyben – akár boldog, akár boldogtalan – mindenféleképp otthon van. A háború forgószélszeszélye hirtelen kiveti ebből a környezetből, és átadja egy másikba, a fogságba, mely rabság ugyan, de mégis rend, írott és íratlan törvényekkel, időbeosztással, jogokkal és kötelességekkel. De amíg az egyikből átkerül a másikba, addig a senki földjén kóborol és visszazuhan egy olyan ősállapotba, amilyenben évezredek óta nem élt ember.” A senki földjéhez képest minden biztonságos, hisz ez nem más, mint az abszolút reményvesztés. Mennyiben más ez az én feladást kikényszerítő nyomás, miért válnak ehhez képest összkomfortos menhelyekké Goffman terepei? Örkény válaszol: „A rab a fegyházban hiszi és várja, hátha megcsikordul a kulcs, kegyelmet kap és szabad. Itt nincs semmiféle kegyelem … hosszú és nehéz évek gördülnek alá … s ezt nem gyorsítja meg sem a vágy sem a bánat, sem az imádság.”
„Sem a vágy sem a bánat, sem az imádság” tragikusan tömör összefoglalása annak, amikor a világ számára érdektelen nyűggé válik az ember. A vagonokon kívüli világ menhelyein vannak illemszabályok, van lehetőség, esély, itt hézagmentes a zár. Ott „csak” metakommunikative közlik a megbélyegezettel, hogy bizonyos helyzetektől, interakcióktól tartózkodjon. Az Én-t összetörik, az identitást látszólagossá teszik, de az egyéni létet, a látszat elismerés (phantom acceptance) és a látszat normalitás (phantom normalcy) védi. A lágerek felé menő vagonokban a fogoly egyértelműen és kizárólag egy elítélt / leírt csoport tagja, nem látnak egyéniséget, nincsenek különbségek. Csak bevagonírozott van, csak ezt veszik tudomásul, csak ezt a státuszt jelzik vissza. ( Ez olyannyira igaz, hogy még a zsidó munkaszolgálatosokat és a németeket is egyformán kezelték.) A büntetés a jelen csoport-hovatartozásuk, fogoly mivoltuk következtében jár és nem a múltért és főleg nem az egyéni múltért. Nem megbélyegzetteket gyűjtenek össze, hanem az összegyűjtötteket bélyegzik meg. Csak vagon van, csak tábor van, meghatározott számú fogollyal, ahol magas a normalizált leltárhiány. A lágerek kialakulása, a fogságba esés idején nem csak az emberi méltóság, de a csupasz lét is veszélyeztetett. Nem azért mert megölik az embert, hanem, mert hagyják meghalni. Az emberek nem emberek.
A katonát már, amikor kimegy a frontra, halottnak tekintik. Nem írnak neki, nem kézbesítik a leveleket, vagy ha igen, a lövészárokban nem érzi a dolog realitását. A fogság végképp megpecsételi sorsát. A foglyot nem zárt szigetre viszik, ott a számkivetettek élnek, hanem a világ zárul le számára. Nem létezők lesznek. „ Dr. Nánásy György … 1943 telén térd alatt amputálták mind a két lábát. Néhány héttel utóbb került elszállításra; a vagonban már csak „fönt” volt hely, a priccsen. A priccs hatodnap meglazult, a fele lecsúszott a földre, s a föntiek attól fogva úgy utaztak, mint egy síkos csúszdán. Támaszkodva, kapaszkodva. A priccs lejtett, a vonat rázott. Nánásy csontjai még nem zárultak be. Nánásy csúszott és kiabált. Néha erőt vett magán valaki följebb ültette és megtámasztotta egy fadarabbal. De ez sem használt. Föl kellett volna emelni a priccset és beverni néhány szöget. Gyengék voltunk? … Nánásy még két napig jajgatott, azután elhallgatott. Sem a jajgatását, sem a halálát nem vette észre senki” Amikor a lélek a senki földjén a vagonok csendje uralkodik, nem gyilkolnak, hanem meghalni hagyják egymást. Nincs Én, nincs közösség, nincs perspektíva. A gyilkos és az áldozat között a sötét utcán, vagy a harctéren társadalmi viszony van, interakció van, amelyben egymás helyzetét törekvéseit, lehetőségeit felmérik, vélt valódi okok miatt ölnek, halnak meg. Cselekvésükbe bekalkulálják a másikat. A vagonokban azonban nincs egymáshoz közük, senki sem hallja a haldokló nyöszörgését. Az emberi csoport rémítő lehetősége.
A vagonok lakóinak döbbenetes frusztrációs élmény jut osztályrészül. Totálisan elvesztik kapcsolataikat a külvilággal, teljesen cselekvésképtelenné válnak. Egyetlen történésszerű reakciójuk, védekezésük a regresszió, a felejtés. A vagonokban a létezés kegyetlen krízisét élik meg. Elszakadnak a lét értelmét adó környezettől, drasztikus élményük, hogy az eddig vezérlő értékeik lim-lommá váltak. „ Az embernek eláll a szíve verése, ha látja, hogy nincs rés se előre, se hátra, nincs egérút se jobbra, se balra, egyet tehet csupán, eldobni a fegyvert és megadni magát. Pár órát, vagy napot él így az ember, szívműködés nélkül, és várja a lapockájába a golyót.”
Az idegen ellenséges közegben nem számolnak vele, lemondatják a legminimálisabb Én-érvényesítési törekvésekről, elvágják az „új” világhoz vezető utat, nem vele, hanem csak körülötte beszélnek. Itt az első és megdöbbentő reakció a felejtés, a tompaság, a közöny. Az egyént teljesen felkészületlenül érik ezek a megrázó élmények. A katonákat győzelmi indulókra tanították, és nem a fogság nehézségeit áthidaló lelkigyakorlatokra. A felejtés spontán védekezés.
A veszélyeztető emlékek elemi erejű elhárítása menekülési reflex és nem amorális magatartás. A honvágy, a család, a szeretteik iránti vágy, vagy bármely más korábban erős kötődés olyan zavaró emlék, amelyek könnyen esnek az adott helyzet által igazoltan és érthető módon a felejtés áldozatává. A felejtés elsősorban az egyént veszélyeztető identitás-elemekre terjed ki. De ha az embernek nem marad egyetlen egy tulajdonsága sem, amelyet bemutathatna, ő maga is feleslegessé válik. Érdektelen, semmit sem jutalmaznak, semmit sem büntetnek, semmiről se vesznek tudomást.
„Volt, aki születése évén kívül egyetlen évszámra sem emlékezett. De a legtöbben a neveket felejtették el. Nemcsak az iskolában tanult hírességeket … A barátjuk nevét nem tudták megmondani. Nem elég, hogy elfelejtette, hónapokon át eszébe sem jutott, hogy felidézze, fejét törje rajta. Teljesen mindegy volt neki …. Nem tudom, hol és mikor éltek az emberek a tompaság és a közöny ilyen fokán” A felejtés megalapozta közöny nyugalma nem egyszerűen a lélekben megbúvó, ott munkálkodó okokkal magyarázható. Ez a felejtés nem az orvosok illetékességébe tartozó patologikus amnézia. Vagy szerényebben nem adva diagnózist mások helyett a történés tisztán pszichés, egyedi, vagy ha úgy tetszik társadalmi viszonyoktól ment oldala nem érdekes számunkra. Simmel gondolatát idézzük nevezetesen, hogy a személyiség sajátszerűsége, hogy benne a szociális körök egyedi módon találkoznak. Az összekapcsolódás nem pszichológiai síkon történnek, hanem egyike a legfontosabb szociológiai képződményeknek. Amikor a lágerekben a személyiség kiürül, nem egyszerűen a psziché űrül ki, hanem a társadalom.
Lényegében hasonló, de kivitelezésében más az abszolút elszigetelődés vállalása. „Odafönn északon Jaroszlav körül volt egy tiszti tábor. Kevés magyar került ide, de köztük egy hadnagy, egy Demecs nevű. Azzal tűnt ki, hogy a felső priccsen, ahol aludt, az ágyra szabályos kutyakuckót épített. Öreg dongafából csinálta, volt teteje, oldala, bejárata. Úgy hívta: bunkerom. De hát szabályos kutyakuckó volt az. Abba húzódott Demecs. Éjjel kilenc órát aludt, nappal nyolcat. A huszonnégy órából tizenhetet Néha kidugta a fejét és lekiáltott: Vida van már ebéd? Aztán visszabújt.” Mi ez, ha nem a kitaszítottság lereagálása, a jelent és a múltat totálisan felejteni akarás egyik csúcsteljesítménye. A szóban forgó tisztet teljesen normális embernek kell tartanunk, aki a kegyetlenül rideg / hisztérikusan represszív világban keresett és talált orvosságot, igaz ez a gyógyír őt magát, Én-jét emésztette fel. Életrajza, élete áldozati oltárára került. Menekült a múlttól, a totális szakítása teljesen kiürítette, következésképpen abszolút értelemben a szó legszorosabb értelmében, csak vegetált, felszámolta az egyetlen „Én”-t mentő, őrző utat; az emlékezést.

A vágytalan tömeg
A táborlakók döbbenetes sok mindenre kiható, meghatározó élménye, hogy egy percre sincsenek egyedül. Az állandó kontroll kimeríti a lelket. Itt a kollektivizmus egyenlő a mindent átfogó ellenőrzéssel. Belekerülnek a tömegbe, mely viszi őket valamerre, a feloldódás felé. A kapcsolatteremtés lehetetlenségei, vagy legalábbis súlyos nehézségei következtében a csoporttagság nem jár közösségi érzéssel, nincs mibe kapaszkodni. Tehát az „egy percre sem vagyok egyedül” itt megfordul, „csak egyedül vagyok” élménnyé válik, mert a tömeg nem közösség. Amíg az egyén környezete nem igényli a közreműködést az élet ingerszegény, tevékenységrendszere kiüresedik, sőt az élet maga lesz a kongó üresség. Nincs mit beszélni, nincs mire akciót szervezni. Részt vesznek valamiben, amiben kötelező a részvétel, miközben minden kompetenciájukon kívül van és képzelegnek. A fogoly helyzete ilyenkor hasonlatos, ahhoz a kísérleti személyhez, aki sötét szobában ülve várja a jelet. Azzal a különbséggel, hogy itt örök, megfellebbezhetetlen a sötétség, nincs könyörületes kísérletvezető, aki rábólint a hallucinációra.
A körülmények, az események által kifosztott emberek kapcsolatai próbálkoznak kialakulni, de labilisak. „A barátság egy óráig tart.” Nincs értelme titoknak, szeméremnek, jóságnak, morálnak, önfegyelemnek. Igaz lázadni sincs miért. Átlátszó, test nélküli, meztelen emberek. Fáradtak, amit tesznek nem célozza a másikat. Az akciók nem mások felé tartanak, hanem inkább csak megtörténnek. A barát kezdetleges szerszám az élethez. Nem lehet társ, reménytelen a kooperáció, reménytelen minden interakció, nincsenek még szervezőerejű kollektív célok. A foglyok nem szeretik egymást, nincs mit szeretniük egymásban. Közös akcióik nincsenek, csak együttmozgások vannak. Üres rítusok.
Esély
A cím sejtette gondolatsor addig követi a foglyok életét, amíg a világ lezárulása élmény át nem alakul a szigeten vagyunk érzésig, a remény megjelenéséig. Ennél a pontnál azonban érdemes tovább menni, a reményről, vagy kevésbé költőien az én-érvényesítési lehetőségek megjelenéséről is szólni. Ez három lépcsőben történik. Először is esély kínálkozik az életben maradásra, az identitás regenerálódására, másodszor új azonosulási pontokat keresnek – és ha találnak, azt minőségtől függetlenül elfogadják! – harmadszor pedig mindezek védelmében felbukkan az agresszió. Mert van mit félteni.
A csönd páncélját két történés töri meg. A kenyér és az első otthoni levél. „Talán nem árt emlékeztetni arra, hogy az emberi öntudat alapja ma is a karéj kenyér. Minden csak utána következik. Álom, szeret, vágy és szerelem, imádság, és még az emlékezés is. Csak akkor, ha kézben a karéj.” Az életre való esély megjelenése, feltűnése hozza „az ember szól emberhez” élményt. A korábban idézett részletek, tények igazolják, hogy ez nem természetes velejárója az életnek.
A regenerálódás első lépése a kiscsoportokhoz fűződő kapcsolatok felelevenítése és a depolitizált „hova való vagy” kérdés megjelenése. A fagyott lélek felengedése az első megnyilvánulásokban összefoglalt élet maximum másfél perc. Ez nem életrajz, nem töprengés a fogságig vezető úton, nem tájleírás, nem az otthon szokásainak bemutatása, hanem egy a múltból átmenthető történet, egy ezerszer elmondott sztori. Az emberek beszélni, kapcsolatot teremteni tanulnak. Az emlékek hihetetlen mértékben elapadtak, és csak lassan bújnak elő; a múlt egy délutánja, egy vicces epizód másfél percben előadva.
Amikor elindulnak a levelek, újra indul az élet is. Ez az igazi reménysége a két vállon fekvő tehetetlennek. Ha a honvágynak értelme és alapja van, az identitásregenerálás, -őrzés is előjön, kontroll alá kerül a bemutatásra alkalmas „Én”. Ha lehet élni távolságot tartanak a fogolyszerep és az Én között, „az ember behunyja a szemét, ha hazagondol. Nem azért, hogy jobban lásson, hanem, hogy mások ki ne olvassák gondolatait.” A fogolynak nem a szabadság hiányzik, hanem az otthon. Mi a kettő közötti különbség? A csak haza, vagy a mindenhova, csak haza nem közötti választás. A láger szökevényei, akik ellenőrizetlenül kódoroghattak az országban, helyenként jól élhettek – asszonyt, lakást, ételt kaphattak – arra gondolva, hogy a tábor hamarabb kerül haza, mint ők, visszatértek. Muszáj visszatérni, hogy esély legyen a kívánt azonosulási pontokat hordó csoportok viszontlátására. Kint lehet enni, bent lehet bízni. És ez utóbbi volt a fontosabb.
A honvágy nem hazaszeretet, nem egy rezsim iránti hűség. A honvágy az identitás keresése, a legfontosabb „Én” rész visszanyerése; a „honvágy a családom”. Ezért a hazajövők sohasem egy rezsimet dicsérnek, hanem a megölelt barátokat. A haza egy családi fénykép a falon. Ez a remélt biztos. Ez az a múlthoz kötődő szál, amely mentén újjá lehet szervezni az életet. A identitás regenerálódásáról a haza, a család a kereséséről szólva „a van otthon”, „a van otthonunk” fontosságáról, a magunk és mások előtti görcsös bizonyításáról tanúskodik, hogy a lágerben „van olyan, aki megveszi a levelet. Ad érte kenyeret, vagy levest, csak legyen neki lapja hazulról. Volt olyan, aki fényképet lopott, egy kislány képét, akit nem is ismert. Egy évig dugdosta a lányka képét, akkor észrevették, hogy nézi, elvették a képet és visszaadták az apának. De erre a tolvajra se mondta senki, hogy lopott. Amikor már lehet hinni, kialakul a felszín alatti élet, az „underlife” amikor a fogolyszerep és az „én” kettéválik. A remény felcsillanása egyben a szigeten vagyunk érzést hozza.
A lágerek világa azonban vontatott világ. Az elszigeteltség, a helyzet átmenetiségébe vetett hit, a külvilággal való egysíkú érintkezés, minimális lehetőségek okozzák, hogy a „táborok társadalmi fejlődésében sosem robbant ki forradalom”. Ugyanakkor a korábbiakhoz képest van változás. A szükséges funkciók szerint rétegződik a tábor. Hivatalosan a „demokratikus” fogoly státusz van érvényben, de mellette, alatta egy másik világ is kialakul. Ez magával vonja a jelképek születését. Fájón szegény volt az, akinek nem volt semmije. A lágerekben kialakul a kereskedelem, amelyben a tisztán szimbolikus értékű értelmetlen használati tárgyak nagy számban szerepeltek. A „hivalkodó” fogyasztás tárgyai: filmtekercs, gramofonlemez, ruhaakasztó, magyar-román üvegszív, kanárimadár, minden áramkörre jó (!) villanymotor. Ezek voltak az underlife státuszszimbólumai.

Új minőség
Szigetté válik a tábor, amikor „elhisszük, hogy ismernek foglyot, sőt azok vagyunk mi is, mi magunk” Mihelyt elhittük, azonmód másképp látjuk a világot. … Az ellenség kezd vonzóvá válni … Tény, hogy minden hadifogoly tiszteli azt a népet, amelynek fogságában él – azért, mert hatalmában van. De egyúttal gyűlöli is – és ugyanezért, mert a hatalmában van.”
Az újjal való azonosulás, az új érdekérvényesítések mentén alakul. A táborban a rab tevékenységére és sokkal kevésbé egyéniségére tartanak igényt. A fogoly helyzete spontán igazolódik. Alávetettségét elismeri, bár átmenetinek reméli. Az átmenet idejét két dologtól véli gyorsíthatónak: teljesítményétől, illetve nevelhetőségének a bemutatásától, az ehhez kapcsolódó bűnbánatától. Nyilván az előző a sikeresebb, legalábbis így az első időkben ez kecsegtet több sikerrel. Ez olyan terület, amely az őrzőknek fontos, tehát itt előnyöket biztosíthatnak. A személyiség itt intézményesült védelembe részesül. A teljesítmény szabadság, esély, de nem ez a szabadság teljesítménye, a szabadságból fakadó esély. És ez az, ami az aktivitás visszafogását is előidézi. Aki feladja a szabadságát, úgy érzi, hogy ezért azoknak, akik erre kényszeríttették, el kell őt látniuk. Kárpótlást igényel azért, amiért lemondott a szabadságáról. Várják a materiális kompenzációt – mondanánk ma. A teljesítményt szívességnek tekintik, hiszen nem csak a haszontól, de az alkotás, az Én-érvényesítés örömétől is elesnek. Az őrzőt ez a kérdés nem igen izgatja. A fogolyra csak részlegesen tartanak igényt, nem igen akarnak új embert faragni belőle, nem igen kívánnak új motivációs rendszereket, nem akarnak helyzetükben boldogan élő embereket.
Említettük, hogy a lágerekben felüti a fejét az agresszió. Azok ellen tőr ki, akik veszélyeztetik a létező, vagy remélt előnyöket. „Egy Kirov melletti tábor aktivistája beszélte, hogy amikor felolvasták a gyűlésen Mindszenty hercegprímás pásztorlevelét, amelyben rablásnak nevezte a földosztást, váratlan felháborodás támadt. Le vele, pusztuljon ordítozták, nekipirosodva és éjjel a barakkban véresre vertek egy susztert, amiért ezek után imádkozni mert.” Hatékony lenne a politikai átnevelés? Aligha. Félreértelmezték, a demokráciáért folytatott harcot? Minden bizonnyal azok is, akik oktatták. Magyarázatnak mindkettő kevés. Valószínűleg saját maguknak akarták demonstrálni változásukat, tettekkel megpecsételni mondván ők mindent megtettek, hogy felkerüljenek egy haza induló vonatra.
Hasonló célt szolgál, amikor az agresszió célja nem a bűnös Másik, hanem az egyén saját múltja. Kevésbé véres, de ettől nem feltétlenül egyszerűbb, amikor a múltat a jelen igényeinek megfelelően át kell szervezni. Nem a közönséges hazudozókról van szó, akik hetente változtatják Én-jüket, udvariasan prezentálva mindenkinek azt, amire annak szüksége van, és aminek a fejében kasszírozzák előnyeiket. A rabok saját magukkal szemben is ambivalens érzéseket táplálnak. Gyűlölettel és lelkesedéssel nézik múltjukat, jelenüket, bemutatásra, eligazodásra alig alkalmas kevert önmagukat, miközben tehetetlenek. Az újbóli öndefiniálásra és bemutatkozásra nincs módjuk. A kiút az álom, a tagadás, a képzelt lázadás, a szökés, vagy a hasonulás a jelennel, az ezt igazoló képzelt múlt. Torzul az életrajz, a csalafinta emlékezet eredménye a jelenbe belelátott követelményeknek megfelelő csúsztatott múlt. A tegnap eseményei a jelen fényében a korábbiaktól valós súlyuktól eltérő szimbolikus rendbe szerveződnek. Az eddigi életpálya úgy súlyozódik, hogy a legkisebb erőfeszítéssel lehessen a jelen igényeihez illeszteni. Életüket a célt vesztett, rendezetlen eseményhalmazt visszamenőleg újra értelmezik. A régi motivációktól függetlenül új koherens egységet alkot az életrajz. A múlt eseményeit úgy adják elő, hogy annak diszkreditáló hatása minimális legyen. Újra értelmezik a múltat és ez nem egyenlő az ön vagy mások megcsalásával. A csalódás élménye teszi árnyaltabbá, töprengővé például az újra értelmezés útján megindult nyilas szavait. „Szentül hittem, hogy a németek megnyerik a háborút. Legalábbis így mondtam Szentül hiszem … úgy vélem, már csak magamat hitegettem vele”

Élni! Élni! Élni! – az identitás újrtatervezése
Az új Én bemutatásának a személyiség fejlődés demonstrálásának példái a foglyok színháza. A magyar színház „A munka himnuszával” indult meg. A kovácsműhelyből felcipelték a színpadra az üllőt és három munkás verte rajta a vasat. Így kezdődött a darab. Később megjelent három kis ördög; szurkálták a munkásokat. A szerző azt mondta, hogy a ördögöcskék a nagytőkéseket jelentik, de ez nem tűnt fel senkinek, s a közönség kitűnően szórakozott. A jelenet vége az volt, hogy bejött egy vörös katona és konzervdobozból csinált szuronyával kihajította az ördögfiókákat, aztán elénekelték az Internacionálét. A közönség kétszer is kitapsolta a szerzőt a zalaszentgróti fűszerest, aki rettenetesen boldog volt. Valószínűleg annak örült a legjobban, hogy senki sem firtatja mit jelent a darab.
Az élni akaró álmodók mindig nekigyürkőznek, próbálnak, erőlködnek, de hogy hová? mit? miért? és hogyan? …. Nem tudni. Az erőterek véletlenjei döntenek. Majd lesz valami. A drámaíró zalaszentgróti fűszeres modell értékű, ugyanúgy, mint a közönség. Az alkotó fél, hogy leleplezik svindli – mondják és ő tehetetlen. A közönség örülni akar és alapélménye a félelem. Tapsol, és ha lehet, nem kérdez.
És még egy zokogó komédia, szinte az akarás emlékműve.
„ A Kacor-királyt Kijevben játszották. Ebben csupa állat szerepelt. Papundekliből kivágott álarcokkal, ami azért volt jó, mert nehezebb volt kitalálni a szereplőket. Állatországban csend honol és béke, de belép az oroszlán, e elbődül; Baj van betört Kacor király …! Az állatok rémülten bújnak össze, s várják Kacort. Kacor azonban nem jön, mert közben lehívták a konyhára krumplit pucolni. Az oroszlán leszólt a közönségnek; hamar egy ügyes embert, aki beugrik… Zatovec felugrik a színpadra. Majd ő!
Zatovec az öltözőben magára kapja a kellékeket, közben elmondják neki a szerepet. „Ne félj apám, leadom a dumát!” – mondja Zatovec, aki medvés, azaz kasszabontó a javából. Fölveszi a kifordított bekecset: „én nem értek a politikához, de ez mire való” – kérdezi a szerzőt, mert a macskajelmez hasán nagy fehér horogkereszt díszlik. Eridj csak – tuszkolják. És Zatovec azaz Kacor király tíz perc késéssel végre színre lép … Fergeteges tapsot kap. Akármit mond ezután a közönség nevet és tapsol. Nem sikerült kideríteni, miképpen folyt az előadás. … Zatovac sokat káromkodott. Összetört egy széket, meg akarta verni az állatokat, de azok kérlelni kezdték, és adtak neki egy csajka kását, amit Zatovec nyílt színen megevett kanál nélkül. Ennek örült mindenki …Végül belépett a vöröskatona és újfent énekeltek.
Az élet a sors groteszk. Az ember „A”-ra gondol, „B”-t teszi és „C”-t veszik észre benne. Isten teremtményei vergődnek. Jutalmukra, büntetésükre magyarázatot nem tudnak, nem tudják, hogy megérdemlik-e lehet, hogy csak egyszerűen a balsors, vagy a szerencse melléjük szegődött. A „Jelentős Másik” pedig sziklaként nézi a kegyét kereső nyüzsgő összevisszaságot.

P.S. – intés magunknak
„Igen, az alkotás játékához, testvéreim, szent igenlésre van szükség: a maga akaratát akarja most a szellem, a maga világát nyeri el, ki elvesztette a világot.” – szólott Zarathustra.

A szerzőről  

Mindig ugyanazt.