Mein Kampf – egy őrült forgatókönyve

Kígyótojásból nem lesz énekesmadár

A kígyó lerakja a tojását
Vier und halb Jahre Kampf Gegen Lüge, Dummheit und Feigheit – Négy és fél év harc a hazugság, a butaság és a gyávaság ellen. Ez volt arra a paksamétára írva, amivel a fiatal Hitler büszkén lépett ki a landsbergi börtön ajtaján. Az elmúlt hónapok rabságában megalkotta élete fő művét. Elégedett. A rá várakozó rajongók és az esemény alkalmából megjelent sajtó előtt pózolt egyet, majd rendezendő a pártja ügyeit sietve távozott. A kézirat kiadását Max Amannra, az NSDAP gazdasági vezetőjére bízta, szakmai segítségnek mellé rendelte Ernst Hanfstaenglt-t, egy eleddig képzőművészeti kiadványokat gondozó amerikai-német üzletembert, aki kisebb húzódozás után vállalta a feladatot. A választás telitalálatnak bizonyult, Hanfstaenglt úgy a kiadás menedzselésében, mint az egész mozgalom finanszírozásában remek munkát végzett. És, és még talán egy ezeknél is fontosabb dolgot tett – kijavította a címet. A szétfolyó, fullasztó ömlengést lerövidítette. Az új cím – Mein Kampf. Ha ezt nem teszi, talán egy világégéssel kevesebb.

Találkozások
Korábban többször belekezdtem a könyv olvasásába, de nem jutottam messzire. Először talán 1985-ben. Mi ez? Politikai program? Annak hosszú, nehézkes és főleg unalmas. Tudósítás? Történelmi munka? Nem mondhatni, amit leír annak semmi köze a valósághoz. A dolgozat nem csak nehezen volt érthető, de az volt az érzésem, hogy nincs is értelme időt és energiát fordítani arra, hogy kibogozzam a szerző gondolatait, mérlegeljek és ítélkezzek. Érdektelen, poros, hagyjuk. Hagytam, ahogy 1925-ben a német közvélemény nagy része is hagyta. Ma újraolvasom, de nem úgy, ahogy ’85-ben, mint egy leletet, egy lezárt ügyet, vagy, ahogy ’94-ben próbáltam, mint egy a feledésből előásott kéretlenül elém tolt valamit, hanem meg akarom érteni. Mi az, ami egyszer volt, eltűnt, de most, mintha újra éledne? Mi hajtotta a szerzőt, aki szintén eltűnt, de most, mintha újra az ajtó előtt állna. Miért született ez a szöveg? Miért fogadta közöny és miért kezdték el olvasni? Miért hatott? Mi hatott? Mi tartotta fogva a milliókat? Miért hathat ma? Akkor is, ha senki sem olvassa, mert eleddig nem igen olvashatta.

A mama kicsi fia bajban van, …
Adolf Hitler 1889. április 20-án, Ausztriában, a Linz melletti Braunau am Inn kisvárosban született. A család meglehetősen keszekusza volt. Apja – Alois Hitler – már idős volt, két gyerek apja, amikor az unokahúgát elvette feleségül, s megszületett Adolf nevű fia. A család felmenői – pl. a nagyszülők kiléte – bizonytalanok. Ami viszont biztos a fiú életében az, a „kötelességtudó köztisztviselő” apja gyűlölve tisztelt, rideg, durva szigora és az anyja feltétel nélküli rajongó szeretete. Az apa kemény, a mama babusgatja, pátyolgatja az ő kis festő zsenijét. A következmény – Adolf valaki akar lenni – ahogy az apja is lett – de az apja ellenére! Nem úgy akar jelentős emberré válni, ahogy az apja. A megoldás 1.0 a festészet. A művészi pályáról azonban rövid úton eltanácsolják – képeiben nincs élet. A vidéki másodosztályban sikeresen festő nagykamasz romokban. Ott áll a képességein messze túlnőtt ambícióival, a nagy álmaival és közlik vele, hogy egy átlagember. Ott áll kétségbeesetten, perspektívát vesztetten. Mindennek vége, pedig még semmi sem kezdődött el. Lézeng, nyomorog, szenved, egyetlen öröme az opera, és az operában Wagner. Ez lesz az a hely, ahol a begyűjti azokat az élményeket, amik hatása alatt megformázza önmagát – egy életre. Amikor 1938-ban August Kubizek “Gustl” – Hitler fiatalkori barátja – egy találkozásuk alkalmával emlékeztette, hogy éppen 30 évvel korábban együtt látták Wagner Rienzi-jét. Hitler elmerengett: „Abban az órában kezdődött…” És igen, a népet szenvedéseitől megváltó hős tragédiája lesz, az a példa, ami különböző konfigurációban estéről estére meghatározza Hitler leendő szerepvágyait. Hitler megszállottan keresi ezeket az élményeket. Újra és újra át akarja élni, a germán mitológiát újjáteremtő Wagner különleges, titokzatos darabjaiban lejátszódó megváltás történeteket. Ez lesz élete témája. Ebben a világban lesz otthon, ahol a rejtélyes hiedelmek és a sejtelmesen örvénylő indulatok írják a megváltásért könyörögő szenvedők történetét, ebben, ahol a sorsuknak kiszolgáltatott megalázottak és megszomorítottak várják a hőst, hogy segítsen, mentse meg őket. És a hősök jönnek, jön Parsifal, jön Lohengrin, és ő Parsifal és Lohengrin akar lenni. Parsifal, a szenvedő embert megváltó „balga szent”, Lohengrin, a tiszta világból érkező lovag, aki teljesíti a küldetését, mégis elbukik s mindent elveszít. Ó mily nagyszerű vállalások! Ó mily dicső tragédiák! Így kell élni! Így akarok élni! Ez a német sors, a német modell! Vegyük észre, Hitler a germán mitológia archetípusait egy jelenvaló és a jelenben érvényesítendő minták készletének kezdi tekinti. Vegyük észre, Hitler kezd úgy tekinteni magára, hogy ő ennek a kollekciónak a hivatott hordozója, ő már nem az a nyomorgó kis senki, akit két félmondat kíséretében kilehet rúgni, hanem ő a népét üdvözítő hős, aki nem ismer mást, csak a küldetést, akire vártak. Vegyük észre, amit akar az már több, mint a művészet – az csak mímelve ajánlja azt, amit tenni kellene – ő meg is akarja tenni. A valóságban. Hitler a mítoszok hőseit napi szerepmodellekként kezeli. Vegyük észre, a képzelet keveredik a valósággal. Ez a fiatalember kezd megőrülni – mondtuk volna, ha ott vagyunk és, ha elébünk keveredik ez a fiatalember. A kor azonban nem vele foglalkozott, hanem a maga őrületével, ami aztán helyett csinált az örülteknek.

… de a sors kisegíti
Kitör a háború – ó mily szerencse! – boldogan rohan, itt az alkalom hősnek menni. Boldog. Éljen a háború! Semmit se ért az egészből, de képzeleg valami olyat, hogy a német nemzetet száz és száz veszély fenyegeti, hogy a sokra hivatott népe a gonoszok prédája, miattuk szenved, hogy, önfeláldozásra van szükség, és, ha harcos megmentő hős akar lenni, akkor most harcos megmentő hős lehet! Éljen a háború! Üvölt és rohan. A háború egy pillanatra sem borzasztja, boldogan fogadja, mert a szemében ez nem pusztulás, hanem magasztos újjászületés, mert az számára nem vészt hoz, hanem esélyt ad. A halál nem érdekli, mindent vállal. Küldetés vagy halál! És rohan és szalutál és rohan, be akarja járni az önfeláldozó hős útját. Micsoda ajándék ez a sorstól, hogy kitört a háború! A környezete értetlenséggel vegyes közömbösséggel nézi, de ő csak rohan. Nem élni akar, nem életben akar maradni, hanem teljesíteni. Rohan és közben az oktalan szenvedés helyére folyamatosan hazudik egy világot, ahol tettei értelmet nyernek, ahol megváltó hős lehet. Egyelőre csak magának.

Túlélni a békét!
Egyszer minden véget ér, így a háború is. Hitler nem tud mit kezdeni a békével, a béke számára maga a feleslegessé válás, a peremre kerülés a legyőzöttség réme. A vereség is borzalmas, de a béke megsemmisítő. A perspektívája újra a senki vagy! Békében nincs igény hősökre, megváltóra. Nem tehet mást, az identitásprojektet meg kell valósítani, megy tovább a maga útján – fellebbez. Nincs és nem lehet béke, a német nemzetet nem legyőzték, hanem elárulták! Szenvedélyese beleveti magát a politikába. Magába szív mindent, a lapok divatgondolatait, a képtelen rémhíreket, a város ostoba előítéleteit, fél- és negyed műveltségét és ezeket gondosan passzítva az extrém jobboldal politikai propagandájához összegyúr valamit, amit aztán a harc folytatását igazoló programként ad elő. Vízióival prolongálja a háborút és árulónak bélyegzi azt, aki békét akart. Azt gondolnánk, hogy lehetetlen, hogy akadjon ember, aki ezt pozitívan fogadja, de tévedünk a sörözők népének és a szélnek eresztett katonákból verbuválódott szabadcsapatoknak, a harcos hordáknak ez tetszik. A csőcselék büszke akar lenni. Hitler – Legyél büszke a fajodra! A csőcselék gyűlölni akar. Hitler – gyűlöld az árulót! A zsidót! A csőcselék pénzt akar. Hitler – verd össze azt, akire rámutatok és kapsz! Harcolj! Gyűlölj! Megváltalak! Hitler ajánlata világos, érthető és a célközönségnek tetszik. A programot az anómiás világ valóságos igényeire reflektál, de ezen kívül semmi köze a valósághoz. Egy kényszerképzet, ami elvarázsol, rabul ejt, aktivizál, amiben mindenkinek szerep jut, de legfőképpen, amiben hősre, megváltóra van szükség, de … Nincs de. Éljen a Harc! Életünk a Harc! Nincs, de. Nincs morfondírozás. Zúg a kocsma – Győzni fogunk! Győzni fogunk! Győzni fogunk! Megváltóra vártak a megválthatatlanok és eljött hozzájuk – mondják ők. Az örült rátalál az örültekre – mondjuk mi. Ebben a keserű-savanyú sörmámoros légkörben egyszer csak úgy döntenek, ők nemzeti forradalmárok és nemzeti forradalmat csinálnak. Megpuccsolják a weimari köztársaságot, hogy helyébe egy nemzetiszocialista politikai rendszert állítsanak. A dolog nem sikerült. Hitler kap öt évet hazaárulásért, de csak 9 hónapot tölt börtönben. Itt születik a Mein Kampft.

A forgatókönyv 
És akkor újra a kérdések. Mi ez a könyv? Politikai program? Vitairat? Kiáltvány? Én úgy olvasom, mint egy önmegerősítő belső monológot, egy nagy előadáshoz összehordott jegyzeteket. Olyan darabot akar előállítani, amiben övé a főszerep, és amit a történelem színpadán adnak majd elő, egy a szerepvágy diktálta wagneres lázálom. Akit nála meg kell váltani az, a momentán szenvedő, de sokra hivatott árja faj és az árják csúcsán a germánok. A német nemzet! A faj über alles! Az ő történelemmé stilizált története azért van, hogy az árják kiteljesedhessenek, az árják azért vannak, hogy a történelemmé stilizált történetnek legyen célja. Mindenki más pusztulásra, vagy szolgálatra szánt hulladék. A hulladékok élén a zsidók. Nincs hazájuk, sehova és senkihez se kötődnek, ahol vannak, ott azért vannak, mert ott lehet élősködni. Ők a történelemmé stilizált történet gonoszai, az alkotásra képtelen parazita szennye. A pestis. A faj über alles és csak az. Aki nem fajokban gondolkodik, aki nem a fajok harcában látja az ember történetét, az a faj, az ember kiteljesedésének az ellensége és nem érdemli meg az ember mivoltát, az nem azonos az emberrel, az, az ember árulója. Aki a fajoktól független viszonyokat, jelesül osztályokat és osztálykonfliktusokat lát, aki a fajoktól eltérő érdekeket, fejlődést stb.-t lát az a zsidók eszköze, pusztítandó ellenség. Itt élen a szociáldemokraták, és a marxisták, akik azért beszélnek társadalmi – és nem faji – viszonyokról, hogy szennyezzék a tiszta faji tudatot, gyengítsék a faji tisztánlátást és segítsék a zsidó pestis terjedését. Ez bontakozik ki a Hitler által láttatott nagy tragédiák, hőstettek, árulások és a köznapok gomolygó áradatából. A történelem a fajok harcának a történelme, amit meg kell vívni, mert meg kell vívni. Ez a harc az élet maga ez adja az értelmét, célját és a motorját és ez az a harc, ahova kell egy megváltó. És ez ő! Ő a hős, a tiszta szívű bátor harcos, az erő, a kitartás és a hűség megtestesítője. Ő a tett, a gondolat, az ige. Ő az, aki felettünk van, mert nem fél a küzdelemtől, aki az aggályt nem, csak a küldetést ismeri és a cél érdekében mindent feláldoz. A célelérésnek nincs ára, nincs szenvedés, amit ne kellene megfizetni, amit ne kellene megkövetelni. És így tovább. A szövegben nincs semmi emberi, csak a küldetés pátosza, a cél iránti hűség van, de ennek a hűségnek nincs erkölcsi vonatkozása, csak egyfajta beteges vágy valami tökély iránt. Ez az a történet és ebben a történetben ez az a szerep, aminek a vállalása az ember fölé emeli az embert, ez ad okot a büszkeségre, az öntudatra, mi több a felsőbbrendűség tudatára. Hitler szerepet akart magának és írt egy elképesztő történelmi játékot, amit majd ha színre visz, előadhatja magát. Ehhez a nagy előadáshoz, politikai performanszhoz kellettek ezek a jegyzetek, gondolati törmelékek. Semmi más értelme nincs a könyvnek. A megörülés nem spontán műfaj.

Az üstökös pislákolt, majdnem kihunyt
Hitler gigászi erőfeszítése mindaddig érdektelen epizód, amíg nincs tömegigény az általa felépített szerepre. És egy darabig nem volt. A könyv I. kötete 1925. júliusában jelent meg 10000 példányban, majd a II. kötet 1926. december 11-én. A szerző és a kiadó várakozás nagy volt, aminél csak a csalódás lett nagyobb. A német közvéleményt tudniillik nem érdekelte, hidegen hagyta, nem vették. A kívülállók megrándították a vállukat, a gazdaság megy, a demokrácia működik, kit érdekel egy rettegő / gyűlölködő fantazmagória. Hitler viszont nem veszítette el, sem a magába sem a művébe vetett hitét – nem lesz ez mindig így. És ebben igaza lett, egy hajszálon múlott, de igaza lett.

A szociáldemokraták és a nemzetiszocialisták választási eredményei (1919-1933)

Nézzük a számokat. A húszas években Hitlernek és a náciknak folyamatosan volt szponzoruk, mindig jelen lehettek a német politika színpadán, de csak kevesen és egyre kevesebben látták bennük a jövőt. Ha nem jön a válság pár év és eltűnnek és szinte kizárt, hogy azok, akik most olvassák ezt a dolgozatot, akárcsak hallanának felőlük.

A sors megint segít, jöhet a germán Cipolla – 1929 válság
Az 1929-es világválság két vállra fektette a német társadalmat, egyik napról a másikra egzisztenciák dőltek össze, életek málltak el, mentek a süllyesztőbe, milliók élik át azt a kegyetlen perspektívavesztést, ami után a kétségbeesés, a rettegés uralja a lelkeket. Milliók érzik végük, milliók érzik képtelenek segíteni magukon. A válság egyik napról a másikra előállítja azokat lelki prediszpozíciókat – pánik alkotóelemei – amik megteremtik a Hitler utáni keresletet. Hitler a válság kitörése után hatalmas teret kap, összevissza röpköd az országban, naponta nyolcszor mond beszédet, tömegek fordulnak felé! És elkezdik venni a könyvét, a Mein Kampf elindul hódító útjára. Az 1933 januári hatalomátvételig 287000 példányt adtak el és ezek zömét a válságot követően. A hatalomra kerülés után hatalmas lesz iránta az érdeklődés, az eladási számok elképzelhetetlen meredekségben emelkedtek. 1933 februárjától 1933. december 31-ig több mint 1,5 millió darabot értékesítettek s még Braille-kiadás is megjelentették. Hitler 50-ig születésnapjára – 1939 áprilisa – az eladások száma már 5 millióra emelkedett. Az év végéig a jubileumi kiadással együtt a forgalom elérte az 5,45 milliót, ami 1943-ra 10,24 millió példányra emelkedett. Ebben az időben már minden jeles eseményen – bevonulás, házasság kötés, stb. – állami ajándékként adták köteteket. 1945-ig 16 nyelvre fordították le és több mint 12,5 millió példányban adták el. A könyv forgalma beelőzi a Bibliáét! A kiadások során számos alkalommal rövidítették, szerkesztették, de sose találta meg az igazi formáját. A könyv és a mondanivalója csak Hitlerben találtak egymásra. A nagy előadásban. A vízió Hitler nélkül semmi, Hitler a vízió nélkül egy senki. Együtt halálos csapda.

Őrület közkívánatra 
Mit akart a válság sújtotta tömeg? Újra gondolni az életet. Új célokat, új öntudatot akart, szenvedélyes szentimentalizmust, de mindenekelőtt a káosz helyett egy új rendet, ami helyet biztosít nekik a nap alatt, no, meg egy új autoritást, aki mindezt elhozza neki. Hitler bejelentkezik – kielégíti ezt az igényt. Amit csinál az pontosan az, ami a társadalmi hálóból kiesett kétségbeesett átlagember lelke igényel. Hitler a magasztos és mégis egyszerű képek mágiájának a mesterének bizonyul. Közhelyekből, köznapi elfogultságokból, a kort foglalkoztató gondolatok foszlányaiból, egyszerű klisékből patetikusan építkezik. Nem érvel, hanem energiát sugároz. Amit mond, azt nem megérteni kell, hanem átélni. Nem politizál, hanem politikai következményekkel járó performanszokat ad elő, „ amelyeknek lényegét nem az elvont tudás megdönthetetlen igazságai képezik, hanem amelyek az érzés világából erednek, vagy mint azt manapság oly szépen tudjuk kifejezni, az egyén “belső élményét” tükrözik. Ezeknek az eszméknek a rideg logikához semmi közük sincs, hanem csupán az ember érzésvilágának megnyilvánulásai, etikai képzetek stb., amelyek az emberiség létéhez vannak kötve, és az ember képzelet és alkotóvilágának köszönik létüket.” ( A harcom 121 o.) A germán Cipolla mindent tudott az előtte álló emberről és a kezében tartott mindenkit. Ez az ő ideje. Az történik, amit ő akar, ami őt szolgálja. Hitler leépíti a számára szerepet nem nyújtó polgári világot, megszünteti a parlamenti demokráciát, a szabad sajtót, a jogállamot, a szabad választásokat, megsemmisíti a „nem eléggé elhivatott németek” intézményeit ugyanúgy, mint személyüket. A Mein Kampf roskadásig hangoztatja, hogy ez az egész polgári világ nem más, mint egy zsidó vircsaft. Röviddel a hatalom megszerzését követően már ő Németország megmentője, minden szem rá néz, a szavait isszák, ő törvény és csak ő, ő a program és csak ő, a hadseregben a nemzetiszocialista párt – az ő – jelvényeit kell viselni, a katonák nem az alkotmányra tesznek esküt, hanem Hitlernek fogadnak személyes feltétel nélküli hűséget. És így tovább. A folyamat ezzel befejeződött, a hatalomra törő politikusból diktátor lett. Németország Hitleré. Ajándékba kapta a válságtól. Hitler Mein Kampf csapdája gőzerővel dolgozik, aki belekerül, az elveszti a realitás érzékét és azt látja, amit vele láttatni akarnak. Két példát említünk a sokból, ellenséget lát abban, aki gyakorlatilag már nincs, egységet lát ott, ahol sohase volt. Akár a mai napig.

A fő ellenség – nincs
És minél inkább nincs, annál inkább lesz fő ellenség.
A Német Szövetségi Levéltár az 1933-45 közötti zsidóüldözés áldozataival foglalkozó Emlékkönyvében az alábbi olvasható. 1925-ben a zsidó vallási közösségnek 563.733 tagja volt, vagyis a német birodalom teljes népességének 0,9% -a. Nyolc évvel később, az 1933. júniusi népszámlálás szerint számuk 499.682-re csökkent. Összességében a német zsidók aránya a teljes népességben akkoriban már csak 0,8% volt. A német nagy városok adatai szerint a fővárosban, Berlinben a népesség 3,8% -a volt zsidó, ennél csak Frankfurtban volt nagyobb az arányuk 4,7%. Az összes többi városban lényegesen alacsonyabb volt a zsidó népesség része: Breslau 3,2%, Beuthen 3,1% Mannheim 2,3%, Köln, 2,0% Lipcse 1,6%, Hamburg 1,5 , München 1,2% -kal, Hannover és Stuttgart pedig 1,1%. Kielben és Solingenben a teljes lakosságnak csak 0,2% -a volt zsidó. 1939-ben tartották a következő népszámlálást. Az adatok nem összehasonlíthatóak, 1. mert közben visszacsatolták a Saar vidéket (1935), megtörtént az Anschluss (1938), integrálták Szudéta-vidék (1938) 2. mert korábban a zsidó vallási közösséghez való tartozást, 1939-ben pedig a „faj”-hoz való tartozást kérdezték. Ha azonban csak a korábbi területek népességét vizsgáljuk, akkor a zsidók száma hat év alatt 233 973-ra csökkent (= a teljes lakosság 0,34% -a). A zsidó lakosság több mint 266 ezer fős csökkenését elsősorban az 1937 óta életbe léptetett zsidóellenes intézkedéseket követő kivándorlás és a korábban is mért magas halálozási és alacsony születési ráta, továbbá az 1938-as deportálások (17 ezer fő) eredményezték Nos, ha ez a 233973 fő mind egy személyben bankár, kuplészerző és marxista fűszeres lett volna, akkor sem jelenthettek volna komoly veszélyt a Harmadig Birodalom náci paradicsomára. A Deutsche Bank akkor is Európa legnagyobb bankja, egy deutsche Bank maradt volna. A zsidó veszélyre úgy hivatkoztak, hogy gyakorlatilag nem voltak zsidók. Azért kellett pusztulniuk, mert egy örült előadása így kívánta. A szerkezet működése megkívánta az élményt.

Egység sincs
Ahogy a kor embere, úgy az utókor is hajlamos nácik mögött nemzeti egységet látni és ennek fényében értékelni az eseményeket. Az egységet azok gondolták, gondolják igaznak, akik Hitler performanszát nem egy vetített vízióként, hanem, mint a valóságot nézik, akik Hitler propagandájában, művészeinek alkotásaiban a valóságot vélik látni – például – akik Leni Riefenstahl filmjeit, úgy nézik, mint egy tudósítást, mint egy BBC híradót. Azt hiszik, hogy ez a valóság. Közben Hitler giga performanszának egy eleme. Egység pedig nem volt. A porosz junker fegyelmezett katona volt, de nem náci. A német polgár tudta a polgári demokráciát működtetni, nem ő döntötte be, hanem a válság. A Reichswehr-t, majd a Wehrmacht-ot nem a Hitler iránti lelkesedés tartotta fogva, hanem a fegyelem. Hitlert nem csak a kommunisták akarták kinyírni, de a Wermacht is. Ha egység lett volna, akkor nem lett volna szükség a könyvégetésre, nem lett volna szükség az SA-ra, ami nem csak ellehetetlenítette, de egyenesen fizikailag eltüntette az ellenzéket, aki péppé vert mindenkit, aki csak helytelenül pislogott, nem lett volna szükség Dachaura, Oranienburgra, Breitenaura és a többi, a terror szervezetek által működtetett „vad táborra”. A német társadalom nem belefejlődött a diktatúrába, hanem az őket kegyetlenül érintő válság után beletörték. És ezt – nem csak a német jelentősek közül – sokan örömmel vették, sokan gondolták, hogy jól van ez így, mert lesz rend, kussol a baloldal, lehet boltozni.

P.S.
Ez a megközelítés a nürnbergi pert előkészítők szemléletmódját tükrözi. Ők a náci vezetőket egy bűnszövetkezet tagjaiként látták. Álláspontjuk szerint a nácik cselekményeket, mint a Németország alkotmányos rendjének, Németország törvényes kormányának megdöntésére irányuló, a német népet diktatúrába döntő bűnös összeesküvés egyenes következményeiként kell értékelni. (Az ítéletben ez a megközelítés kevésbé kap teret, de ennek jogi, szakmai okai voltak.) Nos, ha ez igaz – és szerintem igaz – akkor a nácizmus nem a német kultúra terméke, hanem éppen ellenkezőleg a német kultúra felfüggesztésének, érvénytelenítésének a következménye. Hitler pedig egy gonosz örült volt és nem a német kultúra terméke. Ez az egész bárhol előfordulhat, csak a megsemmisüléstől való tömeges rémület kell hozzá. Az örült készen áll és azok is, akik jó ötletnek tartják majd a támogatását. A tragédia nagysága ez utóbbiak teljesítményétől függ. A németeknél a tragédiát az okozta, hogy az őrület mögé odaállt a német intézményépítési zsenialitás és ezen belül az ipar. Az őrület vezérelte zsenialitás pusztított.