Kortárs óraszobrok barokk térben

Különös érzék kell ahhoz a szokatlan választáshoz, hogy valaki kortárs óraszobrokat barokk térben helyezzen el. Magunk, látatlanban, nem jósolnánk nyúlfarknyi időre szóló közös jövőt sem a furcsa párnak. A találkozás meglepően inspiráló, bárki megláthatja, ha felkeresi a De la Motte – Beer-palotában 2014. november 14-én 12 ÓRA címmel nyílt kiállítást. Woody Allen szerint az idő lényegében nem más, mint amit az óra figyel. A De la Motte – Beer-palota több száz éves falai, szép, izgalmas keretül szolgálnak a jelent figyelő, de az elmúlásról szóló óraszobroknak. Idő. Elmúlás. Ízlelgetjük a szavakat. Az idő indiszkréten nyomot hagy a bőrödön, hozzászoktat a fájdalomhoz, a dolgok csak megtörténnek és tudomásul veszed, aztán már nincs semmi sem… A Várnegyedben a 18. században épült De la Motte – Beer-palota a Dísz téren áll. E tér sokat látott hely, egykor vásárok és kivégzések is zajlottak itt, sújtotta számtalan tűzvész, a negyed házai, palotái hol puskaportól, hol villámcsapástól kaptak lángra és égtek porig. A barokk palota címke ne tévesszen meg senkit, a De la Motte – Beer-palota nem a főúri kastélyok fényes pompájával hivalkodik, azoknál egyszerűbb kivitelű, belső tereinek színvilága tompább, fakóbb. Ezredes, majd dúsgazdag patikus hagyott leginkább nyomot az épületen. Legutóbb pedig a műemlékek gondozásával foglalkozó apparátus volt a lakója. Néhány évtizede a palota szobáinak falait még az évszázadokon át egymásra kent festékrétegek borították, elfedve és elfeledtetve a 18. század második feléből származó, s a barokk idők mindennapjait idéző falképeket, melyeket 1962-ben egy födémcsere alkalmával fedeztek fel, s 14-15 festékréteg eltávolítása után tettek láthatóvá. Mintha visszafejtették volna az elmúlt időt. Az elmúlásnak knock out. Parányi diadal az Egészben. Ami elmúlt, visszatért, legalábbis a falfestés erejéig. Az öt szobából álló barokk térsorban áll a kiállított 12 óra. A falak és az óraszobrok másképp, de magukba sűrítik az időt. A több száz éves fizikai és történelmi térben még sűrűbbnek érezzük az elmúlás drámáját, melyet ifj. Szlávics László az óraszobrokban megörökített. Minden egyes óraszobor külön-külön karakter. Némelyek nyurgák, mások két lábbal állnak a földön, vagy éppen „becsavarodtak”. Tik-tik, tik-tak, tak-tak, a mutatók sem különbek, itt fürge, vidám ketyegés hallik, ott lomhán araszol az idő, olyik néha elbambul, lekési az időt, de az időt nem zavarja. Tik-tak, telnek a másodpercek. A félórát, órát is elütik az óraszerkezetek. Ha csend van a kiállítótérben, élmény a szobákon végigfutó ketyegés. Tik-tak. A különleges órák elszenesedett felszínű fából, rozsda marta vasból komponált szobrok, az elmúlás emlékművei, melyek kíméletlenül és megállíthatatlanul emésztik a perceket, az órákat, amiképpen az idő, önnön mérőjét, az órákat is elemészti. Mindünknek ez a sorsa. Az óraszobrokban a fa és a vas szimbiózisra lép egymással, az idő előbb a fát emészti el, utóbb a vassal is végez, egyik a másikba porlad, sorsukban eggyé válnak. Az élő magába oldja a holtat, az emlékek időznek egy kicsit, lassan formájukat vesztik, aztán sehova tűnnek. De már előre is szaladtam az időben, a különös óraszobrok nem tűnnek sehova, január végéig ott állnak a barokk térsorban, és figyelik az időt…