Légüres térben

Szerző:  Izabella   Kategória:  ,      5 éve      1402 Views     Hozzászólások kikapcsolva  


A Nyitott Bíróság
elnevezésű programsorozat keretében pénteken délután Pécsett is bemutatták Hajdú Eszter: Ítélet Magyarországon című dokumentumfilmjét. Magát a programot egyébként az Országos Bírósági Hivatal indította annak érdekében, hogy a középiskolás fiatalok minél többet tudjanak meg a magyar igazságszolgáltatásról, így a diákok előadásokat hallgathattak meg bíráktól a bíróságok működéséről, büntetőtárgyalást látogathattak, illetve elvitték őket a helyi büntetésvégrehajtási intézetbe is. A tavalyi (diák)résztvevők számára a dokumentumfilm vetítése volt a program záróakkordja, de azt hiszem, ez most egy olyan végszó volt, ami után még sok beszélgetésre lesz szükségünk mindannyiunknak.

Mint ahogy az ismert talán sokak számára, a fiatal rendezőnő független dokumentumfilmje a magyarországi rasszista sorozatgyilkosságok tárgyalását követi végig. A forgatás az első tárgyalási napon 2011. március 25-én indult, és 2013. augusztus 6-án ért véget. A rengeteg leforgatott felvételből végül 107 percet használtak fel az alkotók  a film elkészítéséhez. Mindezek természetesen csak számadatok, és nagyon keveset mondanak el magáról a filmről, és a filmnek a nézőkre gyakorolt hatásáról.

Én személy szerint egyetértek Hajdú Eszter rendezői koncepciójával, minél kevesebb magyarázat, minél kevesebb interjú, annál jobb. Rakja össze a néző azt a történetből, amit szeretne. Dolgozzon meg az értelmezésért. Hogy ez minden néző számára kicsit más lesz? Szerintem ez nem baj. Ez számomra még értékesebbé teszi a filmet, mert a rasszizmus és a kirekesztés talán pont az a terület, aminek a megoldási kísérlete sokszor, legjobb szándékaink ellenére is, kirekesztéshez vezet.

Én csak azt tudom elmondani, számomra mit jelentett a film. Az első néhány percben annak ellenére is döbbenten ültem a nézőtéren, hogy tudtam, miről lesz szó. Nem akarok álszent lenni, felfordult a gyomrom, amikor a gyilkosokat megláttam. Nem vagyok jogász, laikusként néztem az embereket, ismeretlenül, részrehajlóan, igen. Aztán nagyjából a tizedik perctől már a bírót is utáltam. Arrogánsnak, hangosnak, lekezelőnek éreztem, és bár nevetséges, tudom, de az amerikai filmek angolszász konfrontatív tárgyalási gyakorlatán szocializálódva én egyszerűen nem is értettem, mi a fene történik ebben a tárgyalóteremben. Nem emlékszem pontosan, de nagyjából a huszonötödik perc táján kezdtem fuldokolni. A tárgyalóterem szűk, klausztrofóbiás terében a vádlottak, a tanúk, a bírák, a fegyőrök mind centikre tőlem  beszéltek, kacsintottak egymásra, és kiabáltak. Sokszor úgy éreztem, elviselhetetlen lehetett végigülni ezt a rengeteg tárgyalási napot.

Talán nem volna szerencsés egy dokumentumfilm esetén főszereplőről beszélni, de számomra mégis Miszori László tanácsvezető bíró alakja maradt meg a legemlékezetesebbnek. Sok olyan pillanata volt a filmnek, amikor a bíró hozzáállásával, hanghordozásával, kifejezetten agresszív viselkedésével egyáltalán nem tudtam azonosulni, sőt ellenszenvet ébresztett bennem. Mégis, később, a film utáni beszélgetések során kezdett világossá válni számomra is, milyen hihetetlen következetesen (mármint nem a tárgyalásvezetésben, hanem a bírói munkát, nyomozati anyagok kezelését, szakértők felkérését és még rengeteg mindent illetően), milyen magányos harcosként dolgozta végig ez a bíró a pert, és milyen következetesen, bár nem túl jól kommunikálva vitte végig tisztességes eljárásra irányuló akaratát.

Nincs ember, és ha jól sejtem, még csak  bíró sincs ma Magyarországon, aki elirigyelte volna a munkáját, hiszen ezért a perért se elismerés, se hírnév, se megbecsülés nem lett osztályrésze. Pedig olyan egyedülálló büntetőperben kellett elnökölnie, amelyre eddig Magyarországon még nem volt példa, de aminek előképét talán mindannyian ismerjük Nürnbergből. Azt gondolom, Miszori Lászlót magára hagyták ebben a perben. Nem csak a tanácsának tagjai, de a nyomozati szervek, a hírszerzők és szinte az egész magyar társadalom is, ami a tömeggyilkosságok ténye mellett talán az egyik legsúlyosabb dolog, amit a film megmutat. A cigánygyilkosságok nem érdekelték se a mentőst, se a tűzoltót, se a rendőröket, de még a negyedrendű vádlottat megfigyelő katonai hírszerzés tisztjeit sem (akiket egyébként ezért már el is ítéltek), és ha van valami, ami az ügy különös veszélyére hívja fel a figyelmet, és ami különösen elkeserítő ebben az egész történetben, az éppen nem a szélsőjobboldali, kopaszra nyírt elkövető, ahogy én elsőre gondoltam, hanem a magyar társadalom cinkos némasága.

Sajnos azt kell mondjam, ma Magyarországon és szerte Európában nem is a rasszizmus és az intolerancia megléte a legnagyobb probléma, hanem az az egyetértő némaság, az a cinkos összekacsintás, amivel mindezt a magyar és más európai társadalmak is nézik. Sajnálatos módon éppen ez az a torz tükör, amiben a gyűlölet-bűncselekmények elkövetője emberfeletti igazságosztónak, harcos vitéznek láthatja önmagát. Nagy baj ez. Nagyon nagy baj, és ezért fontos, hogy elkészült ez a dokumentumfilm, és talán ezért is van szerte a világon ilyen nagy visszhangja, hiszen ebben az elkövetők pont annak látszanak, amik. A mi kis magyar, saját fejlesztésű, tetovált dementorainknak, akik ellen azonban nem véd meg minket se holmi poétikus emlék, se kölcsönkért európér varázslat.

Hogy akkor mit lehet tenni ma Magyarországon? Talán éppen azt, amit az Országos Bírói Hivatal kitalált. Beszélgetni a diákokkal, megmutatni nekik azt, ami van, és a kettő együtt, az ismeret és a gondolkodásra való késztetés hoz majd valami eredményt. Egyszer. Talán. A filmet azonban mindenképpen nézzük meg, mert fontos tudnunk és látnunk, hogy hol élünk.

 

A szerzőről