Az utolsó tekercs – élet, nyom nélkül

Szerző:  Lucifer   Kategória:  ,      5 éve      3879 Views     Hozzászólások kikapcsolva  

„Mint egy búcsúlevél
semmibe-ugrás
Igen innen már csak
egy ugrás a semmi”
P. Gy.

Az életnek nincs témája. Csakhogy az embernek van tudata s ezért szenvedi e hiányt. Mit lehet tenni? Teremteni kell! Keresni kell! Pótolni kell! Segítséget kell kérni! Várni kell a segítségre! A megoldásra! De senki, soha nem mondta, hogy van/lesz! Senki soha semmit sem ígért!  Senki nem akar segíteni. Eljönni segíteni. Csak a duma van. Akkor is. Várni kell! Keresni kell! Nyüzsögni kell! Kint, bent alul, fölül! Be kell nézni a sufniba, a szekrény mögé, a fejekbe, a lelkekbe, mert lehetetlen, hogy az élet csak úgy legyen. Kell, hogy legyen cél és értelem. Téma! Keresd az életed értelmét! Keresd a szerelemben, a családban, a munkádban, a sikerekben, az alkotásban, az és így tovább-ban, keresd, mert … mert képtelen, hogy ne valamiért légy. Mert abba belebolondulsz. És próbálkozol. Újra és újra. De hiába minden, nem találsz semmit. Mert nincs! Értsd meg, nincs. Se kint, se bent, se sehol. Nincs! És ha véletlenül mégis lenne, te akkor is képtelen vagy azt meglelni. Nem fér a fejedbe! Világos? Alkalmatlan vagy Ember! Abszurd vagy Ember! … Ezzel áll elő Beckett 1958-ban az Utolsó tekercs címet viselő rövid 13 oldalában. A dráma egy Krapp vezetéknevű férfiről szól, aki születésnapjának “szörnyű eseménye” alkalmából minden évben szalagra mondja az elmúlt év témáit, fontosabb eseményeit, hogy ily módon megőrizhesse emlékeit. A 69 éves öregember újra meghallgatja az általa 39 éves korában rögzített, még korábbi önmagáról szóló szalagot, de már értetlenül fogadja a felvételt – szinhaz.hu – az egykori önmagát. Az akkor oly’ fontos témák nem érdekesek. Neki se. Értéktelenek, érthetetlenek. Rontott verziók.

Beckett könyörtelen. Nem vigasztal, semmi küzdj és bízva bízzál, hanem szembesít. A létezés nem bír és nem is bírhat értelemmel. Az utolsó pillanatig gyötri azt a szerencsétlen Krappot, az Embert. Nem hagy neki békét. Nem volt és nem tudtál célt, témát találni az életednek! Az egész életedet próbálkozással, ügyeskedéssel töltötted, maholnap felfordulsz, és most mi van? Mire jutottál? – kérdi, majd oktat – Ember! Nem csak a test sejtjei cserélődnek, de az Én-ek, a témák is, amik követve a szervezett halott, hasznavehetetlen részecskéit nyomtalanul eltűnnek. Mert azok is halottak, mert hasznavehetetlenek. Ezért nem vagy! Nem is lehetsz! Vagy vállalod azt a gőgös ostoba frátert, aki képtelenségekről fantáziált, azt hitte, hogy él, s közben öncsalások, hitegetések egérutak, nagy nekibuzdulások és még nagyobb tévedések sorozatával piszmogott? Tévútról tévútra? Banalitásoktól banalitásokig? Amit hallasz az voltál; az ostobaság. Vajúdtak a hegyek, de még egy satnya egeret se szültek. Hegyek? Ugyan már! Egy rakás …  Irány a semmi! Krapp a végére elfárad, feladja. „Nem akarom többé ezt a tüzet. Nem akarok vissza menni az időben.” – és ezzel a maga részéről befejezte. Bambul maga elé, bűzlik a bortól. The tape runs on in silence.

A darabbal először 1972-ben találkoztam Dömölky rendezésében Páger volt Krapp. Atyaisten! A halálra készülő farkasszemet néz az örök semmivel. Téni bácsi úgy oldódott fel a szövegben, úgy közvetítette a bénító találkozást az ürességgel, hogy a lélegzetem is elállt. Ha nem szólnak rám, tán még most is ott ülök a képernyő előtt. Az igazság pillanata. Se előre, se hátra! Csak a tehetetlen kétségbeesés. Most Babarczy & Lukáts Andor próbálta ugyanezt. (Sanyi és Aranka Színház és Apropera ) Nagyon tetszett ez is. Pazar volt. A Babarczy & Lukáts mintha jobban figyeltek volna Beckettre, a szembesítésre, Dömölky & Páger, mintha jobban figyelt volna Krappra, az elbukó Emberre. De mindegy a hangsúly; ez az Ember pályája, a test s a megalkotott idő mállik és vele mállik az értelmes létezés reménye. Az élet nyom nélkül való. Minden más képtelenség. A nyájas néző tiltakozik; elfogadhatatlan! Cáfolat?

A szerzőről