A mi osztályunk – pokol szülte pokol

Szerző:  Luczifer   Kategória:  ,      5 éve      1706 Views     Hozzászólások kikapcsolva  

Emlékezetek Mi a kollektív emlékezet? A közösségek múltra vonatkozó a priori konstrukciói? A közösségek konstruálása? Netán a rekonstruálása? A lélek ősi társas igényeit – összetartozás, önbecsülés, mintafenntartás, stb. – kielégítő, a mítoszok? Védekezés a káosz ellen? Mottó: higgyünk, hogy élhessünk! Mi a történelmi emlékezet? Távolságtartó, kritikai memória, amely szisztematikus eseményfeltáráson keresztül a megküzdött önazonosságot, a megküzdött kohéziót ajánlja? A múlt racionális megismerése, egy objektív és egyben szakszerűen interpretált eseménylajstrom? Mi az emlékezet a tömegtársadalomban? Célszerű intézményi kreációik? A politika alapanyaga? Szakpolitika? Identitáspolitika? Emlékezetpolitika? Tabuk és emlékhelyek. A közösségi memória szelektivitása Magyarországon és a nagyvilágban. Ezek a kérdések egy szombat délelőtt a Kossuth Klubban. Mire emlékszünk? Mire emlékezhetünk? Mit hoz az emlékezet?

Nasza klasa A Katona színpadán második éve játsszák A mi osztályunk -at, ahol Tadeusz Słobodzianek emlékezik és a mi emlékezetünkben őrzött 20. századi lengyel teljesítményt – kollektív áldozatvállaláson alapuló kollektív megdicsőülés – másfél óra alatt a kollektív bűnök világába katapultálja. Nem trükközik, nem vetít, csak emlékezik. (A Katona előadásáról nem találtam videót)

A nézőtéren dermedt döbbenet. A történelem fonalát 1925-ben egy iskolai osztályban veszi fel; dalolás, játszás, mi leszek, ha nagy leszek, imádkozás, köznapi antiszemitizmus. Majd durr 1.0. Jön a történelem, a szovjet megszállás, a keresztények élménye a minden értéket, a szent Igazat sárba tipró szovjet-zsidó elnyomás. Osztálytársak, osztálytársak ellen. Majd durr 2.0. Jön a német megszállás, és vele a reváns. A nézőtéren dermedt döbbenet. Az alig pár ezer lelket számláló Jedwabne község felét adó keresztény lengyelek szervezetten, rákészülve, kéjes örömmel legyilkolják s kirabolják a másik felet adó zsidókat. Osztálytársak az osztálytársakat. Az utcán a mámoros, őrjöngő tömeg rabol, az elkapott szerencsétleneket kíméletlenül agyonverik, volt, akit lefejeztek, akit péppé vertek, egyesek szívét tépték ki, másoknak a szemüket nyomják ki, a hasukat vágták fel, az osztálytársak az osztálytársakét, majd a borzalmas nap végén a túlélőket behajtják egy pajtába, s rájuk gyújtják. Az osztálytársak az osztálytársakra. Aki szökni próbált, azt egyszerűen agyonverték. Az ügy – lengyel ügy. Nem kényszerítette őket senki semmire, azt tették, amit akartak, önként, kéjjel öltek, a maguk hasznára a maguk elégedettségére raboltak. És … és boldogok voltak. A borzalmakért a német megszállókat csak „tűrés” közvetett felelőssége terheli. Még az ötlet se tőlük jött. Dermedt döbbenet. De az élet, a gonoszok szenvedéssel teli haláltánca ezzel nem ér véget, a túlélők pár évvel később a népi demokrácia terrorja mentén adják meg a kegyetlen válaszukat, amit újabb válaszbosszú követ. A lengyelek 20. századi létezése gyilkosságok, árulások, piti terítőlopások, féktelen erőszaktevések, újabb gyilkosságok, megalázások és megalázkodások, kegyetlen gyalázatok sora. A nézőtéren dermedt döbbenet. Képtelenek abbahagyni. Minden kegyetlen gazságra van egy kegyetlen gazságválasz és mindig minden gazságra van jelentkező. Az osztálytársak nyírják egymást, amíg mozognak. Nincs múlt, nincs jövő, nincs kultúra. Az embert az aljas féktelen ösztönei rángatják. Az ész kiszolgáltatott, tehetetlen, produkciója nem több, mint összefüggéstelen, a pillanatot igazoló, vagy éppen a túlélést szolgáló gondolattörmelékek, hárítások. Magyarázzák a megmagyarázhatatlant. Tervezik a tervezhetetlent. Nincsenek valós, az eseményekre hatással bíró párbeszédek, se a színpadon, se a történelemben, ami irányít az a hol agresszív, hol önfelmentő, hol önfeladó monológok, a harc, a szenvedés, az aljasság ideológiái, a reflexszerű kognitív disszonancia redukciók sora. Itt nincsenek kollektív valószínűségek, kollektív normák, nincsenek a valószínűséget megtartó intézmények, itt nincs normateremtő elit és, ha lett is volna azt, a történelem huzata elvitte. Ez egy kegyetlen hordává züllesztett csőcselék! A lengyelek! Megválthatatlanok. Az aljasságok megtörténnek, és csak azok történnek. A bűnt követő büntetés is csak aljas, értékmentes szadizmus. Nincs váltságdíj. Senki és semmi nem ragadja ki őket a megsemmisülés maguk teremtette örvényéből, senki és semmi nem vállalja magára a visszavitelüket. Ebben a világban nincs helye Krisztusnak. A lengyelek között nincs hely Krisztusnak! A lengyelek egy barbár csorda. Nasza klasa „Európa és Ázsia határán”. A darab lengyel Facebook oldala 1184 rajgót gyűjtött, a YouTube-n a lengyel előadás előzetesét háromnegyed év alatt 827-en nézték meg. (A magyar előadásnak nincs külön oldala, nincs videóbeharangozója.) A darabot a lengyel katolikus egyház a lengyelség nevében, a liberálisok a zsidók nevében utasította el. Senki semmire nem akar emlékezni.

Az előadás után, a kijárat felé Területi érvényesség. Lengyelország = Magyarország=? …= Közép-Kelet-Európa? Igen, ez nem csak a lengyel modell. Ők mondják, magukról, de nem csak maguknak. Időbeli érvényesség. Ki tudja? Félő a múlt idő elhamarkodott lenne. Egy jól öltözött, kövér, csúf tekintetű vénember legyint – Olyan ez, mint a Pisti, elkeni a felelősséget. (A Pisti, Örkény Pisti a vérzivatarban c darabjára való utalás) – Pont olyan és pont úgy kijelöli a felelősségeket, a feladatokat. Ami történt azt az ember tette, nem istencsapás! Lehetett volna másként is, ha … – Aha! Új szent célért kíván gyilkolni! – Maga csak arra akar emlékezni, ami volt, arra nem, ami lehetett volna. A pokol így szüli a poklot.

A szerzőről  

Mindig ugyanazt.