Hatalom akarói – Julius Caesar a Vígben

A történelem a hatalom akarások fogságában? Vagy a hatalom akarások a történelem szorításában? Mit tehetnek, azok, akik akarják a hatalmat? Mi lesz a sorsuk, ha rosszul akarják? Ha jól? És egyáltalán van Jó és Rossz? Alföldi kérdez, Ön válaszol.

Bye, bye köztársaság
1. Róma utcáin a nép. Caesart óhajtaná/nem óhajtaná ünnepelni. Fél ünnepelni, fél nem ünnepelni. Caesar császár lesz, de a konzervatív köztársaságiak nem akarnak császárt maguk fölé. Most mi legyen? Ünnepeljenek, vagy ne ünnepeljenek? Ki tudja? Kínos helyzet. A nép szorong, ahogy a nép általában a nyitott alternatívákkal szemben, szorongani szokott. De jő a Hatalom és a Hatalom segít. A nép két választott felelős vezetője, két szent és sérthetetlen néptribunus úgy eligazítja a népet, ahogy csak majd egy másik korban a Jutasi őrmesterek teszik. Takarodj, míg jól van dolgod! A Hatalom örök! A Képzet változik! A nép elkotródik, a köztársaság felelős vezetői pedig elindulnak meggyalázni Caesar szobrát. Ilyen hely ez a Róma.
2. Az establishment prominensei az élen Cassiusszal és a beszervezés alatt álló Brutusszal merényletet terveznek Caesar ellen. Cassius agitál, tüzeli, csábítja, lázítja a tekintélyes Brutust. Hízeleg, és a nem cselekvés esetére fenyegető rabjövőt jósol. Trükkök százai! Brutus vívódik. Tegyem, ne tegyem? Szabadság! A szabadság kockázatos, dilemmákkal jár. Érvek százai. Hősnek látják, és láttatják. Lehet, hogy az is. Nem látunk a lelkekbe. (Lábjegyzet; De vannak fenntartásaink. A történelmi tapasztalatok kétkedővé tesznek) Brutus tudja, addig hős, addig van hatalma, amíg a köztársaság normáit testesíti meg, amíg van köztársaság. Ha Caesar császár, élhet vidáman, de csak, mint egy szolga! Addig valaki, míg Caesar valakinek tartja. Ez vállalhatatlan, Caesart el kell takarítani. Ezt kívánja a köztársaság és mögötte a Hatalom akarása. Hős az maradhat – ókumlálja – aki, ha öl, nem kéjjel, haszonleséséből teszi, hanem a közjóért. Aki öl, de így teszi, az nem gyilkol, hanem áldozat mutat. Ehhez kell a merész tett. „Mi áldozópapok vagyunk, nem hentesek, mi Caesar szellemére támadunk, és a szellemben nem folyik vér … Szilárdan öljünk, ne elvakult dühvel … Ha ilyen szemmel nézi majd a nép, sebésznek mondanak, nem gyilkosoknak.” Áldozat a Népért, a Szabadságért! Nem Caesar a hős vérét fogják ontani, hanem nagyravágyó lelket iktatják ki. És ki tehet arról, hogy ezzel a testnek is halnia kell? Ezt a nép meg fogja érteni és ünnepelni fog. Brutus ezzel elvetette a maga kockáját. Megjegyzendő; a Hatalom akarása a vélt normák alapján.
3. A színen Caesar hatalma teljében, akár egy házmester, slafrokban, a kanapén csodát mesél. Hű asszonyának borzalmas látomásai voltak. Szorong. Hiába a tévé, hiába a kilátás a boldog jövőre, a papucs kényelme, érzi, gond van. (Nagyon tetszett ez a kép. A Caesart búcsúztató beszédek televíziós  közvetítése nem kevésbé.) Van-e veszély?És ha van, vállalhatók-e? Meggyőzik és meggyőzi magát, nem a jelek érdekesek, hanem a Hatalom. A hiúság éhes, a hatalom minden pillanatát újra és újra élvezni akarja és újra és újra nagyobb dózisban óhajtja. Oda az óvatosság! Irány a Capitolium. Közeleg a pillanat, amikor Caesar fel- és kiemeltetik, amikor …  Caesar a tegnapi kartársai kifeszítette kötődés és irigység, lázadás és státuszóvás erőterében. Közeleg a pillanat. Egymással szembe szemben a köztársaság és a monarchia. Cassiust Caesar töprengő éhesnek látja. Az. A köztársaságiak a dicsszomjas Caesart a zsarnokot rejtő kígyótojásnak látják. Az. A Hatalom akarói jól látják a másikat, de jól látják-e magukat?
Aminek meg kell történnie, az megtörténik; Caesart le- és szétkaszabolják. Brutus előadja a népnek, miszerint ami történt az egy nagyravágyó diktátor jogos büntetése volt. Megváltás! „ Caesart szeretett engem, ezért siratom, szerencséjének örültem, bátorságáért becsültem, de nagyravágyásáért leszúrtam”. A nép ünnepel! Utána Antonius szól, „temetni jöttem Caesart nem dicsérni”, aminek a vége minden idők legnagyobb dicsérete, hogy itt a néppel érző, érte élő jótevőt ölték meg. „Vadállatokba szöktél, ó, itélet,” És most Antoniust ünneplik. És mert övé volt a végső szó, Antonius halállistát készíthet.
4. Jön a vég, a Philippii csata. Cassius keményen dolgozik, ahogy csak a Hatalmat nagyon akarók tudnak dolgozni. Korrumpálódik, ad-vesz hivatalt, zsarol, fosztogat, pénzt akar szerezni a csatához. Brutus lelkes/sértett idealista. Miért nem ad pénz neki Cassius a sajátjából? Miért nem igazodik a mindent igazoló normákhoz? Ez hülye. Viták, kakaskodások, az eredmény – összeomlás. A csata elvész s a tagnap merénylő ma a Caesart gyilkoló fegyver áldozatai lesznek. Maguk vetnek véget életüknek. A köztársaság elbukik. Volt? Antonius Brutust is szép szavakkal búcsúztatja. „ Ó volt a legnagyszerűbb római, rajta kívül az összeesküvők csak irigységből tették, amit tettek. Egyedül őt vezette a tiszta szándék, s a közjót szolgálni lépett közéjük … Mondhatjuk a világnak: Férfi volt!” Ez az Antonius nagyon tudott búcsúztatni.
Az utolsó szó a még suhanc Octaviusé: „Osztozzunk e boldog nap ünnepében.” Brutus ezzel visszavonhatatlanul a történelem epizodistája lesz, és Róma elindul a császárság diadalmas sikerekkel és kegyetlen borzadályokkal teli ötszáz éve felé. Az első császár Augustus, a imént megszólaló suhanc Octávius, aki akarta a Hatalmat.

Közbevetés – gazdag Róma, szegény Róma
Micsoda hely ez a köztársaság végóráit élő Róma! Az egymást erősítő, kioltó erők és ellenerők, lehetőségek és veszélyek, önmagukat túlélt intézmények és megszületni nem tudó intézmények párját ritkító változatossága. Idézzük a krónikásokat! Elméletben a főhatalom a népgyűlésé, gyakorlatban a születés és érdem – állami, katonai szolgálat – szerint verbuvált szenátusban szorgoskodó arisztokráciáé. Róma gazdag és gazdagszik, hadizsákmányokból és a közbirtokok bérleti díjából élt. Nem volt adó. Nem volt központosított pénzügy. Volt viszont expanzió és növekedés. A sikereket a polgárok fegyelmezett és hazafias gyülekezete indította és erősítette mindaddig, amíg maguk a sikerek és maga az expanzió túl nem nőtt rajtuk. A kezdetben a köztársaság alapja a földművelő kisbirtok volt. Ők adták a gazdaság derékhadát, a katonaságot, a domináns magatartást, az erkölcsöt. Ez a társaság stabilizálta a köztársaságot. Csakhogy a teljesítményük nem tudott lépést tartani a kor igényeivel, a lehetőségekkel. A hódítás/növekedés/védelem hármas célját ez a szerkezet nem tudta se kezelni, se a benne rejlő csábító lehetőségeket kihasználni. Nem tudott olyan hosszú távú katonai teljesítményt nyújtani, amire a hódító Rómának szüksége volt. Ugyanakkor a háborúk, a hódítások maximálisan szolgálták a növekedést, Róma Hatalmát. És Róma nagyon akarta a Hatalmat.
A római győzelmek után ömlött a rabszolga. A földet rabszolgák művelik, de ennek ára, hogy a virágzó kisbirtokok eltűnnek s vele tűnik a mértéktartó egyszerűség, a tisztes munka becsülete és lehetősége, a társadalmat megtartó patriarchális fegyelem. Róma nyit ugyan a hellén kultúra iránt, de nem a választékos, emelkedett örökség iránt, hanem a felszínes, erőtlen, ernyedt minták iránt. Ennek a kultúrának még nincs tartása, szervezőereje. Az átalakuló Róma nem tudott mit kezdeni a közbiztonság kérdéseivel se. Sem annak erkölcsi, sem annak úgymond rendvédelmi alapjaira nem volt ráhatással. A köztársaság nem tudta ellenőrizni sem a pártokat, sem a légiókat, sem az utcát. Róma terjeszkedik, gazdagodik és utcáin, a remek márványai árnyékában, öldöklő ámokfutók (Marius) és tervszerű gyilkosok (Sulla), levágott fejek, bűzős hullák, eszelős pártharcok maradványai. S mindeközben Róma derék lakói, kiváltképp választott vezetői minden újításban, a megoldást jelentő technikai központosításban a monarchia rémét látták és főleg látatták. A hirtelen gazdagodás elveszi az ember józan eszét. A katonák naggyá tették Rómát és ugyanezzel a mozdulattal lerombolták a köztársaságot!
A válságra adott első válasz a triumvirátus. A nagy hadvezér Pompeius, a gazdag Crassus és a csapat benjáminja Caesar. Ez utóbbi is jó házból jött, voltak teljesítményei, de naggyá a galliai aranygyűjtő hadjárat tette. Ragyogó felismerések, remekbeszabott hadvezetés, gazdag zsákmány és briliáns propaganda. Róma gazdagszik, Caesar gazdagszik, a gazdagodni vágyó Dél-Galliába áramlanak. Ave Caesar! Nagy sikerek, nagy irigyek. Caesar azt akarja, hogy ne egy párt győzteseként vonuljon be a történelembe, hanem mint a Róma sebeinek gyógyítója, az egységes társadalom ura és megteremtője. Az alkotmányt átírja, akarata szerint a légiók nem a szenátustól, nem a népgyűléstől, hanem tőle, az élethossziglan diktátorrá választott nagy hadvezértől függ. Az intézményeket a saját eszközeivé teszi és nem csak úgy suttyomban, hanem nyíltan, félreérthetetlenül. Megteremti a császárság alapjait. Rómának ilyen emberre volt szüksége. Megölik. Majd jön a császárság kora. Aminek meg kell történnie, az megtörténik.

Akik akarták a hatalmat
Amikor annak idején az érettségi tételt írtuk, a drámában a karakterek harcát láttattuk. Caesar azért hal, mert túlbízza magát, kevély – a hét bűn közül az első! De nem csak egyszerűen kevély, hanem nagyon! A hatalom mámorában elveszti a realitásérzékét. Egyenesen halhatatlannak képzeli magát. Brutus – a név jelentése: nehézkes, esetlen, együgyű – azért bukik, mert mindent az ideáktól vár – ha mondhatom rest jót tenni a hét bűn közül az utolsó! Vele történnek a dolgok, azt képzeli, hogy a normák egyenlők az lehetséges akaratokkal és csak a normák mentén képes akarni. Azt akarja, ami nélküle is van. Illetve nincs. A vágyott Hatalom alapja a köztársaság normája. De a köztársaság normájának már rég nincsenek alapjai. (Lásd fenti közbevetést) Brutus eltűnik, mint szürke szamár a ködben. És jön a harmadik főszereplő a nép, aki minden belső kohézióját vesztetten, minőség nélküli tömegként ide-oda csapódik. Hatalma van, mert akarhat és mert ez az akarat megkerülhetetlen. A nép Hatalmat akar, olyan Hatalmat, ami majd képzeteket ajánl neki, amivel majd azonosulhat. Nem igazat, volt igazat, lesz igazat, hanem amivel azonosulni lehet, itt és most. A nép agresszort akar. Rossz hír, de ez van.
Alföldi nem érettségi tételt ír. Csupaszít, az örök mozgatót keresi, a drive-ot, ami mindennek a mélyén van, ami mindenre magyarázatot ad és ezt a Hatalom vágyásában sejteti. Ha jól értem. Nem mondja ki, de ebbe az irányba löki a képzeletemet. Der Wille zur Macht, az egész világ s benne minden férfi és nő hatalmat akar – látom a háttérben Nietzschét bólogatni. A Hatalmat akaró ember vad, istentelen teremtmény, áttör minden civilizáción és ott van minden civilizáció születésénél. Lerázhatatlan. A Hatalom akarása olyan motiváció, ami hajt, de nem irányít, ami űz, de nem ad értelmet, aminek a célja kétséges, hogy önmagán túl létezne. És ami a rendezőnk legnagyobb gondja, a hatalom vágyása a praktikus világban semmire se biztosíték. Pedig ezt éljük! Amit akarunk, az lehet jó, vagy rossz, lehet hasznos, vagy éppen haszontalan, lehet, hogy sikert hoz, lehet, hogy kudarcot. A hatalom mentén dől el minden, de a hatalom … De a hatalom megfejthetetlen. Mit akar a Hatalom? Azt, hogy akarják. Ezt zengi, üvölti, dörgi az előadás. Ez az élet. Védőháló nélkül.
P.S.
Nem minden Hatalom akarható. Az akarható, amelyiknek vannak intézményei. Aki minőséget akar, annak nem elég a Hatalmat akarnia, annak teremteni is akarnia kell. Bocsánat, hosszú lettem.