Hullaeső – Argentinok a Trafóban

A Trafó színpada az argentinoké. Az előadás címe – Az életem azután. (kiemelés tőlem) Argentína 1976-83.

Előzmény:
Perón 1974-ben meghal, felesége átveszi a hatalmat, képtelen kezelni az örökségül maradt gondokat, összeomlásveszély. Argentínát kilátástalan káosz fenyegeti. Jönnek a katonák, Jorge R. Videla tábornok puccsot hajt végre és innentől a hatalom a katonai junta kezében. Az állampolgári jogokat felfüggesztik, a Kongresszust feloszlatják, a pártokat betiltják, a szakszervezeteket, az egyetemeket megszállják, a tömegtájékoztatást cenzúrázzák, bevezetik a felforgató, zavarkeltő elemek halálbüntetését. Letartoztatások, fogolytáborok, titkos börtönök, tömeggyilkosságok, gerillamozgalmak, gerillavadászat, véletlenszerű leszámolások. Tízezrek tűnnek el. A börtönökben, fogságban született gyerekek százait elszakítják a szüleiktől és illegálisan adoptálják. Az őrületnek 1983-ban a Falklandi kaland vet véget. A kudarc elsöpri a juntát. Argentína a felejtést ajánlja magának. De lehet-e? Képese-e felejteni?

Színházban a világ
Kezdőkép – élettelen ruhák halk puffanással zuhannak fentről, a magasból elém. Véget érni nem akaró kilátástalan ruhaeső. Mint alvadt vérdarabok. Esnek a ruhák, a hullák. A színpadon hat 1976-83 között született argentin meséli az életét, azt, amit tudnak. Tények, fikciók, képzelgések, beleképzelések, beleélések. A tablón ott van a gerilla aktivista, a száműzetésbe menekülő értelmiségi, a fogolytáborban csecsemőt rabló rendőr, a pap, a polgár banktisztviselő. A már felnőtt emberek elindulnak újra a megtett úton. Kik voltak a szüleim? Mi volt Argentína? Ki vagyok? Fejtsük a fel a múltat! Mit lehet ezzel kezdeni? Értsük meg az esélyeinket! Rejtett bűnük, gyalázatok, megbocsáthatatlan kegyetlenségek, áldozatok és áldozatok, aljas csalások, menekülések, kéjjel ölések, időközben apró örömök, mókás családi fotók, majd vérszomj, árulások, erőszakra erőszak, elkötelezettség, vakság és közben hullnak a ruhák. A mennyiség átcsap minőségbe. Először értetlenül néztem az aláhulló rongyokat, majd didaktikusnak éreztem, végül megrendülten ültem a helyemen. Hullaeső, hullahegyek, hullapocsolyák, hullagödrök. Amíg az egyikük beszél, a többiek a le- és kihajított, jelentésüktől megfosztott életfoszlányokat rugdalják, dobálják – értéktelen rongyok, mint az emberi élet. A hat színész dzsemmel, felváltva kiállnak, mondják, variálják a terror témát, közben a többiek kísérik. És megint jön az új minőség. Nem mondják, hanem megpróbálják elmondani a történetüket, de – mintha nem tudnák. Nincs lezárás. próbálkozás va. Mi a valóság? Mi a fikció? Mérlegelnek, előadnak, rekonstruálnak, kutatnak. Gyalogtúra a headline-ok mentén. Nézik a kis személyes mozzanatokat, belebújnak az elődök bőrébe. Zakatol az időgép és közben hullnak, csak hullnak a ruhák, a tetemek. Űzik a múltba veszett előhozhatatlan valóságot, de nem igen jutnak előre, úgy néz ki, mintha, … de nincs megfejtés. Mindig maradnak tisztázatlan verziók, egy talány, egy titok, egy döbbenet. Hogyan lehet ezek után élni? Hogyan lehet cipelni a gyerekrabló apa terhét? Hogyan lehet elviselni az alig felnőtten legyilkolt apa okozta fájdalmat? A születés előtti árvaságot? A gödörbe lökött bomlott megcsonkított testek közötti kotorászást? Melyik kupac lehetett ő? A szabad rablást? A terrort? Hullnak a ruhák a magasból. A múlt megismerhetetlen és félelmetes. Veszélyes üzem. Felejtsük el! De nem lehet. A generációk összemontírozva és mégis más a második. (Erről később. Nagyon fontos szál.) Aki felejt saját magát felejti! Hülye lesz.

Szellemek és megnyugvás
Az utolsó képek. Utópiák & képzelgések. Argentína Bolivári Köztársaság, független állam Európa és az USA között. A szereplők sorra elmesélik a halálukat, van, aki stroke következtében fiatalon, van, aki elborult elmével látomások közepette korosan, van, aki egy apokaliptikus árvíz idején ágyban, a kedvenc pizsamájában fullad meg. Megadó irónia. A záró kép a ruhák közötti vad futkosás, csúszkálás – haláltánc. A háttérben közben székeket hoznak, s ruhákat tesznek rájuk. Amire vége őrjöngésnek elkészülnek s ott ülnek a néma szellemek. Esetleg fordítva, amikor ott ülnek a néma szellemek, véget ér az őrjöngés. Alig vettem észre, hogy ez a díszlet elkészült. Így lesz ez az életben is./?

Ők így próbálják
Az életem azután – a káosz és a diktatúra okozta trauma feldolgozásának dél amerikai verziója. Lényegileg más, mint amit megszoktam. Ott van például a német, a kemény szembenézés, ahol a terrorban fogant gyerekek felcseperednek és lázadnak a múltat elhallgató, színlelő, szeretettelen, a lelket és a szellemet korlátozó, mindent lehazudó, mindent elfedő nyárspolgári mentalitás ellen. A német szembenézés a kérlelhetetlen személyes számonkérés. Mit csináltatok? Miért kussoltok? Nem tudunk, és nem akarunk hallgatni! Miért tettétek? Miért ez a nem beszélés? Félrenézés? Hogy tudtok így élni? A tüchtig jelenetek borzalmakat fednek! A náci háborús múlttal szembe kell nézni!
Közép-kelet Európában másként történik mindez, kisebb svunggal, kevésbé átütő erővel és még kevésbé személyesen. Itt a káosz generálta terrormechanizmusok bemutatásán van a hangsúly. Ott a lengyel Tadeusz Slobodzianek remeke A mi osztályunk című darab, vagy a Jancsó, Örkény művek. (A maiak nálunk? Mindegy, … nem számít, lesznek jobb napok.)
Az argentinok viszont egy harmadik utat választanak nevezetesen – éld át! Menj vissza a történelembe, éld meg az ő világukat, éld át az ő szerepüket. Legyél gyerek, aki felveszi szülei ruháját! Kezd újra! És újra! Folytasd addig, amíg tied nem lesz a múlt, a jelen, amíg meg nem ragadsz valami folytathatót, amíg nem lesz veled a múlt! Éld át a múltat! A történelem az, amit átéltél és úgy, ahogy átélted.

P.S.
A hetvenes, nyolcvanas években Budapesten is éltek argentin menekültek. Általában kaptak egy lakást, némi pénzt és szabadon tehettek, amit akartak. Többnyire tanultak. Akkortájt sokszor találkoztam velük, kedvesek voltak, jókat ettünk, boroztunk, politizáltunk. Ha a tangó megszólalt egy nagydarab történész szemében mindig könny csillogott. Egyszerre érezték úgy, hogy menniük kell. Olaszország, Mexikó, Venezuela felé indultak. Vissza se néztek.