Kárhozat

Oldalra nézett. A szerkezet lassan, keserves hangot adva megállt, az ajtó kinyílt. Előtte a régen létező, félt kortalanság. Hófehér márvány albínóházak, rajtuk alvadt vérszínű lobogók. A levegő porszáraz, zihált, nehezen lélegzett. Az ablakokon szakadt függönyök. Az erkélyen elegáns szabású, tengerkék öltönyben egy férfi. Tartása magabiztos. A halvány csíkos inge nyitott, fején panamakalap. Alulról nézett rá felfelé. Mellette egy didergő Monroe-szőke fáradt nő. Őt felülről látta lefelé. Nem hallott mást, csak a saját lépteit. Fények és árnyak. Túlnan egy bérház néptelen udvarán poroló s egy ottmaradt horganyzott vödör, a körfolyosó vaskorlátján szürkére száradt virág. Elhagyott épületek, bedőlt falak, beszakadt tetők, üres terek, saját magasságukba vesző felhőkarcolók. Körzetek. Zsiliprendszerek nélkül éles vágások. Nincs se rátalálás, se kitalálás, csak helyek, sugárutak, keresztutak, pontos mérnöki munka. Ösztönök és reflexek nélküli konstrukciók. A lét lombtalan ágai.  Tárgyi bizonyítékok. Mögöttük az elálmodott álmok. Külön a jók s külön a rosszak. Nagyon távolról, alig hallhatóan Chopin Esz-dúr noktürnjének kezdő dallama. Egyenesen ment tovább, míg egy épülethez nem ért. Balra fordult, a buja kertben egy lány mozdulatlanul ült. Körülötte a helyüket túlnőtt tolakodó növények, örökzöldek, mutatós bokrok, ígéretes fügefák, virágok, íriszek, sásliliomok, nagyfejű bazsarózsák, nemkívánatos zsurlók. Az ambiciózus május. A hangok kontroll nélkül megtörténtek s elúsztak. Az „elnémíthatatlan csend” Minél inkább közelített a lány felé, annál távolabb került tőle, míg egy bedeszkázott ablak végleg el nem zárta előle. A tökéletes üveggyöngy-előadásnak ezzel vége. Belépett egy liftbe, a tükörben ellenőrizte magát, megigazította a haját, beletúrt, meglazította, hogy sűrűbbnek tűnjék. Visszafordult s egy folyosószerű betonsikátoron, ahol se egy ajtó, se egy ablak indult el. A tompa ólmos fátyolfényben egy hóhér szöszmötölt, mellélépett, megfeszült s hátrahanyatlott. Nem tudta, hogy mennyi ideig feküdt a kövön, felkászálódott, lassan tért magához. Feje kóválygott, remegő lábai nehezen mozdultak. A szűk környezet a mindennel egybeolvadó végeláthatatlan síkságba futó széles sugárúttá tágult. Nem állhat meg. Alig látott, mintha minden nagyon messze lenne. A helyről hiába formált képzeteket az alászálló szmog a semmibe foszlatta. Idővel, azt se tudta, hogy a szabadban van, vagy egy óriási létesítményben bolyong. Kétségbeesetten ment, mint aki vétkei elől menekül s a kegyelmet keresi. Embert többé nem látott. Fentről mintha neonfények futottak szerte szét, de úgy ítélte, valahonnan természetes fény is jön, de azt már nem tudta, hogy reggel van, dél, vagy napnyugta, későre jár, sötétedik, vagy éppen a pirkad. Számokat motyogott magában, ezzel próbálta mérni az időt és a megtett utat. Hosszú órák, talán napok teltek így. A testét átjárta a körzet kikezdhetetlen, örömtelen ereje, érezte annak sűrű fáradt tömegét, az ernyedt tehetetlenségét. Mosdatlan testén sebek, szemei kivörösödtek, állandó élménye, hogy a levegőért küzd. Mégsem érzett se a fájdalmat, se fáradtságot csak a vágyat az esélyt adó keletkezés után, amikor nem tökéletes látszatok, hanem esendő valóságok vannak. Megállni; bűn – ismételgette magában. Félt, hogy elvéti az időt, félt, hogy az, ami a rendelt idejében nem történik meg, az sohase lesz, és az, aminek a rendelt ideje lejár az többé vissza nem jön.

P.S.
Rosszul gondolta. Csak ideje volt; nem esélye. Bajt hozott magára.