Platonov – Zárt osztály

Szerző:  Luczifer   Kategória:  ,      4 éve      2428 Views     Hozzászólások kikapcsolva  

Nyűgünk – nincs középosztály. Csehov / Alföldi – ez nem igaz. Van, de borzalmas.

A végtelen orosz földön buli van
Fülledt nyár. Egy dácsában a középosztály szezont nyit. Van szép tábornokné, taszító nyugállományú ezredes, öreg földbirtokos, fiatal orvos, kereskedő, és csatolmányok, fiak, lányok feleségek, cselédek, szolgálók. A program – hangos eseménytelenség, könnyed anekdotázások, flörtök, vadászat, de legfőképp és mindig az ivászat. Isznak, mint a gödény. Az ős, buja földön. Ez az, az élet, ami újra él. Vad indák s egy kacagó szél suhan el. Ez a szél a falusi tanító; Platonov. Egy valaha volt ígéretből lett senki. Mindenkit lenyűgöz, minden nő szenvedélyesen felkínálkozik neki. A jövő hírnöke. Az orosz Don Juan. Vagy egy köznapi pszichopata? Bűzlik az alkoholtól és az önsajnálattól. Bár ez utóbbit tagadja.

A csábítás
A kavargó történet súlypontja, amikor Platonov találkozik rég nem látott szerelmével Szofja Regonovnával s felpanaszolja az eltékozolt életet. Minden reménytelen, nincs változás – mondja – múlnak az évek és … ugyanaz. Szerelmi vallomása az egykoron sokra hivatott, de piti, szánalmas életre szorított lélek vágyakozása. A múlt sugárzó színeivel festett régi álmokat idézi, amit hitványul elárultak, s amiből árulásukkal kirekesztették magukat. Levertség, belefáradtság, zsírpecsétes háziköntös eltompulás, a tökéletes közöny a szellemi dolog minden fajtája iránt és végül a halál. Pocsékba ment az élet. Trágyadomb a szépségek, az ezer merész vállalkozással, színnel, ragyogással, alkotó munkával kiteljesedő élet helyett. Forr a vére, ha a halálra gondol. Lázad ellene, mert ezután az élet után a halál nyom nélküli pusztulás. Platonov egyszerre csábít, lázad és lázít. A hangsúly a csábításon. Szavai hatalmába kerítik a nőt, aki egykor maga is merészeket álmodott, akart valamit és éppen azt, amit hal, és azzal, akitől most e szavakat hallja. Akkor az volt, amiből lehetett volna valami. Ha … Ha akkor … Platonov az asszonyhoz fordul – hová lett a tiszta lelke? Az őszintesége, a bátorsága, az igazságossága? Hogyan lett magából ilyen lusta, fellengzős kényeskedő asszony? Tudom, hogy milyen volt azelőtt. Micsoda nagyszerű nő volt maga Szofija Jegorovna. Hová lett az egészsége? Ki tanította meg hazudni? Maga még felemelkedhetne! Szedje össze magát és emelkedjen fel! Én szerettem magát, mindennél jobban a világon és még mindig nagyon drága nekem. Ha nem lennék ilyen szerencsétlen, kitépném magamat magát is innen a mocsárból … Miért nem élünk úgy, ahogy élhetnénk? És a nő hisz, repítik e szavak, újra éli, amit egykoron átélt és ki akarja tépni magát és szerelmét a mocsárból. Tétlenül semmittevéssel eltölteni, hosszú, hosszú éveket? Nem!  Szenvedni, fájdalmat érezni, dolgozni.Változni. Úgy akar élni Platonov oldalán, ahogy élni érdemes. A bátraké a nemesítő kín!

Az osztály ítélkezik
Előtte, utána s közben a középosztály Platonov szavaira ráerősítő programja, a mocsárvalóság; vedelés, zajos semmi, üres szavak, unalmas ígéretek, vedelés, ostoba tréfák. Az események mögött az élet megfeneklett lehetőségei, az elpárolgott ambíciók, az elárult szerelmek, a jelen tompaságban porló egykori tragédiák. A hasznavehetetlenségek és a ballasztok buliznak. Itt hitt Szofja Jegorovna Platonovnak, itt hitt az együtt menekülésbe. A más-ban. Itt hitte, hogy új vér pezsdülhet az ereikben, akarta a férfit, akarta, hogy úgy éljenek, ahogy élhetnének. De Platonov nem lett társ, nem Szoját és vele az új életet választotta, hanem a senki önmagához maradt hű. A prolongálja viszonyait és szökni nem megy. Gyáva. Egy puhány beteg roncs. Link. A többi illúzió. Szofja rádöbben hiába hagyta el férjét, hiába rúgott fel mindent, nemhogy  új életet nem fognak kezdeni, de még a következő faluig se jutnak el. Az elárult, csalódott, rászedett Szofja felkapja a pisztolyt, amivel a részegen nyavalygó Platonov az imént öngyilkos szándékozott lenni s lelövi. A lövésre a többiek odarohannak, az orvos elveszi Szofjától a fegyvert és Platonov kezébe teszi – ami történt; öngyilkosság. A világ visszatér a normális kerékvágásába. Nincs bizonytalanság, nincs keveredés, összekuszálódás, kétségbeesés, nincs önsajnálat, nincsenek álmok, elutazás, kérlelhetetlen kritika pedig végképp nincs. Platonov elmúlt, nyomtalanul. A vágyak szertefoszlanak. A mocsár győzött. Ez egy zárt osztály. Itt nincs probléma, nincs mit megoldani.

Alföldi ítélkezik
Az áldozatokat – mindenki az – nem sajnáljuk; aljasok. Mindenki, mindenki parazitája. Platonov bírálatán csak Alföldi tesz túl. Kigúnyolja, űzi, nem csak kritizálja, hanem egyenesen agyagba döngöli ezt a bagázst. Elutazás? Szabadság? Innen soha senki nem utazik sehova, vagy ha mégis Párizsra vetik szemüket s indulnak akkor a kurvákhoz. Munka? Küzdés? Alkotás? Ezek szájából képtelenségek. Dolgos embert csinálok belőled! Emberi lények leszünk, Michel! A saját kenyerünket fogjuk enni, a verítékünket ontjuk majd, kérges lesz a tenyerünk… Dolgozni fogok… – lelkesedik Szofja. Alföldi viszont nem engedi, hogy ezt benyeljük. Ezek egy pillanatig nem bírják a szimpátiáját és ennek megfelelően egy pillanatig nem engedi, hogy szimpatizáljunk velük. Mindenből a saját maga paródiáját csináltatja. Szofja patetikus mondatai üresek, nevetségesek, a közönség kiröhögi. Abszurd bohózat. Ránk hangolva. Mert egyre fogy az orosz Csehov, s jön a magyar Móricz. Feltűnik, hogy itt nem jöhet valami bel canto háttér, itt a háttér a barbár alföld, a vak komondorok világa. És innentől én vagyok a célpont, engem nem hagy békén. Megszégyenít, hogy mások szemében a szálkát, de a magaméban a gerendát se látom. Kiröhög, hülyét csinált belőlem. Nem volt nehéz.

P.S.
Én ezt láttam. De lehet, hogy nem ez volt a színpadon, lehet, hogy valami más. Lehet, hogy ez válasz a testes pályatársának, aki a melegek problémájának túllihegését vetette a szemére. Kevesebb meleg konfliktust, több harmóniát! Szép hetero szerelmeket! A szaporodást alapozó ideákat! Alföldi válasza – Nesztek, itt vagytok ti! A férfiak egyik fele impotens, a másik fele kurvapecér, az asszonyok meg ribancok! Legalábbis az értékesebbike. Ne! Ne danázz! Mit csináltak ezek az adósságon, és az értékek elherdálásán kívül? Lesték a hozományt és / vagy az örökséget, amit majd kedvükre elherdálhatnak! Ami meg véletlenül megmarad az meg végrehajtóké. Nekik kellett volna adni a teljesítményeket! Mit tettek a tálentummal? Elherdálták! Mit tettek az érzelmeikkel? A szépségükkel? Ugyanazt! Nekik kellett volna konstruktív szerepelvárásokat teremteni! Mit tettek a gyerekeikkel? Elherdálták őket. Mi van bennük a herdálás képességén kívül? Mit akartak ezek a világtól? Bérgyilkost! De heterók! –  rivall a mocsárvilág. Ez igaz. A háború és a forradalom versenyfutásban közelít. Mehetnek gyereket csinálni, kellenek majd hullának.

A szerzőről  

Mindig ugyanazt.