Anarchia. Utópia. Forradalom.

Szerző:  Luczifer   Kategória:       5 éve      3476 Views     Hozzászólások kikapcsolva  

A Ludwig Múzeum a minap megnyílt tárlata a 80-as évektől napjainkig vizsgálja Kelet-Közép-Európa művészetét. A központi kérdés; a kortárs művészet elindítója-e a lényeges társadalmi, politikai változásoknak, vagy inkább csak lereagálja azokat. A szellem és a valóság összefüggései Kelet-Közép-Európában! Mi volt itt az elmúlt bő negyed században? Anarchia? Utópia? Forradalom? Mindez együtt? Ezek lennének a jelen idejű történelmünk eligazodást nyújtó kulcsszavai? Nosza! Nézzük meg!

A megnyitón
A megnyitón direktor asszony és urak az első sorban ülve szép ruhában büszke elégedettséggel tekintenek az emelvényre. A mellettük lévő a székek üresek. Senki nem mer / kíván odaülni. A második sorban kevésbé szép ruhákban, kevésbé valakik ülnek. Körben, a széleken sokan állnak. Az anarchia, az utópia a forradalom spontán rendje Kelet-Közép-Európában. Ki gondolta volna? Az emelvényen egy az angolkisasszonyok gondos nevelését sejtető menyecske. Fehér blúz, fekete alj, fekete körömcipő. Szépen beszél, ő maga is szép, és a végtelenségig kiegyensúlyozott. Felkér/megköszön, felkér/megköszön, prominensek jönnek, mennek időközben a színpadkép – Marco Brecelj, a jugo-szláv perfo-dalszerző – előadásából hátrahagyott jókora műfasszal bővül. A hölgy tudja, hogy itt művészet van és anarchia, és utópia és forradalom. Szellem és valóság. A szeme se rebben, megy, újra felkér/újra megköszön, majd meghív egy italra, s végül magára a kiállításra. A háttérben egy izgatott pincér srác tálcával a kezében minden megköszönés után a direktor asszony és az direktor urak felé indulna – nem téveszteni, nem lemaradni, mert kirúgnak! X – 1–szer visszaparancsolják, végre-valahára az X-edik alkalommal,  mehet a poharaival. A szellem és a valóság, alávetettség tudat és kiszolgáltatottság. Amatőr performance a látómező peremén.

A képek között
A tárlaton Kelet-Közép-Európa tágan értelmezve, belefér egész Közép-Európa, a németek, Jugoszlávia és Szíria. Hiányoljuk Csádot! Miért Csádot? Miért Szíria? A nyolcvanas évek tágan értelmezve visszanyúlik a húszas évekbe, hogy közben befogadja azokat a hatvanas éveket. Muszáj, mert másképp nincs anarchia, utópia, forradalom. De így sincs. Ami van, az valami intézményesített ízé. Kreáció. Úgy képzelem, hogy volt valahol egy az anarchia téma gondozására hivatott bürokrácia kuratórium, amely azzal a felkéréssel fordult az anarchia témakörének kiváló minősítésű és ezért mindenfele elismert szakértőihez hogy lennének szívesek az arra méltó szabályszegőket és műveiket megjelenésre és szabályszerű dotációra javasolni. A felkértek javasoltak. A forradalom esetében a válogatást hasonlóan, de egy másik, egy a forradalomra szakosodott bürokrácia kuratórium szervezhette. Ők a korunk letisztult előírásainak megfelelően ugyancsak jeles szakértőket alkalmaztak, akik a dicső forradalmak élő hagyományainak ismeretében tévedhetetlen biztonsággal azonosították, mely uralkodó irányzatok nem tudnak a régi módon uralkodni és mely elnyomottak nem akarnak a régi módon elnyomva lenni. Nehéz felelősségteljes munka az övék; irányt adni annak, ami csak úgy van. Az utópia gondozói viszont még ennél is nagyobb gondban lehettek, tekintettel arra, hogy a térségből egyszerűen kifogytak az utópiák. Senki se akar a valóságtól, a valóságra reflektálva történelemformálás céljából elrugaszkodni. Se pozitívan, se negatívan se sehogyan. Illúziók, cinikus hazugságok, apológiák vannak, de utópiák nincsenek. Marha pech! Ezért az alkotók és a válogatók (együtt az illetékesek) távol-keleti behozatalra szorultak s jött a kalapács, amely lesújt az ellenségre + a pingponglabda. Mao, mint utópia és a pingpong, mint realitás. Közép-Kelet-Európában. A nyolcvanas évektől napjainkig. Itt voltam, de nagyon elnéztem valamit.

Jöttem, láttam, hazamentem. Nem akartam a tárlattal foglalkozni. Anarchia, utópia, forradalom. Közép-Kelet-Európa. Ma. Hagyjuk! A beszámolók is mindenütt ugyanazok, ugyanazokkal a felületes egyszerűsítésekkel, zavaros bennfenteskefő figyelmetlenségekkel s ugyanazt a Jonathan Meese próféciát mondogatják: „A következő nagy forradalom nem az utcán zajlik majd, hanem a művészetből jön.” Hát persze! „Minden játék. Ennyi volt, bevégeztetett. A kommunizmus, a nácizmus, az ősi Egyiptom, vagy az ókori Róma nem jön vissza. Az utca emberétől nem remélek semmit – mondja a kor és a térség fenegyereke – nem teremti meg a forradalmat. Kell valami más, hogy felszabadítsuk magunkat. A művészet vulkánja még kitörhet.” Kuratóriumok! Támogassatok a művészvulkánokat!

Otthon
Görgetem a facebook híreket. Ez szórakoztat. Anarchia, utópia, forradalom ugyan itt sincs, de nem is ígérték. Tea és kattintás van. És … . A Lilaruhás nő (olaj, rajztáblán) a tulajdonosok (név a kísérő posztban) 200 Ft-ért vették meg egy idős cigányembertől a Blaha Lujzai aluljáróban a 70-es évek végén. Nem tudtam levenni a szemem a képről. Valószínűleg az akkoriban garmadában lévő Szinyei Merse nyomat másolásával indulhatott a dolog, de másolásból párbeszéd lett, ami ment, ment mígnem a rajztáblán a cigányember saját válasza  meg nem jelent. A kép nem egy suta utánzat, hanem az ő képe, az ő világa. Illeszkedve a művészet örök folyásába. Megbabonáz a kép. Itt a társadalom alatti anarchia megszenvedett lehetősége elhozta, hogy az ember teremtő bensője vigye az ecsetet. Itt az átélt, felszabadító forradalom teremtésre űzte az ember bensőjét. És a deszkán ott a magánutópia. Ami aztán árucikké lesz az aluljáróban. Ilyeneket mondanék, ha lenne merszem. Jonathan Meesenek pedig igazat adnék, a felszabadulást a művészet vulkánja hozza el. Amiben viszont a tévedését látnám, hogy nem bízott az utcában, a peremben. Pedig csak perem van. A lehetőségeket a peremek hordják. Vagy nincsenek.

lilaruhás 011

 P.S.
Lélek nélkül nem megy. Ha van lélek, minden megbocsátható, ha nincs minden baj lehet. A lélektelenség frusztrál. Közép-Kelet-Európa.

A szerzőről  

Mindig ugyanazt.