Nemzet – állam

A költő írja – a fiú kétségbeesettségében könyörögve kapaszkodott az őt verő, dühöngő, részeg apjába oltalomért – ments meg apám! Így keresi társát a lélek. Kell a Másik, a közösség, ha nevében kihasználnak, ha gyötörnek, ha a vesztet is hozza a hovatartozás, ha préda lesz is, akkor is. Ilyen társ a nemzet, ami ma sokaknak maga a remény hordozója, amin kívül a süket, vak kivetettség; a dermesztő semmi van. Ez a történelem, itt és most a végső kollektív remény a nemzetbe vetett hit. A nemzet véletlen – de az ezt a véletlent élettel telítő okok jóval, mélyebbek, emberibbek, ha tetszik kultúrán túliak, mint ezt sokan gondolják, nem utolsósorban azok, akik ezzel az érzéssel nem tudnak mit kezdeni s nacionalistáznak, bugrisoznak, leszólnak, ami annyira se visz előre, mint a nemzetbe vetett irracionális, olykor már barbár hit. Mert az ember kapaszkodó lény. Ma azé az élet, a lélek, aki lehetőséggé fogalmazza a nemzetet, és megélhető reménnyé teszi. Ez fontosabb, mint maga az élet. Ezt hozta a történelem. Itt is, ott is, ott legfeljebb a mintázottabb, nagyobb választékot kínáló, domesztifikáltabb térben később mutatkozik meg, vagy később vesszük észre. A váláság alternatívátlansága, a megállíthatatlan hanyatlás érzése elhozza nemcsak a nemzethez, hanem a nemzetiként előadott államhoz való görcsös kapaszkodást, amit a misztikus hit prizmáján megtörve a lélek a hűséget szolgáló hősi tettként nyugtáz. Hiába a nyomor, a kín, a pusztulás, a száműzés, a kusza képzelet nemzeti érdekként, reményként, oltalomként látja azt, akitől / amitől szabadulni kéne. És innen csak a mentő véletlenbe bízhatunk, mert nekünk nincsenek autonómiáink, nincs alternatív közösségünk és a közösségünknek nincs alternatívája, mert nincsenek autonómiáink. Akinek van szeme látja.

P.S.
De ez így lefegyverző. Új vég. Lehet panaszkodni, értetlenkedni, mutogatni, de ez van, a nemzet a lehetőség, ezt lehet szolgálni, ezzel lehet élni, és visszaélni. A történet majd a tehetségek és a lelkiismeretek mentén dől el. Szavazz magyar!