Mafia II. – a megválthatatlanok

Az ember azzá lesz, amivé teremti magát. Aki nem tud teremteni az senkivé lesz. És ez nagy bűn. Az örök halál a büntetése.

Semmik vagyunk, s semmik leszünk!

Az előző rész tartalmából: 
Itália egyesítése, az Észak expanziójával oldódott meg, amit a Dél nem gazdasági és kulturális felemelkedésként, sikerként, hanem hódításnak élt meg. Eddig éltek valamiben, ami olyan volt, amilyen, zárt, durva és reménytelenül fejlődésképtelen, de mégis csak az övék volt. A Risorgimento diadala befejezi a Napóleon indította folyamatokat s elsöpri ezt a feudális világot, de amit a helyére állított az egy hajítófát se ért. Az egyesülés hozta a modernizációt és a modernizációval jött a modern állam, de ennek a teljesítménye nyomorúságos volt, nem biztosította az élet alapjait, se a törvényes rendet, se a jog adta védelmet. A hiányt pótolandó és a védelmet megoldandó jöttek az erőszakra profilírozott piszkos csapatok, amelyek először csak kiegészítették, majd foglyul ejtették az államot. A brigantik megcsinálták a maguk ellenforradalmát, mindent megváltoztattak – hogy semmi se változzon. Hogy maradhassanak ők és maradjanak az őket hatalomban tartó viszonyok. A nyomor. A sziget társadalma zárt, durva és reménytelenül fejlődésképtelen maradt. De uralható!

Pompa és barbárság.

Ha Szicílián nyaralnánk és a tenger felől közelítenénk meg Palermót, nagyjából most is azt látnánk, amit Garibaldi láthatott. Előttünk lennének a citrom- és olajfák övezte városfalak, mögöttük a hegyek s a dombok magasba emelkedő amfiteátruma. Látnánk a hosszú nyarakon késő őszig virágzó fák illatában sétálókat, a teraszokra kiülő hűs italokat fogyasztó embereket, talán a városi zenekar előadásában felhangzó egy-egy operasláger dallama is elérne minket. Palermo feltárulkozna. A város rendületlenül őrzi az egymást követő hódítók hátrahagyta emlékeket, a görög színházakat, templomokat, a római villákat, az arab mecseteket, a normann katedrálisokat, a reneszánsz palotákat, a barokk templomokat. A tenger tükrében ott ringnak a Szicília életét érintetlenül hagyó pompás holt díszleteket. És köröttük ott a valót örök idők óta béklyóba kötő vad vidék a kopár, kietlen, kényszerítő táj, amely nem termett mást, csak barbárságot. Pompa és barbárság.

Szegénylegények – Szicília keserve
Rossz után rosszabb

Szicíliában a feudalizmus megborulása nem csak a kormányzati munka, de a társadalom válságát is hozta. A romlás elsősorban a falvakban jelentkezett. A parasztok elvesztették a földjeiket, a korábbi a földhasználatra vonatkozó közösségi jogaikat s miközben az árak emelkedtek nem jutottak se termelőeszközökhöz – ott a földhöz – se munkához, se egyéb jövedelemtermelő tevékenységhez. Az olasz Dél népe pillanatok alatt a modernizáció vesztesei között találta magát. A helyzet a parasztok tömegeit lökte az elkeseredett nincstelen szegénylegények közé. A Risorgimento előnyeiből délen csak a latifundiumok birtokosai, a nagyvárosok gazdag burzsoáziája részesült, no meg az új kor új alakulata az új mafia.

Cosa nostra – a mi ügyünk.

A mafia nem bűnszervezet, hanem a tisztesség törvényeinek az őre.
szicíliai sírfelirat

A Cosa nostra azért jött létre, hogy mindnyájunkat segítse – hirdeti a mafia. Jó. De kik azok a „mindnyájan”? Kik azok a „mi”? Mi ez a „mi”? Szicília maga? Szabadságharcosok? És kivel szemben? Hősök? Védegylet? Szicília lázadó kisemmizettei? Egy uralomra törő titkos társaság? Profi brigantik? Bűnszervezet? Valami oltalmazó szekta? Akik hopp, egyszer csak előkerültek, helyük lett a nap alatt? Akár így is lehetett volna, de nem így volt.
Szicíliában a normann megszállás idején – ez nagyjából a 11-12. századra tehető – kialakult és fennmaradt egy a szegénylegények felé nyitott, a 19. századi „intézők” előképének tekinthető réteg. Az ok egyszerű, az egymást követő hódítók nem akartak a társadalom részévé válni, de annak abszorbeálására se vállalkoztak. Amit akartak eldirigálni Szicíliát. Ennek következtében a hatalmuk gyakorlását nem közvetlenül a maguk paradigmája mentén, hanem egy az ügyeket intéző közvetítől közbeiktatásával oldották meg. Ennek a rétegnek kulturálisan semmi köze nem volt a hódítókhoz, de az alávetettekhez se igen. Ez egy kultúra nélküli alakulat volt. Az volt a dolguk, hogy parancsokat befogadjanak és parancsokat adjanak. A társadalmi kapcsolataik ezzel nagyjából ki is merültek. A szerepre azért vállalkozhattak, mert erőszakosak voltak és jó eséllyel ki tudták kényszeríteni az általuk közvetített parancsokat. És az alávetettek ugyanezért hajtották végre a kiadott parancsaikat, mert ellentmondást nem tűrően erőszakosak voltak, minden ellenszegülést kegyetlenül megtoroltak. A hatalomgyakorlás eme konstelláció következtében a társadalmi koordináció jellemzően a kíméletlen, barbár erőszak útján valósult meg. Parancs, végrehajtás és/vagy megtorlás. Kulturális momentumok érték-, norma- mintakövetés, stb. lényegében fel sem merültek. A funkció fennmaradt, sőt idővel elengedhetetlenné vált. Nélkülük a hódítók nem tudtak volna uralkodni, az alávetettek nem tudtak volna élni, mert nélkülük a legalapvetőbb csoportkoordinációik se valósulhattak volna meg. Ennek ellenére sokáig fel sem merült annak az eshetősége, hogy ez a réteg magához ragadja a hatalmat és a sziget uraivá legyen. A fordulat a 19. század során következett be, amikor már az élet talán minden területén illetékességet szereztek, ők szervezték a munkát, eseményeket engedélyeztek, tiltottak, ítélkeztek, ítéleteket hajtottak végre, stb. és a felettük kontrollt gyakorló hódítókat elsöpörte a történelem. Ekkor váltak önálló uralmi tényezővé. A kultúra nélküli barbárok. A senkik, akik csak az erőszakra tudták rászoktatni Szicíliát, akik alatt Szicília csak vegetálni és parírozni tanult meg. Ők lettek a szicíliai elit. Ők a hagyomány őrzői. A nyomor teremtői és a nyomor haszonélvezői. Ők a történelem, ők a nemzet fenntartói. Ez a közös ügy? Ez a Cosa nostra? Igen.

Hősök és brigantik

Szicília kulcsfigurái a mafiózók. Ők határozzák meg mi a „jó”, mi a „rossz”, mit „szabad”, mit „tilos”, ők határozzák meg a kollektíva vágyait, perspektíváit, lehetőségeit. Többek ők, mint az élet és a halál urai, övék a jövő is. Kik voltak és mit akartak? Mit akarhattak? Milyen az a karakter, amely évszázadokon át, évszázadokra előre meghatározta azt, hogy mit jelent a szó – Szicília. Mit gondolnak ezek az emberek magukról és minek látjuk őket mi? (Mafiózó interjúkból, leírásokból nincs hiány, az internet roskadozik tőlük. Ezek alapján született az alábbi skicc.)

A mafiózó identitása egy szilárd dominancia-szubordináció tengely mentén fogalmazódik meg. Ezt látja és láttatja magáról és a külső szemlélő ezzel egyetért, ő is a dominancia-szubordináció tengely mentén látja a mafiózót. Ez az egyetértés azonban a karakter minősítésére már nem vonatkozik. Amíg a mafiózó a hőst, a tiszteletre méltó katonát látja magában, addig a külső szemlélő a kiszolgáltatott, agresszív, elfajzott korcsot. Ugyancsak egyetértés van a karakter fogyatékosságait illetően, mindketten ugyanazt nem látják – a „társadalmit”, a „szociálist”. Egy kiegyensúlyozott karakter esetében ott kellene lennie a felelősségérzetnek, a megbízhatóságnak, az önuralomnak, de ilyen nincs. Nem említik, nem gyakorolják, nem látják. Ugyanez igaz a pszichológiai érzékelés és az empátia vonatkozásában. Ilyenek sincsenek. Ha pedig ez a fogyatékosság jellemző, akkor nincs lelkiismeretfurdalás, megbánás, nincs belső vezérlés, akkor nincs morál. Akkor ebben a közegben nincs kultúra. Se nem teremtik, se nem használják. Nincs. Akkor ezek az emberek kiszámíthatatlan agressziónyalábok. Zsigerek. Nem állatok, mert náluk az ösztönök zárt rendszere szabályoz, ott nincsenek véletlenek, itt viszont szabályozatlanság van és véletlenek. A fogyatékosság végzetes lenne, ha mindezt nem korrigálná a mafia feltétlen engedelmességet követelő, a rend megbontását kegyetlenül megtorló belső mechanizmusa. Itt a parancsuralom és a vak engedelmeskedés nélkülözhetetlen és meghaladhatatlan. Itt a zsigeri örömkeresés, a félelem, a düh, a gondolatok nélküli indulatok indítják be az embereket és ott kötnek ki, ahova a kényszerítő parancsok terelik őket. És ennek örülnek! „Örülünk? Vincent! Ja, örülünk!”
A mafiának nincs és nem lehet panasza erre a karakterre. Mindig és mindenki számára jó ajánlatot lehetett velük tenni. Az agresszió, biztonság/védelem alapvető szükséglet, aki ezzel van a piacon, ritkán marad vevő nélkül. Pályájuk ennek megfelelően töretlen ívű. Mindig és mindenütt ott voltak / vannak, nélkülözhetetlenek, minden döntésben ott vannak, mindent eldönthetnek, csak azt nem, hogy ők kik. Az, hogy az események forgatagában hősök, brigantik (Francesco Saverio Nitti) vagy éppen senkik lesznek, ahhoz nekik semmi közük. A minőségüket nem ők határozzák meg, hanem az, aki fizeti őket. Ott voltak a Bourbonok, a forradalmak, a gazdagok, az üldözöttek körül, mindenütt, ahol az erőszakra / védelemre volt/van szükség, ahol az erőszak pénzre váltható. Az ölés maradt, a címszavak változtak. Ennek következtében lett Szicília a hősök földje, a gonoszok földje, úgy, hogy a hősök és a gonoszok mindvégig ugyanazok voltak.

Tiszteletre vágyó senkik

A mafia olyan, mint a mafiózók – durva, mintázatlan, zsigeri hatalomakarás. De minden fogyatékosságuk ellenére mégiscsak emberek és keresik a méltóságot, a megbecsülést, a tiszteletet. Valakivé akarnak lenni. Azok, akiknek nincs értékelhető társadalmi teljesítményük. A rettegett maffiózó hatalma korlátlan, de mégis egy senki, nincs valós Én-je, az Én-je mentén társadalmi teljesítménye, aminek visszaigazolásaként járhatna a személyes tisztelet. Ölni tudna, hogy megkapja azt, amit nem kaphat meg. De hiába öl, akkor sem teremtődik meg az, aminek oka lenne a tisztelet. Más kell. A tiszteletre méltóság adomány lesz, aminek az adhatóságát a mafia kisajátítja és saját hatáskörben intézi. Szicíliában az a tiszteletre méltó, akit a mafia annak nevez, akit a mafia kooptál. Vannak pályázók és van egy grémium, ami dönt a jelöltek alkalmasságáról, ami elutasít, vagy kinevez, beemel. Ha a határozatuk igen – mert pl. teljesítette a parancsra ölés feltételét – befogadják és innentől kezdve jár neki a tisztelet. A befogadás egy avatási szertartás keretében történik. A jelölt kap egy szentképet, azt a markában forgatva elégeti, s közben fogadalmat tesz – így égjek el, ha megszegem a mafia törvényét. Utána meghitt ünnepség. Amikor valakit tiszteletre méltóvá avatnak, akkor azt mondják, hogy új személyiséget kap. Ez igaz, de úgy, hogy a mafiával nem konform személyiségvonásairól – ha még van ilyen – lemondatják. Csak az maradhat, ami a mafia szolgálatába állítható – a feltétel nélküli engedelmeskedés és az irgalmatlanság.

Tükör által homályosan.
A mafiózó mennybe megy?

Miközben a Dél a modernizációs sokk okozta válságtól és a rájuk szakadt mafiától szenved, a legrosszabb dolog történik velük, ami egyáltalán megtörténhet – elkezdik értéknek látni csökött valójukat. Tökéletes világnak tartják azt, ami ócska és lehúz, amiről csak hazudni lehet, hogy érték, vagy talán még azt sem. Értékes történelemmé nemesedik a szemükben az, az út, ami idáig vezetett és gondviselőjüket, életük megmentőjét látják abban, aki idáig juttatta őket – a mafiában. A folyamat 1890-ben Mascagni Parasztbecsületével indul. Ez a rövid, élvezetes slágerekkel teletűzdelt „tragikus operett” autentikus szicíliai értékként mutatta fel az ügyeit saját maga saját magának intéző felelős férfi alakját.

Az opera – szerelmi tragédia. Egy legényt elvisznek katonának, szerelme nem várja meg, férjhez megy. Amikor hazatér egy másik lánynál vigasztalódik, igen ám, de az első, immár férjes asszony visszacsábítja. A csalódott lány féltékenységében beárulja a mit sem sejtő férjnek, hogy felszarvazták. A férj provokálja a csábítót, aki elfogadja a kihívást, kiáll párbajra, ahol a férj megöli.

Az opera kapcsán az olasz és a szicíliai közvélemény azt kezdte gondolni, hogy amit eddig délen egyszerűen a barbár erőszaknak hittek, az nem más, mint értékkötött igazságtevés, a gyilkolás nem más, mint a szicíliai lélek lovagias megnyilvánulása. A becsület diadala. Innen pedig egy laza sasszé és a nem szicíliaiak arról kezdtek beszélni, hogy a kegyetlen mafia nincs, de van kegyetlen szicíliai lélek. A szicíliaiak pedig arról, hogy a szakmányban gyilkolás a büszke szicíliai társadalom immanens önszabályozása, hogy bla, bla, bla. Borzalmas! A nyájas operarajongók, végignézik az előadást, majd másnap a kedvenc kávéházukban arról kezdenek beszélgetni, hogy ezek ilyenek, ez van a vérükben, hogy minden szicíliai vad, hogy szicíliainak lenni maga a bűn, hogy bla, bla, bla. A mafia ezeknél a kávéházi asztaloknál nem egy a válságra adott rontott válasz, nem egy korrigálandó konstelláció, nem a tanult tehetetlenség,  hanem az örök szicíliai lélek örök megnyilvánulása. Borzalmas 2.0! És ezekre a tévképzetekre jöttek a borzalmas terápiák. Nem a mafia ellen kell harcolni – mert az nincs is – hanem a vad Szicília, a primitív szicíliai lélek ellen, ami viszont van. Következmény – a szicíliaiak ezt egy újabb, a szicíliai identitás elleni támadásként élték és élik meg és … és nem tehetnek mást, minthogy a mafia alá menekülnek. A mafiózó torz személyiségére, az általa gyakorolt primitív rutinokra ráképzelgik a becsületes, az önmagáért és társaiért felelős mafiózó ideálját, amiből … amiből soha semmi nem valósult meg. Ami viszont megvalósult az, az ellenség-barát képlet, az, hogy az állam/Róma az ellenség, a mafia a menedékük, a barátunk. És ezzel kész az egymást erősítő tévképzetek zárt, fejlődésképtelen rendszere. Vagy élünk az erős mafiának alávetve, vagy pusztulunk – mondják a szicíliaiak. Szicília élni akar és Szicília azonosul a mafiával. Úgy tekintenek a nyomorukon élősködő mafiára, mint megmentőjükre, mint identitásuk őrzőjére. Stockholm-szindróma a köbön.

A megválthatatlanok
A mafiózó mégsem megy sehova!

Az ember a világba belevetettként él. Kívülálló ott, ahol élnie kell. Be kell illeszkednie egy számára idegen világban. Ösztönei ehhez kevesek, nem adnak megnyugtatóan zárt pályát. Az embernek tudata van s azzal szembesül hogy élete céltalan és definiálatlan, tele van véletlennel, ami így elviselhetetlen szorongással jár. Az ember befejezetlen lény és az ember szenvedi, hogy befejezetlen lény, ezért be kell fejeznie önmagát. A szellemével kezdenie kell valamit. Adottságait, lehetőségeit szellemét összhangba kell hozni a világgal. Alkalmazkodnia kell, hogy a szorongás érzete oldódjon. A világnak értelmet kell adni és ebben az értelmet nyert világban meg kell alkotnia a maga sorsát, hogy valakivé legyen. Enélkül az emberi létezés elviselhetetlen. Az ember arra van ítélve, hogy keresse, teremtse meg a maga teljességét, legyen valakivé ott, ahol csak van. Otthont csináljon az otthontalanságban. Küzdje ki magát a káoszból a harmóniába. Elinduljon a nincsből a van felé. Segítség nincs. Mit tehet? Fantáziál ezt-azt s az összevissza kóválygó mémekből, paradigmákból összeeszkábál valamit, amitől életének lesz eleje, vége, közepe, ami sorsot ad neki, Otthonra lel s a kivetettség okozta szorongása csökken. Mert a dolgok értelmet kaptak. Nem tehet mást, mint naponta értelmet kreál annak, aminek nincs, hogy aztán módja legyen megtalálni benne önmaga értelmét. Így lehet a senkiből valaki. Ha teremt! És az ember azzá lesz, amivé a teremti magát. A kísérletek szám nagyjából tart a végtelenhez. Szicília keresztény, ragadjuk ki hát a számtalan kísérlet közül a kereszténységet. Mit kezd a kivetettséga problémával a kereszténység?  Mi a interpretáció? Mi a megoldás? A kivetettség – szorongás – menekülés képletet narratívába helyezi. A kivetettséget az eredendő bűn következményeként, a vele járó szorongást a bűnt követő büntetésként magyarázza, majd jön a kegyelem – a megváltás. Vissza a paradicsomba. A szerkezet klasszikus – feszültség észlelése, a feszültség értelmezése, majd a feloldás.

 A keresztény számára az élet célja a megváltás. Menekülés az eredendő bűnből, mentesülni valamitől, amit nem követett el. Mert az eredendő bűn, nem az emberek személyes tetteinek, hanem az Istentől elforduló, az isteni rend ellen vétkező első ember parancsszegésének következménye. A bűnt követi a büntetés, a kiűzetés. Az ember és Isten összhangja megbomlik, az ember természetfeletti boldogságának vége, az ember a természet részeként szabaddá lesz. S ezzel eljön a szorongással teli földi élet. Amije van azok a zsigerei, az értelme, amije nincs az a létezésének az értelme. Éljen az ember, ahogy tud, küzdjön, amiért akar és bízzon, amiben kedve tartja. Ha kínlódik az elhagyatottsága, a kivetettsége miatt, ha harmóniára vágyik – oldja meg! Ez az eredendő bűn büntetése és ez a büntetés mindenkire, aki megszületik; átszáll. A teremtett ember állapota a szorongás. Így a napi tapasztalat és az Írás.
És akkor jön az ember alapkérdése, ahogy a keresztény narratívában megfogalmazódik – Mit lehet tenni a kiűzetés után? Az idegen káoszban? Mi maradt az elvesztett harmóniából, az ember és Isten kapcsolatából? Reparálható-e Isten és ember viszonya? Reparálható-e az éden? Hogyan teremthető harmónia ott, ahonnan hiányzik az összhangzó értelem? Mit lehet tenni a céltalanság nyomasztó állapotában? El lehet-e jutni a kegyelemig? Van visszaút harmóniához? Jézus válasza – a Földön tanúsított a szeretet-magatartás vezet majd a kegyelemhez, vissza az elveszített természetfeletti harmónia világába. Higgy Istenben és a hit által megigazulsz. Jézusra a hite, a szavai és a tettei bajt, szenvedést és halált hoztak, de ez az áldozatvállalás nem volt hiába – mondják a keresztények – mert a vállalt sorsával a szavait értőn meghalló, megtérő emberek kiérdemlik, hogy megszabaduljanak a bűntől és a bűnt követő örök haláltól. Így lesz Jézus kereszthalála és a megtérés, a szeretet-magatartás, a szeretet kultúra elfogadása az ember megváltása – út vissza a paradicsomba. Aki vállalja Jézus követését az megváltást nyer. A magatartás = kultúra. Aki követi Jézust, az teremti a keresztény kultúrát. És lettek követők. 

A kereszténység az ember egyetemes nagy kérdésére ad relatíve könnyen érthető és a valós problémát kezelő, használható magyarázat kísérletet. Nem választ ad, mert válasz nincs, de minden kritika ellenére mégiscsak előállt egy a szorongást csökkentő konstrukció. Nem ópium ez, mert az csak butít, hanem kultúra, ami célt, értelmet ad, ami a harmónia keresésére, teremtésre ösztönöz. Ez persze sose sikerül teljesre, vagy, ha úgy gondolja valaki, hogy igen, akkor hamar kiderül, hogy tévedett. De ez van. Erről szól az ember története. Erre képes. Sziszüphoszok vagyunk. Mit tud ezzel kezdeni Szicília, a terméketlen bűnök szigete? Nem sokat. A mafia sem az itt említett általános emberi alapproblémát, sem annak, keresztényi interpretációját nem értette. Nem is izgatta. Elvolt a felszín felszínén. Nem a létezéssel járó szorongás érdekelte – eziránt teljességgel érzéketlen volt – hanem az egymást követő helyzetek generálta félelmek kezelte és mást nem. Az élete primitív véres játszmák végtelen sorozata és csak ez. Ehhez alkalmazkodva összevissza vetített és képzelget.  Jézus követését legfeljebb mímelheti, imádkozik, mert fél, hogy kinyírják és vesz egy szentképet a trafikban, amit kirak a falra. És vége. Erőszak és giccs. Nincs tovább. Reménytelenek. Ez nem vezet sehova. Ezért lesznek megválthatatlanok. Nem azért, mert bűnben éltek, a Medicik annyi gazemberséget követtek el, hogy ember legyen, aki leltárba tudja venni, de a Medicik mégsem a véres sárban rothadó hullákkal, kizsarolt pénzekkel, korrupciós mutatványokkal hagytak nyomot maguk után, nem azért lettek valakik, mert hatalmuk volt, hanem mert megteremtették az emberi létezésnek értelmet, formát, az emberi  szenvedésére enyhet hozó reneszánszt. A keresztény ember talán egyik legnagyobb teljesítményét. Azé az ország, a hatalom és a dicsőség, akinek ez sikerül. Mind örökké.

P.S.

A mafia Itália földjén termett, de nem itáliai specialitás. Bárhol másutt is előfordulhat, ahol a hatalmat a kihívásoknak megfelelni nem tudó, beszűkült tudatú, képességhiányos réteg gyakorolja, amelyik képtelen kultúrát teremteni. Nekik nincs nyitva a megváltás felé vezető út. Övék az örök kárhozat. Mert nagy az ő bűnük.