Példaképünk-e Kína?

A cím Kornai Jánosé. (És 2014/08/29, a szöveg). A kérdést Orbán tusványosfürdői beszéde ihlette, abból is az alábbiak.
„… versenyfutás zajlik annak a közösségszervezési módnak, annak az államnak a megtalálásáért, amely a leginkább képes egy nemzetet, egy közösséget nemzetközileg versenyképessé tenni. Ezzel rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, nem liberális demokráciák, talán még demokráciák sem, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország.”

Előre, előre, előre! 
Példaképünk-e Kína? Kornai a válasz megadását egy történelmi áttekintéssel kezdi. A kiindulópontja Mao Ce-tung halála. Kína beindul s jön a csoda. Már 1978-ban 12%-os a növekedés. Bekapcsolják a magánvállalkozásokat, új vállalati formák születnek, reform, reform hátán. És nyitnak. Mindent. A gazdaságot a külső piacok felé, szellemüket a külső tudások felé, határokat nyitnak, az emberek kirajzanak a szélrózsa minden irányába tanulni, vállalkozni, s a szélrózsa minden irányából jönnek az emberek és jön a tőke. A korszak egyik kulcsszava a nyitás. A gazdaságban megannyi ortodox – értsd piacépítő – lépés mondja Kornai. A parancsuralmi rend gazdasága megannyi ponton a növekedést szolgálóan a piacosítás irányában változik. Nem sorolja ide a csoda egyik fő forrását, nevezetesen, hogy miközben rekordméretű a növekedés, a fogyasztás rekordméretűen alacsony és rekordméretűen egyenlőtlen és az is marad. Ez a tervgazdaság sajátja és lehetősége. Van növekedés, azonban ebből a lakosság töredéke részesül. De az nagyon. Előre! Előre! Előre! A nómenklatúra és udvartartása hizlalja az aranytojást tojó tyúkot – saját magát. Helyzetbe hozza saját magát. A politikai rezsimet illetően Kornai azt mondja, a lényeg maradt, ha van változás az legfeljebb annyi, hogy a politikai tisztségviselők, az apparatcsikok összefonódtak az új kapitalista tulajdonosokkal, a technokrata menedzserek csoportjával. A gazdaság dinamikus változatosságát a politika merev változatlansága kíséri.
A kínai csoda nem más – magyarázza Kornai – mint a szocialista gazdaságfejlődés extenzív szakaszának egy változata, ami nem is igazi csoda, hanem az élet velejárója, a tőke állam vezérelte mozgása, a tőke és az olcsó munkaerő sikeres, piac orientált összeillesztése. Piacorientált extenzív növekedés? Változások ortodox, piacépítő eszközökkel? Az értéktörvényt sikeresen működtető kommunizmus? Ez nem csoda? Tágítsuk az időhorizontot. Az első ötéves terv idején – 1953-57 – az ipari termelés évi 18%-kal nőtt, ami csak egy laza bemelegítés volt az 1958-ban bejelentett nagy ugráshoz, amikor is a kiadják a tervet; egy év alatt meg kell kétszerezni az acéltermelést. Mindenki, mindenütt acélt termel, Kína tele van „nép kohókkal”. Mindenkinek otthon van egy kis kohója. Másutt tyúkok vannak a kertvégében, a kontinensnyi Kínában kohók. Közben folyik a harc a jobboldali elhajlók ellen. (Jobboldali elhajló = az tamáskodó értelmiség.) Három év megfeszített munka tízezer év boldogság! – hirdeti a KKP. És mi lesz? Irgalmatlan mennyiségű használhatatlan acélnak indult szemét, az értékes nyersanyag, milliók erőfeszítése megy a pocsékba, a torz voluntarista iparfejlesztés miatt ágazatok sora tönkre megy, abnormális, mindenre alkalmatlan gazdaság, éhínség, nyomor. Majd jön az újabb őrület, a kulturális forradalom, aminek a vége a „négyek bandájának” bukása. Ezt a borzalmakkal teli képtelen korszakot követi a “szocializmus kínai sajátosságokkal” Konai által elemzett periódusa. Az induláskor Teng Hsziao-ping még Maot idézi: „Az igazságot a tényekben kell keresni”. Teng az igazságot a piacgazdaság tényszerű hatékonyságában leli meg. Teng beszéde Mao szavai, Mao szelleme nélkül. Kína elindul a mély fojtó egyenszürkéből az árnyalatok felé, s jön egy-két színes pötty.
Mi ennek az extenzív 2.0 kísérletnek a perspektívája? Kétes – mondja Kornai. Ami egyszer megszületett az egyszer véget is fog érni, ez vonatkozik a Kína extenzív gazdaságfejlődésének jelenlegi szakaszára is, és amikor véget ér akkor jön a drágább/lassúbb intenzív szakasz. Megpróbálhatnak ugyan újabb és újabb rekord méretű beruházási rátával előre menekülni, megpróbálhatnak átalakulni, de szerzőnk szerint ez illúzió. Az ív/ívek és a jelzett perspektíva mindenesetre világos.

Példaképünk-e Kína?
Kornai válasza; nem. Indokol. Nem, mert Kína hatalmas, mi meg kicsik vagyunk. Kínának van óceánja, nekünk nincs. Ott sokféle éghajlat van, sokféle terménnyel, nálunk szerényebb a választék. Ott vannak természeti kincsek, nálunk nincsenek. Ilyeneket sorol fel Kornai. Mi hol értetlenkedünk, hol értetlenkedünk. Az óceán és a változatos éghajlat teszi számunkra tanulság nélkülivé ezt a modellt? De azért vannak lényegi ellenvetései is. A magyar beruházási hányad harmada a kínainak, amit ha a kormány akarna, akkor se tudna a kínai szintre emelni. Stimmel. Vagy azt kérdezi, hogy lehetne nálunk úgy versenyképességet növelni, hogy a kínai szintre viszik le a béreket, az egészségügyet, az oktatást, a nyugdíjakat eltüntetik, stb. Ez nálunk nem megy – mondja – és ebben is mélyen egyetértek. Pontosítok. Ebben mélyen reménykedek. De van-e reményeimnek alapja?

A döglött lovon fordítva
Magyarországon a krónikus válsággal járó regressziós folyamatokkal gyakorlatilag senki se tud semmit se kezdeni. Mára ebből az országból egyszerűen kiveszett minden alkotóerő és kezdeményezőképesség. Nem a tőke hiányzik, nem a nyersanyag, nem az óceán, hanem a gondolat. Nem a történelmi alternatíva hiányzik, hanem a választás képessége. Szemünk láttára veszítjük el kultúránkat. Jóváhagyásunkkal barbarizálódunk.
„Egy ország jövendő útvonala nem jelölhető ki tetszőlegesen.” – int Kornai. Igazsága van. Kijelentésével Orbánnál nyitott kapukra talál. Igazat ad neki. Cinikusan, kegyetlenül, reményfosztóan. Ha egy ország jövendő útvonala nem jelölhető ki tetszőlegesen és ha ez az ország – Magyarország – hanyatlik, akkor programunk legyen a hanyatlás. Orbán nem vitatkozik Kornaival, hanem annak szellemében lép. Amikor Orbán kínai útról víziónál nem Kína piacépítő, ortodox projektjeit álmodja a Kárpátok alá, nem az egyenszürkéből a több szürkét, hanem a posztkommunista családalapú – lásd Magyar Bálint – szisztémát erősítendő szemezgeti az unortodox technikákat. A szürkéket! Egy párt + egy nyomor + egy kiszolgáltatottság + egy elosztás + egy újraelosztás + egy a szép jövő. Azt, amitől Kína sztár, azt Orbán egyszerűen figyelmen kívül hagyja, nem azt veszi észre, hogy Kínában nő a jogbiztonság, a tulajdonok, a szerződések védelme, és ez vonzóvá, növekedésre képessé teszi az országot, hanem azt, hogy ez a félig-meddig barbár társaság is sztárrá bírt lenni ezzel a félig-meddig barbár hozzáállással. Legyünk félig-meddig barbárak és sztárrá leszünk! Ha ide leküzdjük magunkat erre a félig-meddig barbár szintre, akkor helyzetbe hozzuk magunkat. Orbán a Kínai úton jár, de visszafele. Orbánt nem lebeszélni kéne Kínáról, hanem irányba állítani.

P.S.
A barbárság a köznapok nyers, mintázatlan durva minőségére utal. Az illusztrációul szolgáló videót 2008. év május 30-án töltötték fel a youtube-ra. Akkor egy kósza tünet lehetett, mára már tananyag.