Örök visszatérés

Szerző:  Luczifer   Kategória:  ,      5 éve      3002 Views     Hozzászólások kikapcsolva  

Aminek súlya van, annak előképe van. Ami egyszer történik meg, az nincs, az a káosz hozta véletlen. Ami egyszer történik meg, az nem lehet se menny, se pokol, se gyönyörű, se borzalmasan silány, vagy éppen megrendítő, mert értelmetlen. Semmi, a zavarosban.

Allem Zukünftigen beißt das Vergangene in den Schwanz“ 
Friedrich Nietzsche 
Minden jövő a múlt farkába harap

Előkép.
Aminek súlya van, annak előképe van. Ami egyszer történik meg, az nincs, az a káosz hozta véletlen. Ami egyszer történik meg, az nem lehet se menny, se pokol, se gyönyörű, se borzalmasan silány, vagy éppen megrendítő, mert értelmetlen. Semmi, a zavarosban. Hiába volt, nem jelent semmit. A jelentőség a visszatérésben, a mintává válásban van. Az ismétlés minősít. A jelenvaló súlytalan értelmetlenség az őt megemelő múlt nélkül. Ami van, az, az előképei okán van. Aminek nincs múltja az zűrzavar a zárójelben. A világ dolgait, a múlt teszi valósággá. A dolog attól lesz, hogy paradigmába illesztik. Azért születnek a mítoszok naponta, mert így fogalmazza a múlt a jelenvalót. A jelenvaló a múltba kapaszkodik s reménye, hogy ő maga is múlt lehet. Valami. A megtörtént nem profán, nem a hétköznapi múlt találkozik a profán hétköznapi jelennel, hanem az ideális, a mitikus az esetlegességekkel. A múlt nem lehet más, mint mitikus ideál. Magához mér mindent s ezzel mindent megfosztj egyediségétől. Ez van. Vagy egyediség, vagy jelentőség. Mindegy, hogy a jelentőséget adó mítoszainkra, mint égi kreációkra, vagy köznapi mintákra tekintünk, meghatározzák gondolati mozgásterünket. Csak az, és akkor válik valami valóságossá, ha van archetípusa, előképe és csak annyiban, amennyiben ezt az archetípust, előképet ismerjük. Ha nem – nincs. Valóságra csak az ismétlés útján lehet jutni. Az, aki jelentőségre akar szert tenni – mindenki – az nem tehet mást, mint archetipikussá, paradigmatikussá igyekszik válni, a köznapokból átemeli magát a mítoszok, a minták világába. Megszűnik a köznap, az egyediség s jön az ideák világa. Aki magáról – akár csak magának – beszél, az nem tesz mást, mint mintákhoz közelíti magát. A történelmi valóságából kihagyja az értelmezhetetlen „véletleneket”. Az egyedit, azt amit, ha mások észrevesznek, tudnak s értelmezni akarnak, csak gondok születnek. Az élet megtörtént eseményeit sem őrzi meg az emlékezet. Senkié. Semmit. Csak azt, ami előképekkel megtámogatott. Ami már volt, az lehet. Ami nem volt, az nincs és nem is lesz soha. A közösség emlékezete is achistórikus, nem arra emlékszik, ami volt, hanem arra, amire tud. Ez nem erkölcsi kérdés, még kevésbé vétség; ez adottság. Az, az erkölcsi kérdés, hogy számolunk-e azzal, hogy a közösség csak a példaadóra emlékszik, arra, ami példává vált és csak arra, hogy az emlékezőképesség reménytelenül korlátozott, s történelmietlen. Senki sem az eseményekre, a személyiségekre emlékszik, hanem az archetípusokat tartja karban. Ez kell a megmaradáshoz, s nem az, ami volt. A halottak, őssé így válnak és őssé kell válniuk, vagy eltűnnek. Nem a történelem, hanem az a priori él velünk. Az, az erkölcsi kérdés, hogy tudjuk ennek a felelősségét.

Vizsga
Isten halott, az ember magára maradt. El kell viselnie az ezzel járó felelősséget. Ezt egy gyerek is tudja. Minden tett és pillanat az örök visszatérés valóságában méretik meg. Az ember maga lehet a maga menedéke. Ha az ismétlésekben meghaladja önmagát. Ez a feladat. És a leghatalmasabb teher. Majd jönnek a kérdések. Vállalnád-e, hogy élted újból és újból megtörténjen? Akarod-e mindezt még egyszer és számtalanszor újra? Áldod, ha a lét örök homokóráját újra meg újra megfordítják, és az életedet vele együtt? Lennél-e önmagad őse, vállalnád önmagad hagyatékát? Jelentős vagy-e magadnak?

P.S.
Tervezgetem, rakosgatom a blogot. Ha tehetném, újra írnám, amit már megtettem minden posztot, minden rovatot. Matatok. Újra és újra ugyanazt. Mert súlya van? Mert bízom abban, hogy egy véletlen hibát vétek s valami új születik? Aminek súlya lesz? Ami majd ismétlődik?

A szerzőről  

Mindig ugyanazt.