Reneszánsz – vérben és mocsokban

Lorenzo de’ Medici és Savonarola

Ment-e a jók által a világ elébb? A rosszaktól lett-e a világ a rossz? Szemben áll-e a tökéletesség a bűnnel? A jó teremti-e a jót? Mit kezdünk a bűneinkkel és az álmainkkal? Mit üzen a múlt?

Utazás
Utazzunk térben; irány Itália. Utazzunk időben; irány a quattrocento. Amerre járunk városállamoktól  a pápai birtokokon át a nápolyi királyságig szívós szenvedéllyel vívott háborúk, tiszavirág életű ingatag szövetségek, pálfordulások; hitványság és véres erőszak. S mindeközben amerre csak járunk népes és gazdag városok, a kor színvonalát messze meghaladó jelentős ipar, kifejlett pénzgazdálkodás. Ami a városok között van, az van a városokon belül is. A polgárok sodró lendülettel élik napjaikat, köz- és magánfényűzés, pártvillongások, bérgyilkolások, lázadások, szentségtörések, a hatalom igézetében keresztapák vérrel és könnyel írják a történelmet. Bárkivel bármi, megtörténhet. Aki ma az élet körberajongott ura, az holnap utált, száműzött senki, aki a ma rettenthetetlen hóhéra, az talán már másnap gyáván menekül gyilkosai elől. A szerencse forgandó. Mit mondhatunk valami javukra szólót? Idegesíti őket a bugyuta középkor. És! Jó az ízlésük! Ennek köszönhetően a rideg vallásos fundamentalizmust meghaladóan akarják megfogalmazni magukat, igazolni hatalmukat, már, ha épp van. És ezen igyekezetükben teremtenek. Nem is akármit; a reneszánszt.

A nagy dobás
Menjünk közelebb, oda, ahol történnek a dolgok. Az Arnó partja, Firenze. Egy alulról jött, ambiciózus vagyonosodó kereskedő család sikert sikerre halmoz. Posztót adok-veszek. Hátul pénzt kölcsönzünk! Csak tessék, csak tessék! Az üzletet vezető Giovanni de’ Medici úgy él, mint egy tucatember. Topis, öszvéren közlekedik, aki látja álmában sem gondolná, hogy Firenze egyik leggazdagabb emberével találkozott. Jól él, aki jól rejtőzködik, csak szerényen! Nagy tervek és kis feltűnés! – vallja és tanítja. A kis feltűnés megvolt, jöhettek a nagy tervek.
A nápolyi Cossa család peches, a harcokban a vesztes oldalán ragad. A család tehetséges fia, Baldassare katonának tanul, majd pályaelhagyóként kalóznak áll. A politikusi képességekkel bőven megáldott köztörvényes bűnöző ambícióit ez azonban nem elégíti ki, egyházi karriert akar. A Mediciek meglátták az ifjúban a lehetőséget és szponzorálták. A vállalkozás több volt, mint kockázatos, de végül bejött. Baldassare Cossa szépen menetelt az klérus szamárlétráján és amikor már csak egy lépésre volt a pápai tróntól különös szerencse érte, Őszentsége váratlanul meghalt. Bár a sajnálatos halálesetet követően az ex kalózzal kapcsolatban kérdések merültek, de ezeket a kérdéseket senki se akarta megválaszolni. Különben is kinek nem volt könyékig véres a keze? Az immár 23. János pápává avanzsált Baldassare igyekezett elfelejteni a múltat, de tudta mindent nem lehet, mert a hála ugyan nem politikai kategória, de a maffia elvárja az ellenszolgáltatást. Az új pápa úgy látta jónak, ha az, az első dolga, hogy keres egy megbízható bankot és mily’ szerencse, a Mediciek épp ott voltak és így mindjárt meg is bízhatta őket. Róma pénzügyeit a Mediciek kezelik.

A projekt
Firenze régóta nagyravágyó és sikeres. Talán az új Róma akar lenni. A vágyakhoz méretezik terveiket; minden idők legnagyobb katedrálisát akarják felépíteni. Firenze belekezd az új főtemplom a Cattedrale di Santa Maria del Fiore kivitelezésébe. Amikor a Mediciek színre lépnek, akkor már jó száz éve folyik a projekt. A dóm épül, épül, de senki se tudja befejezni, mert senki se tudja, hogyan lehet az irdatlan nagyra álmodott kupolát felrakni. Firenze gazdag és hatalmas, a dóm nem maradhat csonka. Amíg a kupola csonka, addig a dóm Firenze nagyságára nem bizonyíték, csak puszta ígéret. Be kell fejezni! De hogyan? Nagyobb vállalkozás, mint a római Pantheon. Akinek sikerül, azé Firenze. Cosima de’ Medici dönt – megcsináljuk! Mi meg fogjuk csinálni! Azt ugyan nem tudta, hogy hogyan, de mondta. És ezzel a lendülettel bizalmat és lehetőséget adott a morc, ókorkutató zseninek Brunelleschinek, aki majd tizenhat évig! semmit sem árult el a tervéből, csak dolgozott, utasított, számolt, mért, számolt, nyelte a pénzt és dolgozott, dolgozott, de a végére megépült a kupola. 1436-ban felszentelték. Firenze ünnepel, a küldetés teljesítve. Cosima is elégedett, igazolta egyedüli vezetői képességeit. Firenze az övé! Tudta-e a dicsőségben úszó város, élén Cosimával, hogy amikor megépítették a kupolát, nem egyszerűen egy épületet, hanem egy kort zártak le? Tudta a város, hogy nem egyszerűen öntudatot kapott, hanem egy új kor előtt nyitottak kaput? Tudta Cosima, hogy családját a legnagyobb keresztapák világából átemelte a halhatatlanok világába? A firenzeiek és maga Cosima is, értékeikkel tisztában lévő, párját ritkítóan művelt emberek voltak, de ez azért talán az ő fantáziájukat is meghaladta. Mégis ez lett.
A kontextus határozza meg a jelentést. Az épület megvolt, de a kontextus még alakult. A mérföldkő ott volt, de tovább kell menni ahhoz, hogy látható legyen – ez nem egy nagy kő, ez egy mérföldkő.

Keresztapák, zsarnokok, forradalmárok – a kontextus alakul
A Medicik üzletelnek, osztogatnak, harcolnak, szórják a pénzt. A politikai rendszerükben semmi új. A személyes hűségen alapuló kormányzásuk alig lép túl a maffiavilág szokásos keretein – majd csak a korszak végén, I Cosimo nagyherceg használ professzionális közigazgatást. A családból aligha lett volna bármelyikük is több, mint egy nyomorult tucat zsarnok, ha a hatalomgyakorlásuk nem párosult volna minden idők legforradalmibb legitimációs teljesítményével. Nem egyszerűen használták a kor legitimációs eszközeit, hanem alakították azt a teret, ahol uralkodni akartak úgy, hogy uralkodni tudjanak. Nem egyszerűen mecénások voltak, akik egyszerűen kifizetnek ügyes embereket, hogy lássák el őket mindenféle a státuszukhoz illő szokásos pompás jelképekkel. A Mediciek új szimbolikus teret hoznak létre; alkotnak, a maguk képére formálják a világot, új perspektívát, új arculatot adnak az életnek. Új helyet csinálnak a nap alatt. Az értelmes élet lehetőségei kitágulnak, az értelmezési keretek megsokszorozódnak. Minden új értelmet kap. Alakul a kontextus. Az eddigi soványka, kevés színnel festett beszűkült tudatú középkorból át- vagy, ha tetszik, visszavezetik az életet egy fényes civilizáció keretei közé. A Mediciek legjobbjai együtt gondolkodnak koruk kiváló műhelyeivel. Kapcsolatuk nem egyszerűen a megbízó és a megbízott viszonya, hanem jóval inkább az alkotótársaké. Alakul a kontextus. Michelangelónak nem az ipart, a mesterséget kellett és akarták megtanítani, ő azt már tudta, mielőtt megszületett volna, hanem, hogy mit és miért kell faragni. Mi az, ami ott és akkor az élet értelme, mi az, amit létre kell majd hozni, hogy az élet ott és akkor értelmet kapjon. A kamasz Michelangelo erre még nem volt kész, de ott élt a Mediciekkel és magába szívta mindazt, ami a rinascimento, az újjászületés, aminek a teremtésében rá szerep vár. Ez nem ment volna a Medicik nélkül. A teljesítmények pedig előálltak. A kontextus tárgyiasul – mondanánk, ha nem láttunk volna már Michelangelót és ne tudnánk, ezek a szobrok megszólalnak – változtasd meg élted. És a Medicik éppen ezt akarták, ezt a regulázó mégis inspiratív értékteremtést. Nem a „jót”, nem a kezelhető, mintaértékű „jót” keresték, hanem a magával ragadó, karizmatikus „kiválót”. Amiből lesz valami. Ha erre lehetőséget láttak, az emberi „jó” hiányát tolerálták. A Mediciek nem egy leánynevelő intézetben gondolkodtak.

Az általános és a különös
Általános tapasztalat, hogy a zsarnokok barbár kegyetlenségei, köznapi ravaszságai, szeszélyes, kisszerű korlátolt személyiségük beszorítja a társadalmat, zülleszti annak szellemét. Általában ebből élnek és ebbe buknak bele, vagy a beszorítás okozta tehetetlenség mállasztja uralmukat, vagy a beszorítás elleni lázadás söpri el őket. De Itáliában valami egészen más történt, a zsarnokok kora a lángelmék virágkorát hozta, az alávetettek nem vesztették erejüket, hanem megőrizték, sőt megsokszorozták. Fényes sikereket értek el. De! A válság mégse kerüli el őket.  Ezek a zsarnokok nem a pusztításba, az uralmuk szűk levegőjébe buknak, hanem éppen ellenkezőleg, a kezelhetetlen szabadságba. A reneszánsz keresztapáinak, zsarnokainak olyan művek kellettek, amelyek az élet sokkal, de sokkal tágabb, gazdagabb kereteit hozzák létre, mint amiben eddig éltek. Olyan világot hoztak létre, amely keresztény ugyan, de ott a klasszikus, a humanista, a pogány, a barbár vonás is. És mindegyiknek  rendeltetése lesz. Ezt az új világot nem az erények hajtják, nem a gazdasági szükségszerűség és nem is a tömegigény, hanem az ambíció. És ez hozza a válságot.

Lázadás
A reneszánsz forradalma, mint minden forradalom a permanens változások és a szabályszegések története. A régi támpontok fogynak, az újak a helyüket keresik. Változik a jó és változik a rossz. Kell nekünk ez a vallásos fundamentalizmus? Ez lenne az ember rendeltetése? Nem tartalmatlan ez a féldimenziós hitbuzgó rettegés? De ki ez a Botticelli? Mi ez a Vénusz? Mi van ezzel a tavasszal? Mi ez a radikális új? Minek örülünk? Hova vezet ez? Nehéz válaszolni és nehéz a válaszadás terhét viselni. A forradalom fárasztó. A reneszánsz közönsége nem feltétlenül és nem minden pillanatban éli át a lét örömteli szabadságát. Van pillanat, amikor a reneszánsz radikalizmusa nemcsak vonzóan új, de ijesztően idegen is, és ezért veszélyes. Vannak és van, amit a publikum káosznak, hanyatlásnak, veszélyes bűnnek él meg. Nincs min csodálkozni, a reneszánsz mégiscsak a középkori kereszténység biztonságot adó „buborékja” alatt fogalmazta meg magát. Nem helyette, nem mellette, hanem alatta! A világi szabadság az egyház uralma alatt létezett. Nem állt a saját lábán. Kockázatos és félelmes lett volna ezt a buborékot figyelmen kívül hagyni. Kipukkasztani, vagy pláne elhagyni.
Lorenzo zseniálisan tudott élni, mintát adni, sokáig kiválóan menedzselte az újat. De elhanyagolta az üzletet. Akkor bukik, amikor 1. bank forráshiányos lesz, s nem megy se az osztogatás, se a szponzoráció, 2. amikor a publikum elbizonytalanodik, nem tartja vele a lépést, 3. amikor színre lép egy aszketikusságában felizgult hülye pap, s borzalmas képekben festette le a bűnös kort, az élet minden területét elöntő szennyet, vad viharos kicsapongásokat, árulásokat, rászedéseket lát és láttat. A napi beszámolók képeinél csak a mindezt követő, mindezt büntető jövőbeli pokol borzalmasabb. Lesz majd ne mulass, nagy, nagy jajgatás! És mindennek az oka Lorenzo! A látomásoknak mindig jó a piaca, nem volt ez másként ott, Firenzében sem. A szavak hatottak. Firenze már nem élni akart, hanem megbánni. A lelkeket Savonarola uralta. Kérlelhetetlenül, kegyetlenül. A haldokló Lorenzo de’ Medici tőle kérte a feloldozást, de hiába; megtagadta. A reneszánsz keresztapa rettegve hal meg. Firenzében tombol az ellenforradalom. Módszeresen folyik a reneszánsz felszámolása. Mindennek pusztulnia kell. Eljött a szabadság, de a szabadságot követte a szabadság elöli menekülés. Minden világi pusztul. A szerzetes máglyát rakat, s mindent, amit a reneszánsz teremtett erkölcstelennek bélyegez és máglyára vettet legyen az festmény, hangszer, szép ruha, pompás ékszer, antik, vagy humanista könyv a lángok martaléka lesz. Kéjjel vezeti a harcot az életmód forradalma ellen, betiltatja a mulatságokat, a karneválokat. A kontextus leépül. Firenze tisztulási vágyában megtébolyult. Olyan emberek is buzgón égették alkotásaikat, mint Botticelli. Világvége. A város megijedt a szabadságtól, bűnösnek gondolta magát és kereste a tisztulást, a megváltást, de csak a poklot találta. De ezzel nincs vége se a Mediciknek, se a reneszánsznak. Folytatják.

Happy end?  
S jöttek az újak, születtek új próbálkozások, kalandorok erőszak kísérte elképesztő karrierei íveltek fel, amiket erőszak kísérte ugyancsak elképesztő zuhanások követtek, a maffiavilág éli szürke hétköznapjait, mígnem a város elhibázott káderpolitikai lépése következtében a vidéki suttyónak hitt Cosimo de’ Medici előtérbe nem kerül. Firenze vezetői egy olyan figurát kerestek, aki Medici, de, akit irányíthatnak, aki sohase lesz több, mint egy kötélen rángatott, feldíszített báb. A stramm vidéki Medici alkalmasnak tűnt erre a szerepre. Tévedtek. Cosimo komolyan vette magát és telve tettvággyal beleállt a politikába. Szinte halljuk fohászát sors, nyiss nekem tért! Ne hamvadjon ki haszon nélkül e nemes láng … És ez kellett a városnak, ez a lendület. Cosimo Firenzét akarja, a reneszánszt akarja, a hatalmat akarja és ezen akaratok vezérelte buzgalmában a várost visszarántja az anarchiából. Fura helyzet, a város azok közül hív vezetőt, akiket gyűlöl, és az, akit gyűlölnek, megmenti őket, a gyűlölködőket. Súlyos legitimációs deficitekkel indul a dolog. Jönnek a leszámolások, a bosszúk, a népet meg kell vásárolni, egymást követik az ünnepi piár lakomák. A herceg nagy tétekben játszik, családi szövetségre lép a neki védelmet nyújtó Nápolyi királysággal, leigázza Siennát, hatalmas flottát épít, ami biztosítja az ő és városa hatalmát. Firenze anyagilag és szellemileg gyarapodik, újra tényező és mindez megint a Medicieknek köszönhető. Vasari vezetésével Firenze  a művészek és a művészetek paradicsoma és a csúcson kitalálják a dinasztiát dicsőítő kultúrát. A kontextus, a reneszánsz kész. Cosimo elfárad, visszavonul. A küldetés teljesítve.

P.S.
Mit üzen a múlt? – kérdezzük újra –  A legsikeresebb dél-európai modell számos eleme adott, esetleg ők se jobbak a Deákné vásznánál, a teljesítmény viszont sehol. De nálunk még sincs újjászületés. Miért?