Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem

Hétvégi MITEM, last minute színházjegyek

Az átkozott gyötrelem
Karamazov testvérek. A hamburgi Thalia Színház előadása. Bűn és bűnösök. A barbár szenvedély nem ereszt, a kultúra nem fogad be, nem szabályoz, nem támogat. A senki földjén kínban, bűnben. Nincs menekvés, nincs bebocsáttatás. Amit kultúra ad, az csak a bűntudat, amiben reménykedni lehet, az a kegyelem. Az élet szenvedélyes szenvedni akarás.  Hiába épül fel Szentpétervár, Moszkva az orosz lélek a zsigerek diktátumának, az ámítások, a terméketlen vágyak, gyilkos indulatok, ösztönök fogja. Az orosz lélek elvágyik; a városba, az alkotásba, a munkába, a szerelembe, a kötődésbe.  Oda vágynak, ahová nekik nem vezet út. Nekik nincs szerelem, nekik üzekedés van, nekik nincs összeolvadás, nekik egymás húsába vájás van, nekik nincs alkotás, nekik részegség van, nekik nincs nagy álom, mert, ami a nagy álmokból lesz, az a nagy álmok poklai. Nincs a Más és nincs a Másik. Barbárok hasznavehetetlen látomásai vannak. Esélytelen barbárság van. A többi önámítás. „Das ist das Paradies!” – ismeri be az előadás végén Dimitrij Karamazov. A függöny lemegy. A színpadon nem a Karamazov testvérek sztoriját láttuk, hanem a lelküket. Nem tudnak mást csinálni, mint megéneklik a kirekesztett barbárok zabolázatlan vergődéseit. Talán ez enyhet hoz. Német fénytörésben Dosztojevszkij, avagy az oroszok és a németek nagy egymásra-pendülése. Hüledezek.

A szerelem örök
Másnap a Szentivánéji álom. Grúz fénytörésben Shakespeare. Semmi sem ugyanaz. Úgy néz ki, mintha, minden a helyén lenne, de nem. Nincs vígjáték, tragédia van. A kezdet; fiatalokat hajtja a vérük, ők meg egymást. Összevissza. Hogy másképp? Féltékenyek, elhagyatottak, reménytelik. Jön a Szentivánéji bűbáj s vele a nagy szerelmeskedések éjszakája. (A nézőtér irigykedik.) Reggelre váltás, mindenki, megtalálja a párját. Irány a normális kerékvágás. (A nézőtér megnyugszik.) Igen, de! sohasem szabadulhatnak attól az éjszakától, attól a szerelemtől. Álomnak mondják s talán annak hiszik is, de nem álom volt, hanem a Szerelem, ami nem ereszt. Örök szomorúság annak a boldog éjszakának az ára. (A nézőtér emlékezik és sóhajt.) Ez a fiatalok tragédiája. Mellette, utána Oberon tragédiája. A meglett férfi magabízón leckéztetni óhajtja engedetlen feleségét, beleszeretteti a szamárfejű Zubolyba. Hehehe! A durva tréfa visszafele sül el, Titánia megtalálja élete nagy szerelmét. Oberon a nagy vesztes. Főbe lövi magát. (A nézőtér csak néz. Ezt nem hitte volna.) Mindez benne van az eredetiben is, de én eddig ezeken átsiklottam. David Doiashvili nem. Nála a pont. Jobb, mint az eredeti. A darab, már megy, megnéztem egy-két kritikát. Erről az egészről nem vesznek tudomást. Ez se kis teljesítmény.

Szerelmes egerek
Csehov ír egy szatírát/komédiát; a Sirályt, a bécsiek előadják. Csehovnak és a bécsi Burgtheaternek elege lett a teljesítmény nélkül nyugdíjba vonult, hasznavehetetlen – itt és most – orosz középosztályból.  A Mester erős képlettel indít; anya, szeretője, a nagyra hivatott, töprengő ifjú és annak szép szerelme + a slepp. A nagy feszültségpotenciál nem szül semmit. Pusztán ígéret marad? Lelepleződik? Rosszabb! A képlet átcsap önmaga ellenkezőjébe. Az ifjú nagy tehetség; egy hülye, szép szerelme a butuska középszer, a nagy színésznő; egy ripacs hisztérika, a nagy író egy közhelygyűjtő, közhelygyáros. Mindenki szerelmes, vagy szerelmes akar lenni, de senki se abba, aki belé szerelmes. Az előző este ez a kuszaság együttérzésre alkalmas meleg, emberi volt, most lenézendő szánalmas.  Semmivel se tudnak semmit se kezdeni. Soha semmi nem változik. Hetek, évek múlnak, de ez az önző képességhiány újratermelődik. Mindig azt magyarázzák, hogy ez nem tetszik nekik, de kételyeink vannak a szavaik őszinteségét illetően. Úgy látjuk, hogy jól érzik magukat. Csak dumálnak. Tetszik nekik feleslegesnek lenni. Az életük nem „van” nem „legyen” hanem a tanult tehetetlenség talaján született felelőtlen bambaság. Hivatásos senkik. Védett disznók a kor wellness pocsolyájában. Csehov szatirikus íveit kíméletlen tökéletességgel hozza a Burgtheater. Először értetlenkedek, zavarban vagyok, majd megadom magam, követem őket, hogy végül tessék. Nagyon tetszik. Nem óvatoskodnak. Semmi sajnálat, semmi együttérzés, röhögjük ki ezeket. Vessük meg őket! És, ha te nem ezt teszed, hanem velük mész magadra vess. Mi szóltunk! Ezek hülyék!

P.S.
Pazar előadások. Annyi izgalmas, értékes művészi teljesítmény, annyi felfedezés, precízen végigvitt inspiratív gondolat, leleményes kép, bevésődő élmény, ami hosszú időre elegendő téma lenne. De nem lesz, mert erről senki se beszél, a nagyérdemű semmit se tud. Csak az, aki ott volt. A többieknek a csönd, a dudva, a muhar, a lehúzó gaz, az egybites politika. Az élet nem áll meg, az ilyen produkciók megszervezik a maguk pályáját, legfeljebb másutt, másoknak, nélkülünk. A részvétel nem kötelező.