Európa lichthofja

Aki összemossa az elmúlt huszonöt évet, az semmit se ért! – ekként Bokros Lajos. Én nem az elmúlt huszonöt évet látom összetartozónak, hanem az elmúlt százat. Mit gondoljak magamról?

Európa lichthofja
1920. Kezdődik a 20. század. Egy riadt tekintetű kisfiút kézen fog az alacsony, köpcös édesapja és leplezetlen büszkeséggel elindul vele az iskola felé. Amire felnősz, itt egy szebb világ lesz! – mondta a boldog apuka, biztatandó magát és fiát. Nagyokat léptek előre. Apuka megígérte, de egyelőre semmi, pedig ennél nagyobb már nem igen leszek – morfondírozott jó hetven évvel később az egykor riadt tekintetű kisfiú egy Balaton felvidéki kis ház teraszán. A hőség rekkenő,a teraszon asztal, rajta kockás terítő, egy kancsó szürkebarát, két pohár. A kövön kutyák várják az enyhet adó estet. A 20. századnak már vége volt. A változás ígért ideje lejárt. Itt minden idő ugyanazt hozza. Menedék verziók– forró nyárban, terasz, fröccs, majd a jeges tél, fűtött konyha, körtepálinka. Itt az élet remek. Tágítsuk a horizontot.
Induljunk ki abból, ami mindenkinek menni fog. Helyezzük a középpontba a magyar embert. Ne az egyes embert, hanem a maga teljességében a csoportot, annak minden tapasztalatával, tudásával, ismeretével együtt. A csoportot, ami az elmúlt száz évben túlélt világégést, pusztító frontokat, kegyetlen fosztogató hordákat, álomittas forradalmakat, vérgőzös ellenforradalmakat, megtorlásokat, fájdalmas, csonkoló kivándorlásokat, és a sokadszor újraélesztett remény sokadszori elvesztését. Ez a magyarok csoportja, akik mind a mai napig, felmérhetetlen vesztességeik és csalódásuk ellenére megőrizték, a megmaradni, sőt a fejlődni akarás vágyát. Itt. Az eszmék és a lelkiismeretlenség tengerében. Ha ezzel megvagyunk, tegyük ugyanezt a kelet-közép-európai emberrel. Képzeljük azt, hogy amit eddig képzeltünk az =Kelet-Közép-Európa. És vegyük észre, és egyben tudomásul, hogy ezeknek Kelet-Közép-Európát alkotó, sok nyelvet beszélő közösségeknek ugyanabból a kübliből méretett az élet, mint nekünk. Különböző államokban. De ez utóbbit kezdjük ne halálosan komolyan venni. Főleg ne, mint mentsvár, oltalom. Az okokról alább. A nemzetet meg kezdjük lazán, magától értetődőnek venni. Csak semmi rágörcsölés. Dunának Oltnak egy a hangja. Engedjük meg a hasonlóság-észlelés szabadságát. Nem könnyű, de így látjuk a tágan vett önmagunkat.  Akkor a téma:

Az egy főre jutó GDP dollárban, a Maddison Project adatai. A hiátusok ellenére a kép világos. Van, egy Nyugat-Közép-Európa, ami belülről vezérelt centrumként megy előre, és egy Kelet-Közép-Európa, ami egy tömbben akadozva mászik, csimpaszkodik, kapaszkodik. De leginkább lemarad. Az olló nyílik, csak nyílik. Néha valamelyik csapat úgy gondolhatja, hogy …, de aztán jön a korrekció, az eszmélés és az ébredés – nincsenek csodák. A precíz könyvelés hívei azzal vacakolnak, hogy a két háború között kisebb volt a leszakadás üteme, a régió bajai így náluk későbbről eredeztethetőek. Ők szakaszokat mutatnak fel, és szerény különbségekből vezetik le a nagy Mást. Látom, amit ők látnak, de nekem nem ezek a  különbségek szúrnak szemet, hanem a trendek. Az, hogy tök mindegy. Tök mindegy, hogy mi van, mindegy, hogy ki kit száll meg, mindegy, hogy ki vezényel, és miért, itt szinte egy paradigma-érzéketlen lineáris trenden ülve – lemaradunk. Ez tesz minket lichthoffá, és Európa lichthofja erre képes – az ábrándos lemaradásra.

Jelolvasás
A kiváló Jánossy Ferenchez, a gazdasági trendek egykor iskolateremtő kutatójához fordulok. A trendvonal: nem agyrém – írja – de nem is fátum. (…) Lassan feledésbe megy az a tény, hogy a gazdasági fejlődés igazi hordozója maga az ember, … és gyakran már úgy tűnik, mintha a haladás ütemét döntően az egyre tökéletesedő gépek elterjedése szabná meg. (…) Mi azt az álláspontot képviseljük – magyaráz Jánossy – hogy e kölcsönhatáson belül a döntő összetevő mindenkor a munkaerő fejlődése és ezért valamely ország gazdasági fejlődése végső soron (…) a munkaerőben rejlő adottságok kibontakozásától függ; hiszen a társadalom (…) végül mindig újból és újból előteremti a munkaerő mindenkori fejlettségi szintjének megfelelő termelési eszközöket.
Miért porolom le Jánossy 1975-ös könyvét? Egyrészt mert Jánossy rendteremtő erővel kínálja a trendek értelmezését, másrészt mert így jelezhetem, hogy a kultúra – minták értékek, tudások, rutinok, stb – minősége a fejlődés meghatározó keretfeltétele, és ez gondolkodásunknak korábban is része volt. Tudtuk. És mindenki tudhatta. Aki akarta végiggondolhatta. Én a Dimitrov téren – ha volt rá érkezésem – a nagy előadóban azt hallgattam, hogy a termelőeszközök fejlődése meghatározza a termelési viszonyokat. Az állítás nem nélkülöz minden alapot – teszem hozzá most. Ugyanakkor egy kisebb előadóban Jánossyra hivatkozva azt mondták, hogy a társadalom kultúrája határozza meg a termelőeszköz választását, fejlesztését, végső soron a haladást. A háborúk és egyéb kataklizmák után ezért áll vissza a fejlődés a korábbi szintre. Mert a kultúrát az élők tovább viszik, újraélesztik. És ez az állítás sem nélkülöz minden alapot – mondtam akkor is. Harmadrészt azért hozom Jánossyt, mert így egy független, a ma ügyeiben nem érintett tekintélyt és vizsgálati módszerét hozom be, amitől az objektivitás erősítését remélem.
Nos, ha Jánossy fejlődéselméletének van némi alapja – van – akkor a trend vonal a modernizációs felzárkózások ütemét sejteti. Az itt jelzett gazdasági lemaradás egyéb kulturális, rendszerbéli lemaradásokat is jelez. És jön a kérdés, milyen ez a kultúra, amit jelezve látunk? Olyan, ahol az élet főszereplői besétálnak /belovagolnak/beautóznak az államba és váltakozó tartalmakra hivatkozva kisajátítják a lehetőségeket. Akadt, aki a nemzet dicsőséges győzelemre vitelét ígérte, mások a világproletariátus vezette boldogságos osztályharc helyi megvívásával tápláltatta a belé vetett reményt, aztán jöttek, akik az örök biztonságot kínálták a hatalomért, a szabadságért, de alighogy kimondták és hinni kezdtek nekik, minden bizonytalan lett és átadták a helyüket azoknak, akik a történelmi vágyak révkalauzaiként a Nyugathoz való nagy csatlakozást ígértek. Majd ők! Itt kezdődik a történelem! Egyikből se lett semmi. Csak a monoton leszakadás. Ígérgetés, kisajátítás és kudarc. Itt száz éve ez a kultúra írja a forgatókönyvet. Ez megy. Sose válik be, de itt ehhez ragaszkodnak. És mindig, mindenütt az élen az állam! Onnan jön  a szöveg, ahol hallgatni kéne. Az nyír ki, amiben bízva bíznak. A láncokba kapaszkodnak. Olyan ez a kultúra, ahol az ambíció  maga alá gyűri a gondolatot. Azt nyírják ki, ami menthetne. Röviden: kényszeres.

Paradigmaváltás = a nyugatosodás vége?
Egy kataklizmát követően a gazdaság/társadalom akkor tekinthető 1. gyógyultnak, ha a krízis okozta beszakadást követő regenerációs növekedés visszaáll az eredeti trendre. 2. akkor tekinthető sikeresen paradigmát váltónak, ha a regeneráción túli időszakban, a korábbit meghaladó, meredekebb növekedési pályára áll. 3. akkor van hanyatlás, ha a gazdaság/társadalom képtelen legalább a válságot/kataklizmát megelőző növekedési pályára állni.
Minőségi változás a 2, 3, esetben van, amikor a trend megtörik. A második háború után ez látszik a németeknél, és ’89 után a Kelet-Közép-Európa beszakadását követően a lengyeleknél és nálunk. A lengyeleknél jön a csoda, akik nem egyszerűen regenerálódnak, hanem dinamikát váltva egy valós felzárkózást vetítenek előre, és ott vagyunk mi, mint a negatív csoda, akik leragadunk. A száz év, a huszonöt év egysége és vége./?

Szűk látószög téves diagnózis.
Bokros Lajos az És-ben értékeli a 25 évet. A ’89 utáni időszakot nézve örül az Antall csinálta kormányzásnak – épül az új világ! Egykori miniszterelnökével, Hornnal is elégedett, akinek a teljesítményénél csak a maga tizenegy hónapos pénzügyminisztersége tetszik jobban, amikor is nehéz szülésként jöttek a megszorítások, majd kisvártatva lemondott és ment. Valahova. Tanácsokat adni. Elmondása szerint eddig tartott a sikeres rendszerváltás, amit az első Orbán kormány – pangás 1.0 – időszaka követett megalapozva a Medgyesi/Gyurcsány/ Orbán márkanevekkel jelzett krónikus hanyatlás korszakot. Pangás 2.0 Orbán e versenyben nála mindent visz. Nálam befejezi száz év felesleges ábrándozását és színt vall.
Bokros Lajos úgy látja, hogy egy sikeres paradigmaváltást követően sorozatos rossz döntések válságba vitték az országot. Én úgy látom, hogy egy műkedvelő dirigálta, felében, harmadában véghezvitt rendszerváltás nemhogy segítette volna a modernizációt, de még rontotta is az esélyeit. Az én szememben a megmaradt és új perspektívákat kapó, a fejlődést blokkoló mélystruktúrák kényszerpályáján már csak katicapötty a kínosan szerencsétlen döntések sora, amik mára kilátástalan zsákutcába navigálták az országot. Bokros Lajos úgy látja, hogy a nyolcvanas években beindult valami, ami a kapitalizmus – magántulajdon + piacgazdaság – felé tolta az országot. Úgy látja a mélystruktúrák megroppantak. A beindulást én is látom, a roppanást nem. Én úgy látom, hogy ezek a mozgások alárendelt pozíciókban maradtak, majd legyőzettek. Az alulról jött kapitalizmus – innen kell jönnie – nőtt, de nem igen nőtt túl valamilyen második gazdaság kiegészítő szerepkörén. Az első gazdaság nagyot változott, kialakult egy nem szocialista, privatizált zóna, de ez nem kapitalizmus abban az értelemben, ahogy szerintem a kapitalizmus kinéz. És, hogy őszinte legyek még abban sem vagyok biztos, hogy ez zóna a kapitalizmus felé ment. Az okok; 1. mert hiányzott a piaci koordináció. Ami vezényelt az a tőke – megjelenési formáját illetően a pénz és a kapcsolat. Nem az eladók és a vevők versenyeztek, hanem a tőke – a pénz és a kapcsolat tulajdonosa – közölte igényeit, ami aztán kielégítést nyert. 2. mert a modern kapitalizmus alapja az intézményekbe vetett bizalom. Ez pedig nem volt. A tulajdonviszonyok személyközi viszonyok mentén alakultak át, a tőke frissen alakult klubokban letárgyalta a bevásárló listát, a nómenklatúra – ugyanott, ugyanúgy – személyes viszonyok mentén tette ugyanezt s liferálta át magát az új érába. Ott voltak az új intézmények, ebben Bokrosnak igaza van, de bent a teljesítményt semmibevevő, modernizáció ellenes mélystruktúrák, a stratifikált, a hierarchikusan rétegzett szerkezetek domborítottak. Akkor is, ma is. Az új intézmények nem igen voltak többek, mint a régi ügykezelés homlokzatai. Nem bízott bennük senki csak a nómenklatúra. És mindenki alappal tette azt, amit tett. 3. Ahhoz, hogy a piac koordináljon, ahhoz szükség lett volna, a sokak számára biztosított intézményesített átláthatóságra, ami lehetővé tette volna, hogy a szereplők racionálisan dönthessenek. De ilyenre én nem emlékszem és arra se, hogy sokan lettek volna valós döntési helyzetben. Én arra emlékszem, hogy az előnyt a jól elkapott idő és a mázlis hely határozta meg, nem pedig a piacismereten alapuló racionális kalkuláció. Aki labdába akart rúgni, annak nem a piacot kellett figyelnie, hanem tőkék igényei nyitotta réseket. És érdekkijárni!  Ároptimalizálás? Határköltségek? Eredmények tervezése? Teljesítményelvárás? Ugyan. 4.  Teljességgel hiányzott a pénzpiaci szereplők korrekciós, a piac intézményét óvó tisztító aktivitása. Bizony Lajos! Valaki vett valamit valamennyiért, valaki eladott valamit valamennyiért, valaki jól járt, az állami bank meg finanszírozta. Az a bank, amit a folyamat végén meg majd lehetett konszolidálni. Stb, stb, stb. Ez volt. Kár tagadni. A magánosítás megtörtént a piacosítás nem. A világban pedig kapitalizmus volt, aminek alapja a piac. Innen jön a versenyképesség. Nem a magánosítástól. A magánosítás piaci koordináció nélkül versenyképtelen konstrukció. Valami nómenklatúrás feudalizmus, aminek a fejlődési iránya a maffia. Nálunk ez ment – a magángazdaság piac nélkül. Hol itt a reményteli jövőt megalapozó hőskor? Nem az volt.

Kongresszusi jelentés
Bokros Lajos szerkezeti reformokat szorgalmaz, de közben olyan, mechanizmusok felett siklik át, olyan akciókat hagy jóvá, amelyek végső soron megerősítik, azt amit éppen változtatni kéne és amin ő maga is változtatni óhajt. Ez nagyon zavar. Helyenként olyan, mint egy kongresszusi beszámoló. Csak nincs hozzá ingyen büfé. Az átalakulás gondjait például nem a fenti deficitekben, hanem a felvilágosításra képtelen politikai osztály és a felvilágosodásra képtelen szájtáti nép dihotomiájában látja. Idézem 1.0 „ a tágabb politikai osztály ismét elfelejtette elmagyarázni a tömegeknek, hogy mit jelent a kapitalista piacgazdaság és a képviseleti demokrácia: elsősorban kemény munkát, versenyképességet, állandó tanulást, kitartó erőfeszítéseket, és ami az egyik legfontosabb: valódi társadalmi szolidaritást. Idézem 2.0 „Már 1990-ben megfogalmazódott az, az igény, hogy legyen gyors felzárkózás. Az új vezetők közül … kevesen ismerték fel, hogy a nyugati életminőség, nyugati munkakultúrát, nyugati termékminőséget, munkaintenzitást, tudást, és piacképességet igényel.”
Hol volt ez az ember? Hol? A nómenklatúra – nála a politikai osztály – nem kapitalizmust akart, hanem túlélni, nekik a rendszerváltás nem evangélium volt, hanem végítélet. A politikai osztály nem építkezett, hanem a válságában úszva  az éppen meghaladni rendelt stratifikált világ – az egész évszázadot jellemző hierarchiára épült rétegzett társadalom –  roncsaiba kapaszkodva kárt mentett.  Ugyanez  másként. A történelmi feladat az lett volna, hogy egy modern, funkciókra épülő rendszer felé mozduljon az ország, ahol az érdekek érvényesítése a piacon mért teljesítményen és nem tárgyalókban lerendezett érdekkijárásokban valósuljon meg. Ezek tartottak volna felvilágosító szemináriumokat? Miről? És kinek? Megcsinálták, amit nagyon muszáj volt és átültek.
Ugyanakkor a kapitalizmus beindult. Abban az időben, amiről beszél, zümmögtek a garázsok, a pincékben a kattogtak a gépek. Felgyűrt ingujjban viseletes kocsikra támaszkodó vállalkozók tervekkel telve kalkuláltak, alkudoztak. Naivan, de ezt tették. És güriztek. Aki érzett magában spirituszt, a beleállt a munkaalapú vállalkozásba – hogy mondjak valamit a ma fülének tetszőt. A kapitalizmus főszereplője pedig ez az ember, nem a nómenklatúra fel- és megvilágosult aparátcsikja, hanem a magát meg nem adó, megszállott, gondolkodó, küzdő ember, aki, ha elbukik, feláll és az önpusztításig serény. Ők hozták egykor Angliában a kapitalizmust, ők tartották és tartják életben  ma is az USA-ban. Zümmögő garázs és benne az önállóan gondolkodó ember nélkül nem lett volna Facebook, Apple, Google, Microsoft. És ez az ember nálunk is belendült, de vesztett. Miért? Például azért, mert az előnyöket, lehetőségeket gazdaságon kívüli – unortodox – eszközökkel osztották el. Vérükben a Kelet! Volt, aki “egyszer csak” bagóért hozzájutott eszközökhöz, amit “egyszer csak” árában eladott és már kezdhette is a gondtalan életet. Volt, aki “egyszer csak” kapott VIP hitelt, volt, aki  csak úgy jutott forráshoz, ha bevállalta a 10% jattot és a horror kamatot. Volt, aki széles hatáskörű szerv vezetőjeként “egyszer csak” hagyta a piacokat csempészek, csalók martalékául, ebek harmincadjára, és nagyon jól járt. Forráshiány következtében ágazatokat mentek tönkre, miközben isten tudja, hogyan szervezett csoportok jutottak annyi pénzhez, amennyit egy vállalkozó az összes trükkjét bevetve száz év alatt se kapart volna össze. Volt, aki támogatásokat ítélt ide-oda, de főleg oda, ahova a visszavonulását tervezte, volt aki nagyvonalúan hitelezett, akinek ma visszahiteleznek, aki háttérvállalkozásokat csinál, belebukik és jobban él, mint előtte, volt, aki … Itt azt mondani, hogy a kapitalizmus azért bukott, mert nem volt kellően felvilágosult a nép – meglepő. A kapitalizmus jött, látott és vesztett.
A döntési pozícióban lévő magyar nómenklatúra perspektívátlan önzését, történelmi alkalmatlanságát bizonyítja az, az egyszerű tény, hogy amíg a lengyelek előremennek, a többiek legalább nagyjából visszakászálódnak oda, ahol voltak, mi meg még regenerálódni se tudunk. A nyugatosodásként elkönyvelt – a lemaradást egyébként konzerváló ’68-’89-es – trend ma már csak merész álom. Magyarul a mérsékelt lemaradás is álom! Ami egykor elképzelhetetlen volt, az ma a valóság. Olyan valóság, aminek nem volt alternatívája.

És ebben hősünk Bokros Lajos is részt vállalt. A száz éve tartó reménytelen húzd meg, ereszd meg, megszorítom, elengedem, így se jó, úgy se jó, a szerkezet viszont marad forgatókönyvből hősünk is vállalt egy megszorítós etapot, amit ma csodának lát. Pedig abban a 11 hónapban nem történt más, minthogy menetrendszerűen megszorítások jöttek, majd lelépett. A kultúra meg maradt. A kötelező magánnyugdíjrendszerre úgy emlékszik, mint egy igazi, a piac irányába tett reformlépésre, amit én képtelen vagyok annak látni. Szerintem ugyanis az ténylegesen nem volt más, mint, hogy gazdaságon kívüli – unortodox – eszközökkel létrehozott egy olyan intézményt, ami lyukat ütött a nyugdíjkasszán és vele költségvetésen. Egyre combosabbat! Ugyanakkor a pénztárak által begyűjtött források elköltésére nem volt lehetőség. Nem voltak forrásokra éhes megbízható piaci szereplők. Se egy Google, se egy Apple, de még egy Facebook se. (Az okokat lásd fent.) Amit a magánnyugdíjpénztárak az általuk begyűjtött pénzen megvehettek, az nem volt más, mint a magánnyugdíjpénztárak által okozott hiány pótlására kibocsátott állampapírok. Horror! Abból a hiányból éltek, amit ők generáltak! Magánosítás piac nélkül! 2.0 Elindult a növekedés! – mondja Bokros Lajos. Ebben első ránézésre igaza van, de ha szélesebbre nyitjuk a vizsgálódás látószögét észre kell vegyük, hogy az itt tapasztalt növekedés, legfeljebb a rendszerváltás kataklizmáját követő regenerálódási folyamat része, és ennél nem több, nem egy új trend indulása. Ez utóbbiról akkor beszélhetnénk, ha a növekedés előző trendjét meghaladta volna. De még rá se állt! Még a közelében se került. Növekedés volt, de semmi bizonyíték arra, hogy ez egy új növekedési pálya lett volna. A lengyeleknél – lásd fent – más a helyzet. Ők trendet váltottak. Elérték és tartósan meghaladták az előző növekedési ütemet. A másik bajom, hogy Bokros Lajos megfeledkezik arról, hogy egy olyan szerkezet kezdett növekedni, amibe a megszorítások valamelyest élet leheltek ugyan, de, amikor megmozdult irgalmatlan mennyiségű forrást igényelt. Bokros Lajos teljes joggal bírálja a későbbi miniszterelnököket és ellenzéküket. Úgy pakoltak rá rossz döntésekkel a rossz szerkezetek okozta bajokra, hogy a konkurencia se tehette volna jobban. Szirén hangoknak és maguk csinálta kényszereknek engedtek, ahelyett, hogy …

P.S.
Áh! Mindegy. Nincs jelentősége. A magyar társadalmat ezek a kérdések már nem foglalkoztatják. Tulajdonképpen engem se. Vége. A ma/tegnap döntéshozói, döntéshozók akarnak maradni és befejezik azt, amit elkezdtek. A köz, a döntések elszenvedője meg kivándorol, vagy tévét néz. Lapoztak.