A pokol közepe

Tegnap egy barát jóvoltából abban a szerencsében volt részem, hogy az itteni első vetítésen láthattam Nemes Jeles László filmjét, és hallgathattam végig aztán egy beszélgetést a rendezővel, illetve a film egyik producerével, Sipos Gáborral.
Az elmúlt hetek-hónapok díjai miatt nagy volt bennem a kíváncsiság a filmmel kapcsolatban. Persze az ember ilyenkor nem tudja levakarni magáról azt, hogy rögtön elvárásai is legyenek, már csak a téma miatt is, mégis igyekeztem ezeket a szorongó elvárásokat háttérbe szorítva egyszerűen kíváncsinak maradni.
Ez a pokol közepe, mondta Nemes László rendező a film utáni beszélgetés legelején, és ennél egyszerűbben talán nem is lehet meghatározni azt, amit a vásznon láttunk. A pokol Auschwitz-Birkenau megsemmisítő komplexuma, az a hely, amit nagyon pontosan Halálgyárnak szokás emlegetni.
Azt hiszem, mióta a film a figyelem középpontjába került, nagyon sokszor hallottam már, hogy Auschwitz unalmas téma. Hogy most már elég, mindenki mindent ért, megöltek ott egy csomó embert, értjük, haladjunk tovább, régen volt, máskor is volt, lesz is még. Közben meg, a Saul fiát látva megerősödtem abban a hitben, hogy fogalmunk sincs arról, mi történt ott. Nem tudjuk, mert nem merjük tudni, mi történik a pokolban.

Nemes László Pécsett

Hol is kezdjem? Legszívesebben annyit írnék csak a filmről, tessenek szépen elmenni és megnézni, mert mit írogassak én róla, a film látvány, hang, vágás, színészi játék, kamerakezelés ésatöbbi. De mégis.
Kezdjük a látásmóddal. Ha azt írom Nemes László koncepciója újszerű, nem mondtam még semmit. A helyzet az, hogy van valami, amit látunk ebben a filmben, és az a valami az iszonyatosan kevés vizuális információ. Két órán keresztül tulajdonképpen nem látunk mást, mint Saul arcát, olykor a tarkóját, és azt a kevés, nagyon kevés dolgot, amit ő néz, amire fókuszál, és ami tulajdonképpen kizárólagosan a gyermekkel kapcsolatos teendők. Minden más, ami körülötte zajlik, az egész embertelen gyilkolási mechanizmus a háttérben történik, a kamera számára fókuszon kívül.
A film sajátos képi világához azonban tartozik egy inverz hangvilág. Saul éles, fókuszpontba helyezett arcához szinte alig tartozik beszédhang, a homályos háttérhez viszont hangok ezrei társulnak. Hallani halljuk a gyilkolás és megsemmisítés minden stációját, látni azonban nem látjuk. (Vagy alig.) A holttestek, a tűz, a hamu szinte alig mutatkozik, a kamera nem időzik rajtuk, mert már Saul sem látja mindezt.
Azt hiszem, a film igazi újdonsága, és egyben nagyszerűsége is az, hogy első pillanattól fogva munkára kényszeríti a nézőt. Az emberi agy fókuszálni akar a homályos háttérre, reflex ez, gondolom, és ha ehhez kép nem áll rendelkezésre, akkor abból dolgozik, amit kap. A hangokból, az arcokon tükröződő tehetetlenségből és fásultságból építi fel a poklot önmagában.
Auschwitzot nem lehet megérteni, mondja Heller Ágnes, és ebben igaza van, de azt hiszem, az emberi gonoszságot ennek ellenére is érdemes megpróbálni. Ha lehet. Nemes a beszélgetés során azt mondta, nekem kicsit Hannah Arendt egyik gondolatára rímelve, hogy az a kérdés foglalkoztatta, meddig van meg az ember fejében a párbeszéd, hogy amíg dönteni tud, amíg megvan rá a lehetősége, addig hogyan és mi alapján dönt.
A film azonban nem csak koncepcióját tekintve, hanem technikailag is bravúros. Hagyományos filmre készült, ami, azt hiszem, rendkívüli szigorúságot és koncentrációt kívánt meg az egész stábtól, hiszen egyrészt a nyersanyag valóban nem volt véges, tehát próbálni kellett, nem lehetett sok kamerával dolgozni, kidobálni este, ami nem kell, szerkesztgetni kicsit a fényeken, ésatöbbi. Amúgy elgondolni is alig tudom, ez mit jelentett mondjuk a főszereplő Röhrig Gézának, aki ezek szerint a forgatási napokon végig az arcától hatvan centire működő kamerával nézett farkasszemet.
A főszereplő. Aki tenni akar, azt Isten is szereti. Én a főszereplő megtalálásáról ezt tudom mondani. Iszonyatos szerencse, lehet, de az is, hogy van ebben valami sorszerű. Nem tudom elképzelni, Saul lehetne más is. Nem lehetne. Ezen most akkor lehet gondolkodni, de nem kell. Hogy kap-e díjat ezért az alakításáért majd a színész (aki nem színész), azt nem tudom. Azt tudom, hogy az én retinámba örökre beleégett az arca.
Sok dologról lehetne még írni, de talán a film morális vetületét nem érdemes kikerülni. Van egy érdekes párbeszéd a film végén. Az egyik társa azt mondja Saulnak: Te elárultad az élőket a holtakért. Ez egy nagyon súlyos vád, nem csak a koncentrációs táborban, hanem egyébként a nagyon is az élőre, az életre koncentráló zsidó hagyomány szerint, mely az élőt és a holtat szigorúan kettéválasztja. Saul erre nagyon bölcsen azt mondja: Mind holtak vagyunk.
Azt hiszem, ez erkölcsi szempontból fontos momentuma ennek a filmnek. Megmutatni, hogy a pokol közepén is, az embertelenség közepén is, megmaradhat az emberség szikrája, alapja odabent a lélek mélyén. Saulban csak annyi emberség marad, hogy el kell temetni a fiát, a társaiban meg csak annyi, hogy nem ölik meg, nem jelentik fel. A pokolban nincsenek hősök, és soha nincs happy end. Végül mindenki, aki oda kerül, ugyanúgy ég el. Az emberiség örök égő áldozata marad a holokauszt.
Bár nem könnyű, vasárnapi szórakozás, örülök, hogy ez a film megszületett, és mérhetetlen büszkeséggel tölt el magyarként, hogy egy magyar rendező készítette el ezt a filmet. Nemes László kiváló rendező, és nagyszerű, érző, gondolkodó ember. A tegnapi beszélgetés során az is világossá vált, hogy ebben a filmben nagyon sok év nagyon sok munkája van benne, de hihetetlenül szimpatikus módon ebből szinte minden a háttérben tudott maradni. Remélem, még sok filmet rendez majd.