Két paradicsom között

Az élő történelem a jelen a múltba visszanyúló szövete. Nem a múlt terjed a jelenbe, hanem a jelen nyúlik vissza a múltba. Ez fontos. A visszanyúlás, a vissza nem nyúlás alternatívája a mienk. Ez a lehetőségünk. Ez a szabadságunk. Akkor is, ha nem élünk vele.

A 13. emelet programjának nagyjából a feléhez érkeztünk. Ami megvan; a hódoltság idejétől Horthyig, egy-egy nagy korszak viszonyrendszerét, mintákat és az általuk teremtett rutinokat jelző dolgozatok. Körvonalazódik egy ív, amelynek elemei a ránk jellemző minőségeket, a jelenünk előképeit listázza. Például; az identitás terek közötti ingázásról, a zendülésekről, a feudalizmus paradicsomáról, a nemzeti identitásra való váltásról, a falnak vezetett kibontakozásról, a fejlődésképtelenségből fakadó korrupcióról, a karrier igézetében lévő képességhiányos vezetőről. Az időbeniség itt mellékes, a hangsúly azon van, hogy ezek az elemek, mint a kelet-közép európai organikus fejlődést akadályozó kontaktzóna és /vagy a csökött peremlét tartós következményei ma is vannak. E készlet szépen csillogó kakukktojás elemei a sors elleni lázadások, a szabadságba menekülések – fájdalom – következmények nélküli napjai. A nagy meghatározó az Éj királynőjével – Mária Terézia – szövetséges feudalizmus, aminek viszonyai között született a magyar nemzet. A nemzeti identitás két aranykort is hozott; a reformkort és a kiegyezést, de ezek az aranykorok sosem mentek teljesedésbe, mindig félig sikerültek, a nagy akarások mellett mindig ott volt a praktikus maradás, vagy a büszke múltba fordulás önsorsrontó programja. És ezek győztek. És elhitették magukról, hogy ők a nemzet. Ők a túlélés biztosítékai. És ezt elhitték nyugaton is, így ők lettek a Nyugat elfogadott partnerei. Máig. A Nyugattal való kapcsolat azokat éltette, akik nem akartak nyugatosodni. Ők a haszonélvezők. A napi  gyakorlat; a Nyugat nem abszorbeálta a régiót, hanem, mint használható komplementert alkalmazza. (Nem személyekről beszélek, hanem szerkezetekről) Következmény; sírás és panaszkodás az egyik oldalt, az Időre röhögő új Pusztaszer a másikon. És perlekedtünk egymással, és ezt tesszük ma is – perlekedünk. Minden haszon nélkül. És azt hisszük; erre képes a magyar. És csak erre. Őrlődni, veszekedni az elveszett és az elnapolt paradicsom között – az ugaron.

A kályha – láncolatok
Az élő történelem; identitások története. Az identitások; az azonosulásra felkínált gondolatok története. Az identitások; kultúrák & civilizációk. Az élő történelem; kultúra & civilizáció, a kultúra & civilizáció kibontakozása. A kultúrák & civilizációk; interakciók generálta kapcsolatrendszerek. Az élő történelem identitásokat generáló történelem. Kapcsolódások. A jelen múltba nyúló szövete. Nem a  múlt terjed a jelenbe, hanem, a jelen nyúlik vissza a múltba. Ez fontos. A visszanyúlás, a vissza nem nyúlás alternatívája a mienk. Ez a lehetőségünk. Ez a szabadságunk. Akkor is, ha nem élünk vele. Előreszaladtam.
Mi a kultúra? Ami nem természet, ami nem genetikus teljesítmény, objektiváció, amit az ember hol a maga hasznára, hol a maga kárára, de mindenféleképpen a maga képére teremt. A kultúra az interakciókban megvalósuló ember teremtette világ. Egy kollektíva azonosulásra felkínált alkotása a kollektívának. A kollektíva identitásának, regulázó értékeinek köznapi gyakorlata. Teremtett igazság. Igaz, mert van. Olyan valóság, amiben megmerítkezve az egyén a közössége részévé válik s több lesz, mint egy csorda egyede.
Mi a civilizáció? Valami hasonló, de minden párhuzamosság ellenére is más. A civilizáció a tartósan jelenlévő identitásokat hordó intézményrendszerek, a standard feladatoktól és lehetőségektől a legkülönbözőbb illetékességeken, át az uralmi szerkezetek megannyi összetevőjéig.
A kultúra & civilizáció = szellem & infrastruktúra. Pontosítok; a kultúra inkább a szellem, a civilizáció inkább az infrastruktúra. Együtt – működőképes valóság. Eleven organizmus. Összeszerveződő értelem az értelmetlenségben. Identitáskészlet. Identitáskeret. Létrejöttük a véletlen, de mozgásuk, fejlődésük már nem, ezek már a szabályozó erejű képzetek mentén futó események.
– Ebből áll össze az élő történelem?
– Nagyjából.
– Ebből táplálkozik az identitás?
– Nagyjából.

Folyomány
Ha a történelem identitások története, akkor ezzel azt is mondjuk, hogy az interakciók története. Azt is mondjuk, hogy a történelem fejlődő / növekvő / hanyatló / kapcsolatrendszerek története. Azt is mondjuk, hogy az, az identitás írhat, és addig írhat történelmet, amelyik, és amíg fenn tudja tartani az adott identitást hordózó kapcsolatrendszert. Van network-je. Amíg vannak hősei, eszményei és a célja felé mutató gyakorlat. Azt is mondjuk, hogy a történelem perspektívák kérdése. Nem mindegy, hogy a network melyik pontjából, milyen kapcsolatokkal, mikor és merre tekintünk. Nagyon nem. Én ma, a magyar network peremén, esélykeresőként, a kiegyezésre gondolva Deákban a lehetőségeket teremtő politikai zsenit látom, Bibó – a tudós, a tiszta struktúrák, az ideáltípusok elkötelezettje – a kuszaság megteremtőjét, azok, akik nemzeti identitást valami társadalom feletti,  természetként adott perspektívából nézik – az árulót. És mindenki el tudja mondani, hogy miért. Miközben a magyar network része. Miközben, amit mond, az valós elemeket tartalmaz, magyarázható, érthető narratíva. És, ha ez igaz – márpedig igaz – akkor azt is mondjuk, hogy nem egy történelem van, hanem történelmek vannak. Nem ugyanúgy, nem ugyanannyira, nem ugyanolyan szignifikancia szint mellett, nem stb., de még igazak is lehetnek. Ha így nézzük a történelmet, azt is mondjuk, hogy az élet véletlen, bármi megtörténhet és mindig, minden megtörténhetne másképpen is. Mert az interakció nem törvény. De mindjárt azt is állítjuk, hogy a történelem alakulása mégsem tekinthető csupán a véletlenek egymásutánjának, mert a történelemcsinálás folyamatában az interakciók nem véletlenszerűek. Függnek a már meglévő kapcsolatoktól, csomópontoktól, a kapcsolatrendszer szövetének sűrűségétől, az összerendezett gondolatoktól, a közreműködők jelentőségétől, de legfőképpen a szerkezetek kohéziójától, ami aztán adja az egész alakzat abszorpciós készségét és képességét. Nos, ha ebben a magunk belső viszonyait illetően nagyjából eligazodunk, akkor a teljességre törekedve vegyük mindehhez a minket vonzó és taszító környező identitás terek manipulációit, amelyek előnyök reményében készek más közösségek választásába, a viszonyaik organikus fejlődésébe belezavarni. Ebből a kuszaságból formálódik az élő történelem, ami adja életünk értelmét. Lássuk be szép teljesítmény, ha sikerül.

Mozi

Ez az animáció remekül illusztrálja ennek a blognak jelzett szemléletét. Látható, ahogy kiemelkednek az identitásképződések, ahogy megy a küzdelem a kapcsolatokért, ahogy sűrűsödik a szövet, stb. Ami számunkra hiányzik, az, az, hogy néha kipukkadhatna egy-egy elem, újrakezdődhetne, újra rendeződhetne ez az egész csoportdinamikai képződmény. De ezt hozzá képzeljük!

A történelem a jelentősek története
Ha egy identitás eleven, akkor az őt hordó szerkezetek nyitottak, növekedni akarnak, új kapcsolatokat keresnek és létesítenek. De ezek a kapcsolatok nem esetlegesen jönnek létre. A kapcsolatokat keresők szívesebben kötődnek jelentős csomópontokhoz, mint a kis jelentéktelenekhez. A nagyok nagyobbak, a jelentéktelenek meg jelentéktelenebbek lesznek. Az, az identitás, amely képtelen jelentős személyekkel szervezőerejű gondolattá válni, attraktívvá tenni magát, az nem generál networköt és nem számíthat nagy karrierre. Vergődik egy sort, aztán eltűnik. Amelyiknek viszont vannak mások keresletét kielégítő ajánlatai és/vagy fordítva, van mások ajánlatával szemben fogadókészsége, akkor az egy egyre sűrűsödő hálózat része lesz. Ahol esélyt kap. A fejlődés ezen köreiben a kapcsolatok stabilizálódnak, viszonyok intézményesülnek, és egyre inkább kiszorul a véletlen. Ez a folyamat magában hordozza az identitás pusztulását is, mert ez a stabilizálódás csak egy darabig szolgálja az identitás expanzióját. Ha a véletlenek kiiktatása az innováció kiiktatását is magával hozza, akkor az identitások lemerevednek, attraktivitásukat, majd kohéziójukat veszítve lebomlanak és jön egy új világ, új célokkal, új értelmekkel. Nos, ez a fejlődési ív, nagyjából akkor fut le, ha az identitást a környezete békén hagyja. De ez a magyar esetében ritka, mint a fehér holló, egyenesen ismeretlen. Itt a jelentéktelenből úgy lehet valaki jelentős, hogy közben megőrzi a senki voltát, úgy lehet valaki jelentős, hogy közben senki. (A két senki nem ugyanaz. Az egyik esetben jelző, a másik esetben főnév.) Itt mindig vannak konkurens identitású erőterek, akik életképes kísérleteket lehetetlenítenek el, vagy kereslethiányos, haldokló szerkezeteket kezdenek működtetni. A cél, hogy a kínálat teremtse meg a maga keresletét, legyenek olyan szerkezetek, amiknek a beavatkozó örül, vagy mert az expanzióját szolgálja, vagy mert gyengíti a konkurenseit. Ilyen körülmények között belülről vezérelt fejlődésről beszélni bajos. Itt nem fejlődés lesz, hanem csökött, állandosult szerkezetek váltanak identitást. Minden megváltozik, hogy minden úgy maradjon, ahogy volt.

Visszatérés
Ami egyszer volt, az nem volt. Az epizód. Ami többször, többféleképpen volt abból lesz a történelem. Az a gondolat ír történelmet, amit sokszor sokan gondolnak el. A dolognak, ami jelentősnek ítéltetik, nem kell valóságban is többször megtörténnie, sőt egyszer sem kell, elég, ha a jelen eljátszik a gondolattal, foglalkozik vele. Ha a dolog ihletet, témát ad. Ha reguláz. Ha ideál. Ha célokat generál. Ha életérzést generál. Ha öntudatot és mintát ad. Amivel nem foglalkozunk az felejthető epizód. Ami nem volt, de foglalkozunk vele az identitásunk része lesz. Dugovics Titusz a törököt mélybe rántó hős alakja – legenda. Lehet, hogy annak idején történt valami hasonló, de Dugonics Titusz nem élt és nem rántott senkit sehova. Őt, mint hőst, a 19. század elején álom-gyáros meseírók passzították a magyar történelembe és tették az önfeláldozó hazaszeretet egyik legismertebb szimbólumivá. Magatartása parancs lett, az itt élned, halnod kell illusztrációja. Része az életünknek anélkül, hogy valaha is élt volna. Ott volt Isonzónál, a Donnál, Corvin közben, … ahol az értelmetlen halálokat boldog beteljesüléssé kellett transzformálni. A történelmet csináló jelentősek azok, akik nem engednek, azok az hősök / eszmények / intézmények / ideák / stb., amelyek dolgok tömegével, történések garmadájával függnek össze és garmadáját szülik. Ők nem jók, nem rosszak, hanem jelleget, formát, értelmet adóan meghatározóak. Visszatérőek. Ők tartják kötve az identitást. És válnak az elfogadók számára jóvá. Meghatározzák a perspektívákat, az észlelést, a világ rendjét. És a lehetőségeket! Nem öröktől valóak, nem halhatatlanok, de nehezen múlnak. Megmaradnak, amíg tartóik / haszonélvezőik célt, hitet és félelmeket magyaráznak. Ha elfogy a beléjük vetett hit, ha eltűnnek az általuk magyarázott félelmek, akkor ők maguk is elfogynak és a kornak vége. Egy identitás fémjelezte kor addig él, amíg az iránta megnyilvánuló rajongások és az általa megfogalmazott félnivalóságok fenntartják.

A történelem Én vagyok.
A történelemnek nincs célja, de a múlt rekonstrukciójának van. Ez a cél pedig nem a pontos rekonstrukció, hanem egy Én-t újra és újra megerősítő modell kreálása. Azért emlékezünk, azért fordulunk a történelem felé, hogy biztonságot, eligazodást, értelmet és egérutat építsük belőle, hogy megteremtsük, megőrizzük és újrateremtsük az Én integrációját. Nem a történelem, mint az egyszer volt pontos felidézése kedvéért emlékezünk, nem az a kérdés, hogy mi történt, hanem az, hogyan jutottunk idáig. Magyarázat kell a most-ra. A múlt nem érdekes. A szanaszét lévő múlttöredékeket összerendező narratívák érdekesek. És ezeket írjuk újra és újra át. Az ok egyszerű; mert az identitás nem egy fix reprezentáció. A konstellációk, érdekek, vonzások és taszítások terében új képletek iránt születnek igények, és ezek visznek vissza minket a múlt feneketlen kútjához és újra válogattatja és rendezteti velünk annak tartalmát. Az Én-t magyarázó narratíváinkat karban kell tartani. Fel kell újítani. Ezért nem fix a múlt. Mert, amit szolgálni hivatott, az változik. Mi nem azért írjuk át naponta a történelmünket, mert képtelenek vagyunk a múlt feltárásával járó intellektuális feladatokat megoldani, nem azért, mert nálunk valami genetikailag determinált morális deficit blokkolná a múlttal való szembenézést, hanem mert a perspektívaváltások erre kényszerítenek. Ha változik a konstelláció, változik a múltat befogadó értelmezési keret, az észlelést engedő / tiltó cenzor szempontrendszere. A változó jelen foglyai vagyunk, jobban, mint ahogy a múlt fogná a jelent, ha lenne.

P.s.
Nos, történelem nincs, csak teremtett múlt. A történelem – nincs sehol. Csak a hivatkozásokban. A múlt elmúlt. Nem tanít, nem mutat utat, nem ad támasztékot, csak ürügyet. Ha jól végezzük a dolgunkat. Minden lehetett volna másképpen, minden történhetne másképpen. De nem történik. Így csak nézzük az elveszett paradicsomot és a délibábként üzemeltetett boldog holnapot. Folyamatos jelen. Tehetetlenség. A múlt nem tehet semmiről.