A harmadik generáció

Az utóbbi időben, mondjunk jótékonyan hónapokat, hogy ne kelljen elmúlt években számolni, valahogy kezdett rajtam erőt venni a csalódottság. Jöttem-mentem mindenféle rendezvényekre, igyekeztem olyan embereket hallgatni, akik magukat értelmiségiként aposztrofálva elvárhatóan szakértelemmel és felvilágosult módon (értsd a szó klasszikus értelmében; aki gondolkodni mer) néznek maguk köré, hogy aztán valami előremutatót tudjanak mondani nekem, de az a szomorú helyzet, hogy gyakrabban fáradtam hiába, mint sem.

Miről beszélek? Mondjuk hívjam ezeket az eseményeket értelmiségi rendezvényeknek. Nem mindegyiket hívják így, igaz, de nem az elnevezés, hanem a szemlélet foglalkoztat. Kevés kivételtől eltekintve ugyanis ismétlődő sémába botlom – nem együtt gondolkodó, mások véleményére nyitott, hanem éppen önmagukat másoktól önnön, olykor megcsontosodott, kiüresedett, sablonos gondolatokkal elhatároló emberek csoportjára bukkanok, és ez nem tetszik. De nem csak hogy nem tetszik, hanem bosszant is, sőt mit szépítsem, irritál. Irritál a kategorikus elkülönülés másoktól, az úgynevezett nem (vagy nem igazi) értelmiségtől, mert nem értem a hivatkozási alapot, sőt bántónak és intoleránsnak érzem a tudás vagy a műveltség kisajátítását ( vö. Tudás, Műveltség), másrészt meg ki nem állhatom azt a gőgöt, amellyel olykor egy maroknyi ember, cinkosan egymásra mosolyogva, lenéz másokat; értve a másokon azokat, akik nem azt gondolják, amit ők.

Nem jól van ez így, mert nem szabadna belenyugodnunk abba, hogy az értelmiség mint kategória ezt a szemellenzős, másokat lenéző szemléletet takarja. Nekem nem Mohács, de új értelmiség kell. Olyan emberekre szeretném ezt a kifejezést használni ezentúl, akik mernek szabadon gondolkodni, akik nem mások lesajnálásában vagy megalázásában lelik örömüket, hanem a megértésben és a párbeszédben.

Azért reménykedem. Egyrészt azokban az új gondolkodó közösségekben, amelyek az úgynevezett értelmiségi fősodortól függetlenül egy-egy klubhelyiségben vagy nappaliban jönnek össze változó gyakorisággal, de töretlen lelkesedéssel, hogy könyvekről, képzőművészetről, filmekről vagy egy számukra érdekes témáról beszélgessenek egymással kötelezően elvárt nézetek, narratívák és diplomamásolatok nélkül. Ezek a közösségek az értelmiségi lét igazi értékmentői ebben a furcsa, inkább kirekesztő, semmint befogadó vagy kíváncsi mai, magyar közegben.

De nem csak bennük (bennünk) reménykedem, hanem a következő generációban is. Úgy hívom őket, hogy a Harmadik Generáció. Ők az utolsó nagy világégés utáni harmadik nemzedék, akik (tényleg ebben bízom), képesek lesznek megbocsátani szüleik és nagyszüleik bűneit és történelmi ostobaságát, és akiknek bár nem lesz mindegy, hogy a nagyapa náci volt-e vagy éppen zsidó (ld. Harald Welzer: Opa war kein Nazi), hogy a szülei cigányok vagy magyarok, jobb vagy baloldaliak, volt ügynökök vagy volt párttagok, azt azért tudják, hogy  a következő nagy háborúban sokkal kevésbé ideológiák, mint inkább egy korty ivóvíz kedvéért mészárolják majd le egymást az emberek (Harald Welzer: Climate Wars). Ez az új generáció, azt hiszem, nem a múlton mereng, hanem előre néz, és végre mond valamit a jövőről is.

Nem akarok ünneprontó lenni, de az a meggyőződésem, hogy bár a múltjával mindenkinek együtt kell élni és azzal meg kell küzdenie a jelenben, továbblépni csak akkor lehet, ha egyszer végre a jövőről is elkezdünk beszélgetni. Kölcsey Himnuszát ugyan nem szokták kifejezetten vidám versként emlegetni, mégis van benne valami előremutató. Értjük a balsorsot, meg a vérözönt, meg a lángtengert, kicsit szeretjük is a siralmat, meg a halálhörgést, mert azért ezek ilyen autentikus nemzeti ego-elemek, de a végére még itt is eljutunk odáig, hogy  a múlt és a jövő már oké. Megbűnhődtük már. Elrendeztük, ki van egyenlítve. Innen kellene végre továbblépni, és azt mondani, igen, tudjuk, mindez a mi múltunk, meg a mi jelenünk, de barkácsoljunk már magunknak valami jövőt végre abból, ami pillanatnyilag a rendelkezésünkre áll. Ha ez csak deszka meg százas szög, akkor abból. Nem mondom, hogy azonnal gyorsan haladunk majd, de idővel talán akad hozzá egy kerék is.

Jó. Pontosítok. Mindezt már nem mi fogjuk megcsinálni, hanem az utánunk jövők, és nagyon jó lenne, ha óriási tiszteletet éreznénk irántuk, mert egy rakás dolgot nekik kell majd ellapátolniuk helyettünk. És az is jó volna, ha viharsebesen tennénk arról, hogy toleráns felnőtteket neveljünk belőlük, mert a végén olyan idősek otthonában kötünk majd ki, ahonnan csak egy hulladéktárolóra nyílik kilátás.

Hogy ezt hogy csináljuk? Szerintem verjük a fogunkhoz a garast, és költsünk csilliárdokat az oktatásukra. Nem viccelek, az életünk függ ettől. Nekünk már kifele áll, írta Müller Péter (Sziámi) 1986-ban. Jó volna, ha ezt az utolsó órát végre józanul töltenénk el.